A diákirodalom mint intézmény
A közköltészetet a divatok irányítják: a régit és a mait is. Amikor valami alkalmas arra, hogy általános, akár kicsit sematikus élményeket fogalmazzon meg, amelyekbe könnyű belehelyezkedni, akkor már a magunk életére alkalmazhatjuk – mutat rá Csörsz Rumen István irodalomtörténész, zenész, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem utazó vendégtanára, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem óraadó tanára, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa.
Irodalomtörténeti dokumentumok igazolják, hogy már a magyar irodalom kezdetén is jelentős szerepe volt a diákirodalomnak. Mikortól beszélhetünk diákirodalomról?
A diákirodalom a ma ismert formájában a középkori egyetemeken erősödik meg, talán azt megelőzően a kisebb iskolákban is. Legerősebben a nagy nyugat-európai egyetemeken hatott (Párizs, Padova, Oxford). A reformáció után ezek mellé méltóképp felsorakozik Wittenberg, Leiden, Göttingen és így tovább. Ahogy tágul a nagy egyetemek köre, velük tágul a diákirodalom mint a világirodalom ernyője, sugárzási területe. Működéséhez az szükséges, hogy több helyről érkező emberek közös kulturális feladatot lássanak el; ebben az esetben: együtt tanuljanak. A résztvevők értelmiségiek, akik főként az egyházjogban és a teológiában képződnek. A középkor pályái elsősorban ebbe az irányba mutatnak, a világi értelmiség sokáig csak a fentiek mellékágaként élt. Vagyis világiasan élő leendő egyháziak kultúráját látjuk. A sokak által ismert Carmina Burana vagy a Cambridge-i Daloskönyv sok verse ugyanakkor keményen bírálja az egyházi túlkapásokat, a teológiával szembemenő gyarló, kicsapongó életet, a pápát és a világi hatalmakat is. Ezenfelül nagyon sok profán, frivol szöveg szerepel közöttük – ezeket későbbi főpapok és egyházi tisztviselők írják és énekelik egymás között! Mintha életüknek egy bizonyos szakaszában legalább kisközösségi szinten nem volna tilos. Azért érdekes ez nekünk, magyaroknak, mert eleink is jártak ezekre az egyetemekre, főként Bécsbe, Krakkóba, Itáliába, de a francia egyetemekre is. Valószínűleg olyan fajta műfajokat, versbeli megszólalási formákat is hoztak magukkal a hazatérő, egyházi pályára lépő diákok, amelyeket ott tanultak. Egy hajdani közösségi kultúra sugárzik szét és lesz belőle később aztán más, távolabbi közösségek irodalmi divatja.
A latin: közös nyelv. A cseh diákkal nem magyarul és nem csehül beszélt a magyar diák, hanem latinul. A biblikus és ókori szókincs a mindennapi élet része volt. Ettől ma nagyon messze vagyunk, ők pedig „balkézről” is tudták. A konyhalatin is választékos, és ez jelentős nyomot hagyott a diákköltészeten. Köztudott, hogy a reformáció hatására a nemzeti nyelvek írásos kultúrája megerősödött. Ám azoknak az egyetemeknek, melyekben utána is összesereglettek a nemzetközi diákok – s a holland diák a magyarral barátkozhatott –, a latinnyelvűsége továbbra is meghatározó volt. Latinul írogattak egymás emlékkönyveibe (album amicorum), a közös dalkincs egy része szintén latin, lásd például a Gaudeamus igiturt.
Amikor már szülőföldjükön lelkészként vagy iskolamesterekként tevékenykednek, vagy ha világi foglalkozást vállalnak, írásaikból magyar nyelvű vagy nemzeti irodalom lesz. Hasonlóképpen termékenyítette meg az egykor latin diákirodalom a németet – például a céhekben is tovább élő műfajok az örökösei. A diákkultúra expanzív. Ma igen nehéz elképzelni, hogy egy értelmiségi szubkultúra valaha úgy viselkedett, mint egy tovább sugárzó állomás, amelyből mindenki részesült, aki ahhoz az elithez tartozott, és a saját felelőssége volt, mit ad tovább belőle. Egy része nem került be a nyilvánosságba, hanem zárt körben terjedt. Nem kell csodálkozni, hogy például az 1820-as évekbeli magyar kéziratokban van egy-két olyan latin verstöredék, akár Sárospatakon, akár Debrecenben, amelyek középkori vágás szövegek. A diákirodalom egy-egy kiszakadt klasszikusa még mindig él, változatlan vagy eltorzult formájában. Élnek a megszólalásformák, a műfajok, a versek is valamilyen formában.
