A Beszélgetések testről és lélekről sorozat újabb részének címe: A helytörténet szerepe az identitásképzésben. A Mézesházban megtartott kerekasztal-beszélgetésen részt vett: dr. Frigy Szabolcs egyetemi oktató, iskolai tanácsadó; Bálint Kati meseterapeuta; dr. Tallian Cristian pszichiáter; Póti Eduard történelemtanár; Lieb-Nemes Zsolt helytörténész és Kovács József helytörténész-lelkipásztor. A beszélgetést moderálta: Elek György.

Frigy Szabolcs: A lokális identitásnak három összetevője van: az asszociációs időtartam, a funkcionalitás és a helyi reputáció vagy helyi hírnév.

Az identitást a középiskolában is tanítják, akkor kidomborítják azt, hogy ennek van egy genetikai része, de ott van a családtörténet, amit hozunk a szülők részéről. Most nagyon népszerűek ezek a transzgenerációs élettörténetek, ezeknek a vizsgálata, az ehhez kapcsolódó terápiák. Amikor megszületünk, belekerülünk valamilyen környezetbe, ezeknek a dinamikus interakciója határozza meg, hogy mi az, amit erősít, mi az, amit szétválaszt. Keveset beszélnek arról, hogy vajon a helytörténet, az, hogy hova születünk ebben a tág közösségben – ebbe beletartozik az épített örökség, beletartozik egy helynek a történetisége – hogyan határozza meg akár az identitásunkat. Ez talán kevéssé kutatott rész, de néhány idevágó kutatást azért találtam. Mindig látom a fiatalokat, amikor a végzősökkel beszélgetünk, hogy eljátszanak azzal a gondolattal, hogy ha ők nem ide születtek volna, akkor mi lett volna az ő életükkel. Ez az identitásunknak a helytörténeti szegmense, nehezen verbalizálható, hogy mi az a kollektív identitás, hogy például szatmári vagyok. Nehezen megfogható. Mitől vált identitásképzővé, mi az az épített örökség, a kulturális környezet, ami körbevesz, és ez milyen hagyományokat közvetít. Mit ad hozzá az egyénnek a szintjén például az, hogy itt Szatmáron Dsidának a városa vagyunk, vagy hogy van is egy ilyen verseny a lokalitások között, hogy kinek milyen híres emberei vannak, büszkék is vagyunk rá, ünnepeljük, szobrokat állítunk.

