A néptánc nemcsak egy színpadi előadás – életforma is lehet. Ezt bizonyítja Varga Dóra Andrea munkája Szilágyszéren, ahol gyerekek tucatjaival szeretteti meg a hagyományokat, a néptáncot, a közösséget. A Kukurók néptánccsoport vezetőjével beszélgettünk a hagyományőrzésről, sikerekről, kihívásokról és a közösségi élet erejéről.

– Meséljen kicsit magáról. Honnan indult a néptánc iránti elköteleződése?

– Szilágycsehben nőttem fel, ott végeztem a középiskolát is. A nagymamám révén kerültem Szilágyszérre – ő innen származott, majd visszaköltözött, én pedig gyakran jártam hozzá nyaranta. Itt ismertem meg a férjemet, és itt kezdődött a kapcsolatom a néptánccsoporttal is. Amikor még nem voltam tizennyolc éves, megalakult a szilágyszéri csoport. Antal Mária és Varga Gabriella megkeresték a Berekenye néptánccsoport akkori vezetőjét, ahol én is táncoltam, hogy segítsen az oktatásban – így kerültem én ide.

– Ma már egyedül viszi a csoportot. Mekkora ez a közösség?

– Három korosztállyal foglalkozom – a legkisebb táncos hároméves, a legnagyobb tizennyolc. Összesen körülbelül ötven gyermekkel dolgozom heti rendszerességgel. Az ovisoktól egészen a középiskolás korosztályig tanítom őket. Nagy-Kasza Kristóf és Nagy-Kasza Tícia készítik a koreográfiákat, mindig figyelnek arra, hogy minden korosztály színpadra kerülhessen. Jelenleg négy táncunk van, amellyel fellépünk: tövisháti, szatmári, rábaközi és felcsíki.

– Mennyire élnek még Szilágyszéren az ősi hagyományok?

– Szerencsére sok minden még él. A szüreti bálokat például újra szervezzük, ezek lebonyolításához sokszor a nagymamámat kérdezem, aki 84 éves és rengeteg régi történetet, szokást ismer. A tavalyi farsangi táncházban egy 1940-es éveket idéző előadással léptünk fel, ahol a gyerekek húshagyókeddi jelenetet játszottak el. Próbáljuk újraéleszteni, amit csak lehet.

– Szilágyszér hagyományaiból mit érez különösen egyedinek?

– A tövisháti tánclépések közül több is egyedülálló. Például Cserés Dezső bácsitól tanultuk, hogy mindig a lányok keze fölött tapsolt – ez egy helyi sajátosság volt. Ő adatközlőként Magyarországon is járt, sokan ismerték.

– A világ változik. Milyen hatással van a modern technika, a telefon, az internet a gyerekekre és a táncra?

– Természetesen hatással van, de nálunk még mindig erős a szülői háttér. A gyerekek jönnek, mert a szülők fontosnak tartják, és szerencsére ők is élvezik. Nálunk az a szabály, hogy amikor együtt vagyunk, nincs telefon. Fellépésekre busszal utazunk, útközben énekelünk, beszélgetünk. A modernizációt nem lehet és nem is kell kizárni, de a hagyományőrzést sem szabad elengedni.

– Van érdeklődés a népi mesterségek iránt is?

– Sajnos a faluban ma már kevesen foglalkoznak fonással vagy szövéssel, ezek a mesterségek kihalóban vannak. Pedig lenne érdeklődés, de hiányoznak az eszközök és a lehetőségek. Viszont a néptáncot többen folytatják – sokan, akik egyetemre mennek, bekapcsolódnak helyi táncegyüttesekbe például Kolozsváron vagy Marosvásárhelyen.

– Milyen lehetőségeik vannak a fellépésre?

– Főleg helyi és környékbeli rendezvényeken szerepelünk: falunapokon, városnapokon, például Szilágycsehben vagy Szatmárnémetiben. Szeretnénk eljutni külföldre is, de egyelőre ez még várat magára.

– Kik támogatják a csoport munkáját?

– Idén sikerült bejegyezni egy egyesületet, így már tudunk pályázni is. Kapunk támogatást a polgármesteri hivataltól, de a legnagyobb segítség mindig a szülőktől jön – akár időben, akár anyagiakban. Ez a közösségi összefogás az egyik legnagyobb értékünk.

– Zárásként: milyen eredményekre a legbüszkébb?

– Tavaly megnyertük a Szatmár megyei néptáncgálát, ahol a fődíjat kaptuk meg. De őszintén szólva nem a versenyek a legfontosabbak számunkra. Azt tartom sikernek, ha egy gyerek éveken keresztül velünk van, megszereti a táncot, és viszi tovább – akár a saját örömére, akár más közösségekben. Jelenleg elmondhatom, hogy a falu lakóinak 90%-a valamikor táncolt a Kukurókban, ennél nagyobb eredményt nem is kívánhatnék.