A gyerekek ismerjék meg az őseinktől örökölt hagyományokat
„A mai világnak az a tendenciája, hogy amit készített a nagymama, azt a gyerekek és az unokák eldobják. Sokan a házat is eladják és továbbmennek” – mutat rá Lőrincz Szejke Judit, a Borókagyökér Egyesület vezetője, aki azt vállalta, hogy a Szatmáron most felnövő gyerekeknek is lehetőséget teremt arra, hogy megismerhessék az őseinktől örökölt hagyományokat.
– Mikor alakult meg a Borókagyökér Egyesület?
– 2012 nyarán el akartam vinni a gyerekeimet egy táborba, ahol végül nem volt hely. Ekkor úgy gondoltuk, hogy megcsináljuk mi. Innen jött az alapötlet. 2013. március 30-án volt az első húsvétváró foglalkozásunk. Az alapokat otthonról – Székelyföldről – hoztam magammal. Bekerült a körbe Dávid Attila, Keresztes Zoltán fafaragó, illetve Veres Adél és Ádám, Lévai József bőrdíszműves, és a férjem, Szejke Vilmos, aki besegített abba, hogy létrehozzuk a tábort. A húsvétvárón már próbáltunk, gyakoroltunk, mintákat kértünk… Minden foglalkozásunkra felkészülünk, hogyha egy mód van rá, akkor azt tanítsuk, amihez van szakmai háttér. Az első foglalkozások után a szülők jelezték, hogy tovább gyakorolnának, tanulnák a fafaragást, de ahhoz kell egy műhely. Akkor kezdtünk el gondolkodni egy alkotóházban. Tokajban láttunk egy olyan házat, amiről megmintáztuk a mienket is, aminek elkezdtük az építését. Ez az akkori számítások szerint negyvenezer euróba került, ennyi pénzzel nem rendelkeztünk. A házi néni letett száz lejt, ez volt az első lépés, emiatt lett a neve Lépésház.
– Hogyan folytatódtak az építkezési munkálatok?
– Az alapot 2015-ben tettük le, 2017-ben fejeztük be. Az építkezés amiatt haladt lassan, mert a fát ősszel kellett kivágni és kellett hagyni száradni. Elkészült az alkotóház, majd a konyha. Mivel egyre több foglalkozásra volt igény, szükség volt újabb műhelyrészek építésére. Egyre több gyerek jelentkezik a foglalkozásokra és a táborokba. Vannak hátrányai és előnyei is annak, hogy kint vagyunk a város szélén, elég távoli helyen (Szatmárnémeti, Merilor – korábban Nagyrét – utca 122. szám) –, ahova nem könnyű eljutni.
– Milyen típusú táborokat szerveztek?
– A táborokat a képzések sikere után kezdtük el szervezni. Van a nyári tábor nyolc-tizenhárom évesek számára, a tizennégy év felettiek számára, de a nyári időszakban vannak felnőtt táborok is, amikor egy bizonyos mesterséget egy héten át lehet tanulni. Idén volt bőrművesség, kosárfonás, textilfestés, nemezelés, fafaragás. Most készülünk üvegfújás tanulásra Szalma Lászlóval, ezen a foglalkozáson üveggyöngyöket fogunk készíteni, üvegékszereket és karácsonyfa-díszeket. Az üvegfújás egy eléggé ritka mesterség.
– Korábban volt kézműves képzés Szatmár megyében?
– Romániában nem igazán van kézműves alapképzés. Tavaly az Astra Múzeum és a Hagyományok Háza kihelyezett képzéseket tartottak Erdélyben. Ahhoz, hogy a saját embereinket tudjuk kiképezni, hogy azt taníthassuk, amit kell, szükség volt a különböző szakmai képzésekre: kosárfonás, textilfestés, fazekasképzés stb. Most volt a hatodik fazekastalálkozó, melynek az a lényege, hogy az erdélyi tájegységeknek a fazekas mintakincsét vagy formavilágát próbáljuk visszahozni, mert oda jutottunk, hogy már azokon a vidékeken se tudják, ahol azt hisszük, hogy jaj de jól megy a fazekasság. Sárkány Szabolcs az egyetlen margittai keramikus, Csibi Csaba az egyetlen zilahi keramikus… Szatmár megyében hagyományos kerámiát Sályiék (szerk. megj.: Sályi Róbert és felesége, Sályi Panna) – készítenek, vagy Vámfaluban Istvánfi Géza.