„A helyi közösségek tagjainak önmagukról, mint közösségről alkotott képe (önmeghatározás), mely a tagok között folyamatosan zajló párbeszéd, a közös cselekvés és a közös értékek felfedezése révén jön létre. A múltat a jelennel összekötő társadalmi és intellektuális konstrukció folyamatosan a közösség létrehozása, a saját kulturális reprezentáció rendszerét hozza létre, hogy az egyén számára az odatartozás érzését, a kötődés képességét biztosítja.” Egészen 1960-ig nem nagyon foglalkoztak a lokális identitás szociológiai kutatásával, de ez pont egybeesett, amikor a globalizáció elkezdett virágozni, akkor hirtelen felismerték, hogy milyen fontos ez a lokális identitás. A lokális identitásnak három összetevője van: az asszociációs időtartam, a funkcionalitás és a helyi reputáció vagy helyi hírnév. Egy fiatal számára az asszociációs idő az, hogy mennyi időt töltünk egy adott lokalitásban, tehát nem mindegy, hogy valaki Szatmáron egy évet vagy húsz évet él, és hogy milyen élményekben van része ezen a településen. Minél több élménye van, annál jobban kötődik és annál inkább alakítja az identitását. A második összetevő a funkcionalitás, ami a társadalmi kapcsolatokat jelenti. Nem elég, hogy sok időt töltünk az adott helyen, de milyen a társadalmi beágyazottságunk ebben a közösségben, milyen kapcsolatok kötik össze az embereket, és ide beletartozik a szomszédsági viszony, ami például városon nagyon eltűnt, kis településeken még fordítanak időt arra, hogy ez működjön. Pont Lázári jutott erről eszembe. Attól, hogy valaki ott él tíz évet, abban a részében, amit igazából alvóvárosnak hívunk, nem része a közösségnek, nincsenek lázári barátai, nem vesz részt a közös rendezvényeken, számára funkcionálisan nem ad hozzá semmit az, hogy neki lázári lokális identitása legyen. A harmadik a reputáció, azt jelenti, hogy mennyire értékes számára az a hely. Ebben szerintem sokat változott Szatmár az utóbbi 10–15 évben. Gondoljunk bele, hogy mikor volt az első olyan kampány, amikor elmentek Kolozsvárra is, hogy Szatmár hazavár, hogy Szatmárnak legyen a fiatalok számára is egy olyan hírneve, hogy ez egy élhető, fiatalok számára értékes város. Ez nagyon fontos és talán emiatt is kell a helytörténettel is foglalkozni és attól, hogy a helytörténetnek identitásképző ereje legyen, abban munka van. A reputáció ebből a szempontból fontos, hogy tudunk-e büszkének lenni arra, hogy lázári vagy szatmári vagyok, és hogy ez az identitásképzéshez hozzátartozik-e. Azt gondolom, hogy nagyon fontos közösségi munka az, hogy a vezetők, akár egy polgármester, civil szervezet, egy olyan narratívát generáljon, ami ezt összefogja, olyan szervezeteket, egyesületet működtessünk, ahol funkcionálisan jobbakká válhatnak az emberi kapcsolatok, megtalálhatjuk azokat a programokat, amiben jól érezzük magunkat. A helytörténet szempontjából kiemeljük a múltnak a nagy arcait, akikre büszkék lehetünk, akik valamiért büszkévé teszik annak a településnek a lakosait, és hogy ezeket a narratívákat generálják, ebben van egy közösségi munka. Ezért fontosak mondjuk a 90-es évek óta a különböző falunapok, városnapok, ezek a rendezvények a lokális identitásnak a megnyilvánulásai. Vannak nagy globális ünnepek, vannak vallási ünnepeink, amelyek összekötnek nagy népcsoportokat, de ugyanolyan fontossá vált a lokális identitásnak és ezeknek az ünnepeinek a megtalálása, ezeknek a tovább éltetése. Én azt gondolom, hogy a helytörténet ismerete és az azokban rejlő értékeknek a felkutatása és felmutatása mindenképp a most élőknek a feladata. Olyan jó látni, hogy például március 15-én is megtaláljuk azt, hogy a kis településeken ez az ünnep hogyan csapódik le. Úgy látom, hogy nagyon sokat hozzáad ez a helyi identitáshoz. Fontos, hogy ismerjük az értékeket, mert ha nem ismerjük a helyi értékeket, nem alakul ki ez a reputáció, hogy én büszke vagyok arra, hogy szatmári vagyok, hogy én is abban a városban élek, ahol Dsida született. A kérdés az, hogy értékközösséget tudunk-e vállalni ezekkel az emberekkel, közösségekkel? Számomra az, hogy szatmári vagyok, nem csak egy adat a személyi igazolványban, hanem odafigyelek arra, hogy hogyan válhat identitásképzővé és meghatározó eleme lehet például az identitásomnak, hogy szatmári vagyok. Ha megnézzük mondjuk a Partiumi Magyar Napokat vagy a Szatmárnémeti Városnapokat is, ebben mindig két irány van: az egyik, hogy lehet igényt formálni, meg az igényt kiszolgálni. Én azt gondolom, hogy akkor, amikor csak abba az irányba megyünk, hogy kiszolgáljuk az igényeket, az soha nem jó, mert az mindig lefelé húz. Ez a populizmus. Amikor viszont igényt formálunk, az egy sokkal nehezebb út, de az az, ami felfelé húz minket.

