A helytörténeti kutatások szerepe a történetírásban
A 23. Partiumi Magyar Napok keretében, a Szent István Kör szervezésében dr. Hermann Róbert budapesti hadtörténész A szőllősi (világosi) fegyverletétel vitás kérdései címmel tartott előadást. Ez alkalommal készítettem vele villáminterjút.
– Történelmi évfordulókon, megemlékezéseken legtöbb esetben az előadók többnyire a központi eseményekről beszélnek. Fontosak-e a helytörténeti kutatások? Milyen szerepük van azoknak a történetírásban?
– Én azt gondolom, hogy helytörténeti kutatás és helytörténetírás nélkül igazából nincs országos történetírás sem. Én a történetírás egyik legfontosabb ágának tartom, egyszerűen abból kiindulva, hogy nagyon fontosak az országos folyamatok, de a társadalom jelentős része nem a fővárosban él. Egészen más tapasztalati anyaga van, más életet élnek a vidékiek, mint akik a fővárosban vannak. Jó helytörténeti háttér nélkül igazából az országos történetet sem lehet megírni. Én főleg a szabadságharc történetével foglalkozom, azon belül is a hadtörténettel, a hadi események nagyobb részt nem a fővárosban történtek, nem lehet megérteni a szabadságharc katonai sikereinek a magyarázatát anélkül, hogy az ember ne ismerné azt a hátteret, ami az egyes megyékben, kerületekben, székekben, szabad királyi városokban történt, és milyen módon tudták megszervezni a hadsereg felállítást, az utánpótlást, elszállásolást és egyebeket. Csak biztatni tudok mindenkit arra, hogy foglalkozzon a szűkebb pátriájának a történetével. Ez mind olyan mozaik, ami aztán beilleszthetővé válik a nagy országos történetbe. Nem csak azért fontos, mert beilleszthető, hanem azért, mert egy adott közösségnek mindig van egy saját mikrotörténete, az a saját szempontjából legalább olyan fontos, mint a nagy történeti folyamatok.
– Sok szó esik arról, hogy mennyire fontosak a gyökereink, de kevesen próbálnak meg visszanyúlni a kezdetekhez, szánnak időt és energiát a múltjuk megismerésére.
– Én azt gondolom – szintén a saját korszakom példájából élve –, hogy nagyon fontos dolog volt az, amikor a tizenkilencedik század végén, a huszadik század elején elkezdtek Kossuth Lajos-szobrokat állítani az egész országban, legtöbb esetben olyan helyekre, ahol Kossuth sohasem fordult meg. Ugyanakkor nagyon fontos az, hogy a helyi hősöket találjuk meg, akár azt, hogy van egy 1848-as honvédnak sírja az adott településnek a temetőjében, van-e valaki olyan fontos személyiség, aki akár országos szinten szerepet játszott a honvéd sereg tagjaként, a népképviseleti országgyűlésben, kormánybiztosként vagy máshogy. A családtörténetekből áll össze lényegében az országos történet. Önmagában az is fontos, hogy valaki megnézi a saját családja elmúlt százötven éves történetét, hiszen sok ilyen dologból egy egész ívet fel lehet vázolni azzal, hogy mi történt ebben az országban. Megint a saját példámból élve: az én nagyszüleim a Délvidéken éltek akkor, amikor bekövetkezett az impériumváltás 1918-ban, különböző okoknál fogva mindkét ág akkor jött át a Kis-Magyarország területére, ha úgy tetszik a saját családom sorsán keresztül ilyen módon én is részese vagyok annak az eseménysornak, ami az elmúlt száz évben történt. Többen harcoltak az első világháborúban, a második világháborút megúszták, de a balatoni csatából már nem sikerült kimaradni, mert pont azokon a településeken éltek, ahol ezek a hadi események zajlottak, és nyilván az én családom a szerencsések közé tartozott, mert nem volt halálos áldozat, de tudjuk, hogy mások nem voltak ilyen szerencsések. Nagyon fontos ezekre a dolgokra emlékezni.
– Az idősebb emberek sokáig nem szívesen beszéltek a múltról, a háborúról, főként a kommunista időszak meghurcoltatásairól. Ennek mi lehet az oka?
– Ez kétségkívül így van, főként a romániai magyar területeken ezt nem is kell különösebben magyarázni, de Magyarországon is. Az első világháborúról még úgy ahogy meséltek, mert az ha nem is volt egy különösebben támogatott terület, de legalább nem volt tiltva, a második világháborúban bármifajta részvétel bizonyos köröknek a szemében eleve bűnösség volt. Ha valaki katonatisztként, vagy akár besorozott katonaként részt vett az eseményekben, ne adj’ Isten, ha csendőr volt az illető, ez mind rossz pontot jelentett. Nem is beszélve arról, hogy a kollektív emlékezet nagyon más képet őrzött meg a huszadik századi eseményekről, mint amit a hivatalos történelmi szemlélet próbált sugallni. Magyarország esetén ilyen volt a Tanácsköztársaság, vagy ilyen volt 1944–45, amit a többség nem tudott megélni szabadulásként, mert nem arra emlékezett, vagy akár az 1956-os forradalom, ami hivatalosan ellenforradalomnak minősült, akár a Partiumban, akár a Királyhágón túli területeken a nemzetiségi elnyomás szempontjaival is színeződött.
– Amikor egy idős bácsi beszél a múltról, nem ugyanaz, mint amit a tankönyvekből vagy a hivatalos írásokból olvasunk.
– Így van és én azt gondolom, hogy minden nemzedéknek a felelőssége, hogy minél több tanút ki kell hallgatni és valamilyen módon rögzíteni kell mindazt, amit elmond, mert lehet, hogy nem minden történet úgy igaz, ahogy elmondja, az emberi emlékezet hajlamos kikerekíteni a dolgokat, de ugyanakkor egy csomó nagyon fontos tény vagy nagyon fontos árnyalat elveszhet, ha ez nem történik meg. Amit a tizenkilencedik század végén még nem lehetett megcsinálni, hogy kikérdezzenek minden 48-as honvédet – bár voltak erre próbálkozások –, a huszadik században, amióta lehet hangfelvételeket készíteni, gyakorlatilag korlátlan lehetőségei vannak ilyen módon is a történet-, és azon belül is a helytörténeti kutatásnak.