– Mit veszítünk azzal ha nem készül több kerámia?
– Egy mesterségnek az elpusztulásával kihal egy csomó szó a közbeszédből, mert nem használjuk, ezzel fogyunk, kevesebbek vagyunk. A fiatal mesterek nem szívesen adják át a tudást, mert féltik a saját egzisztenciájukat – itt-ott el lehet lopni a mesterségeket –, ehhez kell egy ifjú csapat. Jelenleg, például Korondon egyetlen korongozóról tudunk, húsz-harminc év múlva lehet már sehol nem fognak korongozni. Könnyen oda juthatunk, hogy kínai giccseket fognak vásárolni az emberek.
Nagyon jó kezdeményezés volt az Erdélyi Hagyományok Házának a megalapítása. Kelemen László vezető különböző helyeken nyitott irodát. A magyarországi Hagyományok Házának vagyunk a stratégiai partnere, ami büszkeség, mert ha nem végeztük volna a dolgunkat úgy, ahogy kell, akkor a partnerség nem jött volna létre. Ugyanakkor nem jöhetett volna pályázatok nélkül se létre, mert az alapanyagokat meg tudjuk venni, de egy műhelyt létrehozni, felszerelni és működtetni sokkal nehezebb. Ha minőséget akarunk előállítani, ahhoz biztosítani kell a feltételeket.
– A fiatalok lelkesedését a szülőknek is kell táplálniuk. Vannak olyan szülők, akik fontosnak tartják, hogy gyerekeik megismerjék a népi hagyományokat?
– Az, hogy vannak nagyon jó fiatal inasaink, annak is köszönhető, hogy a szülők ugyanazt gondolják amit mi, elhozzák a gyerekeiket, ha pedig a gyerekek megszeretik amit itt csinálunk, akkor vágynak eljönni újra, a szülők fizetik a költségeket. Nálunk vannak különböző megmérettetések, például a Vándorlegény – gyermek és ifjúsági népi kézműves pályázat – amikor három éves kortól harminc évesig különböző korosztályok készítenek megfelelő portékákat. Amit beválasztanak a kiállításra, az már minőség. Ha díjazzák, az már egy másik minőség, ha kijut az országos kiállításra, az már egy magas minőség. Az a korondi legény, akinek írtuk a pályázatot, aki hozzánk tartozik, de Korondon él, megnyerte a Vándorlegény-díjat. Majacsis-Sas Tünde nemezes országos második lett. Ugyanígy az idei Vándorlegény megmérettetésen, melynek Sepsiszentgyörgyön volt a kiállítása, harminchárom szatmári munkát küldtünk. Finta-Fekete Tekla gyöngyfűző, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium diákja a felnőttek közötti megmérettetésen három míves termék minősítést kapott. Ugyanígy volt Garda Gréta, aki az ötévente megrendezett élő népművészeti kiállításon tizenhét évesen a szőttesével és a cifraszúrrel kapott elismerést, vagy Barbu Dávid a Szebenben megrendezett országos főolimpián ért el első helyezést szövés kategóriában. Lehetne sorolni még sok olyan fiatalt, akik eredményeket érnek el. Ezek a gyerekek kilenc éve kezdtek el hozzánk járni. Az elmúlt évben már csoportvezetőkként irányítottak táborokat. Nincs nagyobb öröm annál, mint látni a munka eredményét.
– A kézműves képzést nem lehet iskolai szintre emelni?
– Lehetne, de ehhez az iskolai rendszerbe kellene bevinni. Lehet, ha lenne néhány olyan pedagógus és egy iskola, ahol népművészetet tanulhatnának. Nagyon sok olyan diák van, aki nem jó matekből és más tantárgyakból, de nagyon jó a népművészetben. Nekik lenne ez nagyon fontos, őket kellene segíteni, hogy fejlődjenek és érvényesüljenek.