Bálint Kati: Az én gyerekkoromban még úgy volt, hogy ha eltört bárkinek a balta nyele, akkor jött át, elvitte az apukámét és használta.

Az jutott eszembe, hogy most már annak is kell örülni, ha találkoznak az emberek és van közösségformálás, mert úgy ahogy mondta Frigy Szabolcs, hogy még voltak idők, amikor volt szomszédolás, ma már nagyon kevés olyan település van, ahol még élnek a szomszédi kapcsolatok úgy, hogy az tényleg élő legyen és be lehessen kopogtatni egy tojásért vagy két kanál cukorért, ha az embernek hirtelen elfogy és nem akar kiszaladni a kisboltba. Ne működnek ezek a kapcsolatok sajnos. Be kell jelentkezni az embernek a másiknál, nincs már tárva-nyitva a kapuja senkinek. Az én gyerekkoromban még úgy volt, hogy ha eltört bárkinek a balta nyele, akkor jött át, elvitte az apukámét és használta. Most már nem így működik, tehát az embereknek már zárva van az ajtaja, nincs szomszédolás. A közösségformálás még ha miccs mellett is van, de legalább valamilyen szinten működik és legalább ennek kell tudni örülni, kimozdulnak az emberek, még kicsit beszélgetnek, találkoznak egymással.

Lieb-Nemes Zsolt: Nehéz eljutni oda, hogy az embereket ne csak a könnyed szórakozás érdekelje, hanem a magas kultúra is.

Volt egy pandémia előtti és egy pandémia utáni időszak. Volt egyfajta nyitás az 1990-es és a 2000-es években, amikor még kicsit jobban ment és egy dömping volt az eseményekből. És aztán jött egy hirtelen megállj, és azt látjuk, legalábbis vidéken, hogy nagyon nehéz az embereket újból visszacsalogatni a különböző rendezvényekre. Lehet akármilyen színvonalas előadást lehozni, mondjuk egy kisközösségben, hogyha két-három ember élvezi ezt a nagyon jó minőségű előadást, mások viszont unják. Nehéz eljutni oda, hogy az embereket ne csak a könnyed szórakozás érdekelje, hanem a magas kultúra is. Szatmárudvariban voltak és ma is vannak kezdeményezések, nem egyszerű. Ott kezdődött az egész történet, hogy a 70-es évek előtt, az árvíz előtt Berend volt a nagyobb központ és Udvari volt a kisebb. Jött az árvíz, Berend, Kak, Vadászlak és Etény megsemmisült, ugyanis volt egy erőszakos betelepítés Szatmárudvariba. Megtiltották számukra, hogy a szülőfalujukba házat építsenek maguknak, Szatmárudvariba viszont nem tudtak beilleszkedni. Született egy olyan döntés, hogy május 14. legyen a községnapja, ez nagyon felkavarta azokat, akik kényszer betelepítéssel lettek a községközpont lakói, hiszen ezzel elvágták őket a gyökereiktől. Az idősebbek kezdenek kihalni, de a fiatalok sem érzik magukat szatmárudvarinak, még mindig működnek a történetátadások.

Póti Eduárd: A történelmi események nem csak a várost és annak arculatát és épületeit formálták, hanem a megtörtént események vezettek el egészen a mai pillanatig, tették azzá a várost és annak lakóit, akik és amik valójában.