– Egyre több jó eredményt érnek el az egyesület képzéseire és táboraiba járó fiatalok. Minek köszönhető a siker?
– Amikor ki tudod rajzolni, alkotni magadból azt, amit érzel – a keserűséget, a boldogságot –, az nagy dolog. Vannak gyerekek, akik azért jönnek ide, mert jól érzik magukat, önmaguk lehetnek. Eljutottunk oda – egy Sepsiszentgyörgyün megrendezett kiállításmegnyitón elhangzott egy mondat –, amikor az egyik gyerek azt mondta: Judit, olyan jó, hogy neked nem kell hazudjunk. A gyerek elmondhatja azt, ami vele történt. Ha hülyeséget csinál, nem mondom, hogy ügyes voltál, csináld tovább, de le se harapom a fejét, mert nem azért jött. Leülünk és megbeszéljük, hogy azt máskor hogyan kellene csinálni. Nem csak az van ezen a tanyán, hogy megtanuljuk, hogyan kell a kötőtűt egyik helyről a másikra tenni, hanem megtanulnak kiskertet művelni. Nagyon nagy segítség Ungvári Erzsike, aki össze tudja fogni az embereket. Nem csak a szakmai tudást, hanem a lelket is ápolni kell. Ő fel tudja fedezni az emberekben azt, ami jó bennük. Elindította a Bütyköldét, ami azt jelenti, hogy mást is csinálnak, mint ami a hagyoményos. Én azt mondom, hogy porfogót nem készítünk. Ilyen dolgokat nem készített egyetlen mesterember sem, nekik arra nem volt idejük és igényük, csak olyan dolgokat készítettek, amit fel lehet használni.
– Miért fontos a kézműves foglalkozások népszerűsítése?
– Nagyon sokan el tudnának készíteni olyan kézműves termékeket, amiket megvásárolnak, mások meg eldobják azt, ami már megvan nekik. A mai világnak az a tendenciája, hogy amit készített a nagymama, azt a gyerekek és az unokák eldobják. Sokan a házat is eladják és továbbmennek. A Bütyköldében Erzsike megpróbálja a nagymama dolgait belelopni a mostani generációk életébe. Annyi értékes tapasztalat van felhalmozódva az emberekben, és nem értjük, hogy a mai fiatalságot – pedig mi neveltünk őket, no meg a tévé, az internet – nem feltétlenül érdekli, hogy mi hogyan éltünk. Sokkal egyszerűbb bármit megvenni, mint azt otthon elkészíteni. Én annak örülök, amikor elmegy tőlünk egy gyerek a táborból, aztán felhív az anyuka és azt mondja, hogy amit nálunk megtanult a gyermeke, azt otthon is alkalmazza. Van olyan gyerek, aki megtanul kenyeret sütni és otthon is süt. A gyerekek sok mindent úgy tanulnak meg, hogy észre sem veszik.
– El kell ismernünk, hogy a gyerekeink nevelése során sok mindent elhibázunk, de azért van mód arra, hogy a nevelési módszereken változtassunk?
– Nem könnyű, de nem lehetetlen. Most ott tartunk, hogy nem olvasunk a gyerekeinknek fáradtságra hivatkozva. Ma már nagyon sok nagyszülő nem az unokákkal foglalkozik, hanem dolgozik, mert felemelték a nyugdíjhatárt. A generációk együttélése nem csak amiatt nem működik, mert a fiatalok külön akarnak élni, hanem azért sem, mert a nagyszülők foglaltak. A fiatalok magukra maradtak és a „villanypásztor” nem tett jót az életünknek. Az egyesületünk a szülők segítségére van abban, hogy a Szatmáron most felnövő gyerekek is megismerhessék az őseinktől örökölt hagyományokat. Jó lenne, ha egyre többen felismernék azt, hogy kötelességünk ezeket az értékeket nemzedékről nemzedékre továbbadni.