Az identitás kérdését azokon a megközelítéseken kívül, ahogyan azt Frigy Szabolcs felvázolta, még legalább két módon meg lehet közelíteni és van egy olyan általános, inkább a nyugatra jellemző megközelítése a dolognak, amely azt mondja, hogy az ember az identitását már az anyatejjel magába szívja. Igazából az anya, a szülő az az elsődleges kép, amely alapján az identitásomat elkezdem felépíteni. De az identitás kérdésével foglalkozó szakemberek azt mondják, hogy amikor egyéniségünket építgetjük, ehhez a körülöttünk lévő világból innen-onnan, mindenhonnan szedünk fel elemeket, ötleteket, eszméket, kifejezéseket, szokásokat és termékeket. A készen kapható sémák, apró, de jelentőségteljes lépésekkel formálják identitásunkat. Ebben a kontextusban a történelem, vagy egy szűkebb keresztmetszetet véve a helytörténetnek igenis lehet szerepe, mert pont arra a kérdésre tud nagyon könnyen rávezetni, amit Szabolcs is feszegetett az elején, hogy oké, hogy én azt mondom, hogy szatmári vagyok, de mit jelent az a szatmáriság. Ha ehhez a kijelentéshez, hogy én azt mondom, hogy szatmári vagyok egy bizonyos történelmi tudás, töltet is hozzáadódik, amely azt mondja, hogy igen, tudom, hogy mi történt, vagy melyek azok a fontos események, amelyekre érdemes visszautalni, melyek lényegében ezt a várost és közösséget azzá tették, amivé napjainkban vált, akkor nagyon könnyű azonosulni ezzel a történettel, hiszen a történelmi események nem csak a várost és annak arculatát és épületeit formálták, hanem a megtörtént események vezettek el egészen a mai pillanatig, tették azzá a várost és annak lakóit, akik és amik valójában. Ezért aztán nem csak azért fontos, hogy ne menjek el úgy a központban, hogy ne tudjam azonosítani a történelmi épületeinket vagy ne tudjak hozzá kötni egy történetet, hogy miért fontos ez az épület a közösség tudatában vagy emlékezetében, vagy felismerjem azokat a szobrokat, amelyeket a városban találunk és tudjam, hogy miért kerültek azok oda, hanem összességében azt gondolom, hogy a helytörténeti ismereteink azok, amik egy idő után jobban oda tudnak kötni, oda tudnak horgonyozni bennünket ahhoz a közösséghez és ahhoz a településhez, amelyben vagy mi választottuk, hogy élni fogunk, vagy úgy hozta a sors, hogy élnünk kell. A kérdés másik fele pedig az, hogy mit értünk helytörténet alatt. Ez nagyon fontos dolog, mert helytörténeti előadásokat vagy tanulmányokat lehet írni végtelen számban arról, hogy városunkban hogyan alakult ki a közművesítés a 19. század végén, 20. század elején, de hogy ezt a tényleges szakértőket, a téma iránt komolyan érdeklődőket mennyire fogja megérinteni, azt nem tudom megállapítani, vagyis van egy olyan sejtésem, hogy nem túlzottan. Azért a helytörténetnek, ha a köztudatba akarjuk bevinni a helytörténeti sajátosságainkat, vagy azokat az érdekes eseményeket, személyiségeket, akikről mi valamilyen szűrőn keresztül úgy gondoljuk, hogy érdemes emlékezni, mert hozzájárultak közösségünk fejlődéséhez, vagy olyan jelentős tetteket hajtottak végre, amelyek meghatározzák közösségünket, akkor azt olyan formában kell tálalni és előadni, hogy annak sokkal inkább ilyen ismeretterjesztő, könnyen fogyasztható, a szélesebb tömegeket megszólítani tudó jellege legyen, és ott a helytörtének inkább egy leíró és elmesélő helytörténet és nem egy tudományos konferenciának a témája, amit egy szakelőadó hosszan és a kívülálló számára unalmasan boncolgat. Na most ennek a tere és a lehetősége természetesen megvan az iskolákban is, de megvan az egyházakban is, mert nem csak tanórákon adjuk át identitásunkat és fejlesztjük az identitást ezeken az elregélt történelmi eseményeken keresztül, hanem ugyanezt tesszük az egyházi megemlékezéseken, a történelmi megemlékezéseken, amelyek igenis tudnak miccstől és sörtől függetlenül nagy tömegeket megmozgatni. Például olyan eseményeken, mint ami az elmúlt héten játszódott le, a Harag70 eseménysorozat, ami szintén egy történelmi jelentőségű, helytörténeti és kulturális jelentőségű dolog, hogy 70 éve működik magyar színtársulat Szatmárnémetiben, ráadásul a jobbak közül való. Azok a kulturális programok, amik szintén a tömegeket céloztak meg, és nem feltétlenül azokról az értékekről szóltak, amiket az előbb említettünk, meg tudták érinteni a szélesebb közönséget és az emberek részt vettek rajta. Ilyen eseményeken nem csak az identitás formálódik, hanem ilyen eseményeken elsősorban a közösség formálódik és az a közösség, amely képes többször is és egymás után több alkalommal rendszeresen összegyűlni és egy akarattal egy irányba menni, az teológiai és mindenféle értelemben is identitást épít és ezért fontos, hogy ki tudjuk ragadni, meg tudjuk ragadni azokat a helytörténeti momentumokat, személyeket, eseményeket, amelyeket így el lehet juttatni a szélesebb közegekhez. Ugyanígy én azt sajnálom, hogy ahogy évtizedekkel ezelőtt még a népdalgyűjtők elindultak és akár egy kezdetlegesebb diktafon segítségével felénekeltették és begyűjtötték azokat a népi dalokat, amelyeket, ha nem tesznek meg, azóta már lehet nem is léteznének. Gondoljunk csak helyi szinten Fejér Kálmán bácsinak a gyűjteményeire, amelyek között rengeteg olyan darab van, amelyekről sokan nem is hallottak. Ugyanezt meg kellene tegyék a fiatalabb történész generációk, hogy elmennek és azért rögzítik interjú- vagy elbeszélésszerűen azokkal az emberekkel a minket igazán érintő nem is olyan közelmúlti történelmi eseményeket, amelyekre mi már nem emlékezhetünk, de ők még igen, mert ezek is tudnak tanulságosak lenni, akár egy városi, akár egy vidéki közösségre gondolunk. Mennyivel érdekesebb az, ha megjelenik Pista bácsi visszaemlékezése arról, hogy a második világháborúban például Berend hogyan élte meg a háború borzalmait, egy első kézből jövő történet, ami érint egy teljes közösséget, függetlenül attól, hogy mikor került ebbe a közösségbe, vagy abba a helyzetbe. Ezek mind olyan kezdeményezések lennének, amelyeknek most annyira nem látom se a szándékát, se a kivitelezését, de érdemes róla beszélni, hogy ilyenre szükség van.

Dr. Tallian Cristian: Mi elkövetjük szerintem az oktatásban azt a hibát, hogy elkezdünk tanítani dolgokat olyan serdülőknek, akiknek más jár az eszükben, mintsem a helytörténet.

Két gondolat jutott eszembe. Az első a helytörténetnek az oktatása, hogy mennyire fontos és mikor kellene. Itt egy kicsit én lennebb vinném amennyire lehet, mert azt vettem észre, hogy minél kisebb a gyerek, annál kisebb az érdeklődése. Mi elkövetjük szerintem az oktatásban azt a hibát, hogy elkezdünk tanítani dolgokat olyan serdülőknek, akiknek más jár az eszükben, mintsem a helytörténet. A gyerek az borzasztó nyitott és figyelmes arra, amit az ember elmesél neki történetszerűen és meseszerűen. Ezt én a családban tapasztaltam, hogy a lányaim odamentek a nagyapjukhoz és kérték, hogy meséljen arról, amikor ő fiatal volt. Ezek azok a kegyelmi ablakok, amikor kinyílik a gyerek figyelme és szivacsként bevesz mindent, amit hall. Tehát nem kellene szerintem az óvodában halmazokkal foglalkozni, olyan felesleges dolgokat tanítanak gyerekeknek, amit ők még absztrakt gondolkodás hiányában nem tudnak felfogni és sokkal kevésbé tudnak hasznosítani később. Ezért van az, hogy fontosabb az, hogy meséljünk neki, és itt ebben az időszakban lehetne elkezdeni például a helytörténeti vonatkozású történeteknek a mesélését is. Amit én még láttam és tapasztaltam a kicsiknél, hogy nagyon fontos az, hogy őket bevond aktivitásszerűen is egy történetbe. Az sokkal jobban megmarad, ha látja azt a fakanalat, amivel a nagymama kavarta a lekvárt, vagy megtapasztalja azt a közeget és élményszerűen magába szívja ezeket a dolgokat. Azt nem szabad elfelejtenünk, hogy a gyerek egy holisztikus lény, ő mindennel érez, egyszerre lát, hall, tapasztal. Sokkal inkább fogékony, mintha később majd elkezdünk neki mesélni egy olyan történetet, amihez nincs mit kössön. Például minden elismerésem a pedagógusoké, de sok olyan pedagógust láttam, aki nagyon elvont módon adja le az anyagot és nem képesek a gyerekek semmihez kötni. Itt ugye fontos lenne az, hogy elmegyünk a Széchenyi szobrához és elmeséljük, hogy milyen volt, amikor ő annak idején a parlamentben elkezdett szónokolni, vagy bármit csinált, aminek aztán következménye lett, vagy hogy építette meg a Lánchidat. Ezek ugye olyan történetek, amik már benne vannak valamennyire a köztudatban, de még nincsenek teljesen kiaknázva szerintem. A másik gondolat ahhoz kapcsolódik, hogy mi is az identitásunk. Vannak olyan sajátosságok, amiket magunkba szívunk már születéstől kezdve és ezek azok, amik meghatároznak. Én erre akkor jöttem rá és akkor kezdem igazán érezni és akkor mérettetik meg igazán az identitásod, amikor bekerülsz egy másik közegbe, mert ott egy másfajta ember vagy és akkor kezdesz el igazán rájönni, hogy mit is jelent az, hogy én szatmári vagyok. Itthon, Szatmáron valahogy természetes, nincs semmilyen viszonyítási alapod, hogy mihez képest vagyok én szatmári, de amikor bekerülsz egy székely környezetbe vagy egy román környezetbe, akkor már kezd lejönni az a kép, hogy tulajdonképpen mi is az, ami engem definiál, miért vagyok én szatmári és az a közösség, amelyhez én tartozom, miben más, mint az a másik közösség. Itt van az, hogy kezdenek kigyúlni a lámpák, hogy az az én identitásom, hogy jó vagy rossz, kapok érte hideget, meleget az már egy másik téma, de kifejlődik egyfajta egészséges identitástudat, hogy amikor valamilyen szatmári vonatkozású történetet hallok, akkor ez mindig egy jóleső érzés, hiszem tudom azt, hogy én is ahhoz a közösséghez tartozom, van egyfajta lelki kötődés, ami engem jó érzéssel, pozitív energiával tölt fel.

Bálint Kati: Nagyon fontos az, hogy éljenek és élők legyenek a gyökerek, nagyon jól kapaszkodjanak a gyökereink, de ugye nem mindegy az, hogy van-e ebben az éltető talajban nekünk példa, minta arra, hogy ezeket a dolgokat magunkba tudjuk szívni.

Én egy Goethe idézetet hoztam: „…a gyermekeknek két dolgot kell adnunk: gyökereket és szárnyakat. Gyökereket, amelyek tartást adnak, hogy tudják hova tartoznak, de ugyanígy szárnyakat is, amelyek az egyiket a kényszereitől és előítéleteitől szabadítják meg, a másiknak lehetőséget adnak új utakat bejárni vagy inkább repülni.” Igazából az identitás a gyökereinket jelenti. Hogy miért is van szükség arra, hogy a gyökerek jól működjenek? Azért, mert ha nem kapaszkodik jól a gyökér, ha nincs jól abban a földben szétágazva, ami adott, akkor nem tud mást csinálni az ember a felnőtt életében csak sodródni. A mesében ott van az égig érő fának a motívuma, gyakorlatilag a gyökerektől kell felkapaszkodni erre a fára, tehát el lehet érni a magas célokat, de egyszer onnan lentről kell indulni és mindazt, amit az anyaföldünk, a kulturális, nemzeti értékeink adnak, az jelenti majd az identitásunkat.

Van egy nagyon érdekes teremtésmítosz, ami egy égig érő fáról szól, ami gyakorlatilag egy barlangból nőtt ki. A fiatalok elhatározzák, hogy ezen a fán felmásznak a magasba, az ősök pedig ott maradnak a gyökereknél. Gyakorlatilag arról szól, hogy feljönnek a fiatalok a földre, és amikor feljönnek a földre, rájönnek arra, hogy itt minden puszta, nincs semmi. És mit tesz az ember, ha elindul világot látni és bajba kerül? Visszakapcsolódik a gyökereihez. Ezt nagyon szépen mondja a történet. Lekiáltanak a fiatalok az őseiknek és az anyák megfognak egy gyökérszálat, és elkezdik fújni, a gyökérszálon keresztül kivirágzik a fenti világ, vagyis az a mi világunk. Azt mondja a teremtésmítosz, hogy így kezdett el az ember élni a földön. De milyen szép motívuma van annak, hogy az ember elindul, felkapaszkodik, de mindig szüksége van a gyökereire, bármilyen bajba kerül, ott vannak a gyökerek, ott vannak az ősök, ott vannak azok, akik elindítottak bennünket. Ezért nagyon fontos az, hogy éljenek és élők legyenek a gyökerek, nagyon jól kapaszkodjanak a gyökereink, de ugye nem mindegy az, hogy van-e ebben az éltető talajban nekünk példa, minta arra, hogy ezeket a dolgokat magunkba tudjuk szívni. Elhangzott a közösség, ugye a közösségnek ott van az az ereje, ami megőrzi számunkra, hogy mik a kulturális és mik a nemzeti értékeink, de az a probléma, hogy ahogy telik az idő egyre jobban kopik meg ez a közösségi élet. Én azt gondolom, hogy ki lehet azt mondani, hogy ha nem él úgy a közösség, hogy tápláló legyen és megmaradjon ez a talaj, akkor legalább egy őrzőre van szükség, akik megőriznek kincseket, gyűjtenek kincseket, fenntartják a hagyományokat, tovább mondják a meséket és így nem vesznek el. A mese is lehet például egy eszköz arra, hogy megtartsuk azokat, ami a helyi vagy a mi identitásunkat jelenti. Bruno Bettelheim mondta azt, hogy a mesék magát a bölcsességet, a tudást őrzik meg számunkra. Ha pedig ez így van, akkor nekünk válik kötelességönkké, hogy megőrizzük ezeket a történeteket, hogy tovább lehessen majd adni azokat. Ez lenne a mi feladatunk, őrzőkké kell válnunk. Nemcsak a mesék, hanem a hagyományok, a népi kultúra értékeinek az őrzőivé, hogy ne engedjük elveszni ezen értékeket. Mindenki azon a téren kell őrző legyen, amit ő képvisel. Szimbolikusan tápláló talajjá kell válnunk, hiszen gyökerek nélkül nem lehet magasba repülni sem.

Kovács József: Sokan nem merik felvállalni a múlt értékeit, azért, hogy másokat ne sértsenek meg ezzel.

Én nem csak Szatmárhegyre vonatkoztatok, hanem bármelyik más településre, alvófalura, azzal a kiegészítéssel, hogy rohamosan változik a képe a mi településünknek és talán ezért volt nagyon fontos megörökíteni, hogy milyen volt, mert annyira megváltozik és félek, hogy nem az előnyére. Ha nem fontos a múlt ismerete és a helyi értékek megbecsülése, akkor ezzel a mentalitásbeli változással, hozzáteszem még az etnikai változással is a település, ahogy formálódik többszörös szinten, feloldódnak a múltbeli stabil tudások, értékek. Az ellenkezője az, ha a túlságosan személyes érdekek, az önzés kerül előtérbe, hogy nekem mi a jó, az én udvaromon belül mi a jó, a kapun kívül, az árokparton túl egészen a játszótérig vagy az erdőig mi lenne a jó a közösség számára, akkor ezek a klasszikus értékek, éntudatunk, közösségi tudatunk feloldódnak és fellép a balkanizálódás. Nagyon sok érzés, hatás viheti rossz irányba. Féltő szeretettel nézünk a jövő elé. Tapasztaltam azt is, hogy sokan nem merik felvállalni a múlt értékeit, azért, hogy másokat ne sértsenek meg ezzel. Ha valaki Szatmárhegyre beköltözik teljesen idegenként, akkor a helyi többször hasonul felé, hogy az ő értékrendszerének feleljen meg, hogy ne sértse meg. Ezt az egészséges önértékelés hiányára vezetem vissza. A Bibliában is, az Ószövetségben is kialakult egy határozott nemzet- és vallástudat, ez az Újszövetség világában, mivel ott már egy kozmopolita, nagyon változó és migráló világban kellett helyt álljon a kereszténység, akkor maga a kereszténység volt egy olyan identitásképző faktor, ami aztán valóban megtartó erővel bírt.

Tegnap csigakészítés volt a nőszövetségben és elmondtam, hogy megyek egy ilyen jellegű kerekasztal-beszélgetésre, megkérdeztem az asszonyokat, hogy mit tegyek hozzá az ott elhangzottakhoz. A következő válaszokat kaptam. A legidősebb asszony azt mondta, számára sosem volt kérdés, hogy ő büszke arra, hogy szatmárhegyi, ez magától adódik és érezni kell. Egy másik asszony azt mondta, hogy a közösségnek van egy identitáserősítő ereje (közös tevékenységek, közös cél). Volt, aki azt mondta, akkor érezte mennyire szeret szatmárhegyi lenni, amikor külföldre költöztek és húsz évet ott élt a családjával. Nem tudta elképzelni, hogy ő ott öregedjen meg. Akkor értékelődött fel számára, hogy ki is ő, vagy mit hagyott ott, amikor ösztönösen elkezdett telefonálni. A folyamatos telefonos kapcsolattartással kérdezte, mi van a szomszédban, kivel mi történt stb. Meghozta a döntést, hogy családjával hazaköltözik, mert ez az otthona, ez az a közösség, melyben az ősei éltek. Mások azt mondták, hogy identitáserősítő szerepe van az elbeszélt családtörténetnek, a közösségi események az egyházban, a faluban. Ezt ismételt módon kell állandóan felemlegetni. Fontos a család és rokonságtörténelem, el tudjuk-e sorolni, hogy kik az unokatestvérek, hol vannak a nagyszülők, dédszülők, kik voltak ők, és a ma élők az ősök anyagi és szellemi örökségéből boldogulnak. Nagyon fontos a temetőlátogatás. Az egyház restauráltatja a régi sírokat. Mivel a vizuális élmény az, ami legjobban megérint minket, a helyismeretet a helyi identitásérzést a következőkkel lehet erősíteni: tájház létrehozásával, névadással (utcák, épületek elnevezése, emléktáblák, monográfiák írása). Nagyon fontos, hogy az identitás megőrzéséhez nagyon fontos a vallásgyakorlás. A helytörténet oktatása az iskolában fontosabb mint a világtörténelem.