A magyar iskolákban – különösen a poétai osztályokban – a versírást latinul gyakorolták. Ennek mentén a magyar nyelvű verselés, az alkalmi költészet is megerősödött, a felvilágosodás korában már ennek is van saját iskolai gyakorlata. Az erdélyi unitárius és református kéziratok között van két-három, de néha harminc vagy akár száz ünnepi köszöntővers, amit a kisebb-nagyobb diákok mondtak a magánházaknál, a nagyobb diákok megírták a szövegét, kikérdezték a kisebbeket. Ez is egy hagyománylánc. A diákirodalomnak saját intézményrendszere van, ami egyik embertől a másikig, a tanártól a diákig, az idősebb diáktól a kisebb diákig terjed. Az egész mögött kétféle irodalmiság van: egyrészt a hajdani értelmiségi szubkultúra tovább sugárzása, másrészt egy intézményeket helyettesítő, szervezett kultúraátadás. Mindkettő nagyon fontos. Ha Csokonait, Petőfit, akár Vörösmartyt, Jókait akarunk olvasni, ne feledjük el a csittvári krónikát az És mégis mozog a Föld című regényből. Ehhez a titkos könyvhöz ülnek össze a diákok, melynek pontos tartalmát senki sem ismeri, a neve is szimbolikus és titokzatos – a mai napig vitatkoznak, létezett-e egy ilyen könyv, és melyik szövegekre utalhat Jókai ennek kapcsán. Egyelőre nem ismerünk olyanok forrásokat, amelyekben pontosan ezek a művek volnának, de mindegyik adatolható Sárospatakról, Debrecenből, Pápáról, az erdélyi gyűjteményekből vagy akár Szatmárról is. Ez azért felemelő, mert mutatja, hogy az írásbeliség fölötte van a cenzurális és kultúrpolitikai határoknak. Ezeket rendíthetetlenül olvasták az emberek egymás között. Még a tiltott, lázító szövegeknek is számtalan változata van, pedig tudjuk, hogy súlyosan büntették ezek éneklését. A diákság ilyen értelemben nemcsak A nagyenyedi két fűzfával írta be a nevét a függetlenségi mozgalomba. Nem véletlenül írja Petőfi Sárospatakon: „Itt tanyáztak a szabadság oroszlánai.” Ezt nemcsak a Rákócziakra és a várra érti, hanem a diákságra is.
Milyen mértékben tartozik a diákirodalom a közköltészethez, milyen mértékben önálló, és mikortól tekinthetjük az irodalom részének?
A diákirodalom két módon vált közkultúrává. Először a saját közegében, amikor még közösségi kultúra volt, például a párizsi egyetem közösségének szubkultúrája. Ennek mi, magyarok egyes elemeit eltanultuk, majd eljátszottuk a magunk egyetemein, Óbudán vagy Pécsen. Egy ilyen hagyománynak saját mikroközössége van; tehát amíg közösségi kultúra, ezt a szerepet mindenképp betölti. Utána egy „szürke zóna” következik, amíg nem tudjuk, miként mozog a térképen ez a hagyomány. Amikor újra közösségi kultúrává tud válni – más korban, más nyelven –, ismét kivirágozhat és ihletőjévé válhat új, hasonló szövegeknek. Ez történt, amikor 1803-ban felfedezték, majd több fázisban kiadták a Carmina Burana dalait. Ekkor újra ráharaptak a költők, fölfedezték benne a saját kulturális előzményeiket. Az egyik első kiadó épp a mesekötetéről ismert Jacob Grimm volt 1844-ben.
A közköltészetet a divatok irányítják: a régit és a mait is. Amikor valami alkalmas arra, hogy általános, akár kicsit sematikus élményeket fogalmazzon meg, amelyekbe könnyű belehelyezkedni, akkor már a magunk életére alkalmazhatjuk (szub- vagy szuperszemélyes elemekkel). A belehelyezkedés a legfontosabb elem. Onnantól, hogy az Archipoëta álnevű középkori költőnek (talán: Gualterus de Mapes) a korhely ember nevében írott tréfás testamentuma apránként kiszakad a saját latin, liturgiát parodizáló közegéből, lesz belőle egy magyar bordal: egy magyar részeg ember panasza, vagy a részeg asszonyok társas dala. Végighalad egy láncon, amitől közköltészetté válhat. Ezek a láncok gyakran máig elérnek, bár némelyik elszakadt, összecsomósodott, mások ma is aktívak. Sokszor lehet hallani a rádióban a pálinkához szóló dalt: „Pálinka, szerelmem, légy az enyém!” (Magna Cum Laude). Ez épp olyan italhoz szóló vallomásparódia, mint Csokonai Szerelemdala a csikóbőrös kulacshoz, ugyanazok a műfaji közhelyek ismétlődnek meg, csak immár huszonegyedik századi felfogásban.
A magyar irodalomban ez a folyamat tetten érhető már a tizenhatodik–tizenhetedik században, a reformáció anyanyelv programja révén. A következő nemzedékek rengeteg mindent kipróbálhatott, ami a régi latin vágáns kultúrából eredt. A tizennyolcadik–tizenkilencedik században egyre több értelmiségi járta ki ezeket az iskolákat, jól ismerték ezt a szerepet. Még Kazinczy is írt halotti búcsúztatót Sárospatakon, noha nem tekintjük úgy költészete részének, mint a hivatásos költőként írott műveit. (Bár kétségkívül tanulságos látni egy későbbi író iskolai fogalmazását…) Kötelességből írta, de színvonalasan oldotta meg. A mai diákokra is vonatkozik, vajon a kötelező feladatként írt irodalmi dolgozat vagy az órai versírás része-e a szabad értelmiségi életműnek, vagy sem? Én azt mondanám, hogy bizonyos értelemben igen, függetlenül attól, hogy Kazinczy lesz-e az emberből, vagy sem.
Az irodalmi lapok nagyobb része elég ritkán közöl diákirodalmat, mert ezek az írások elég ritkán érnek el egy olyan szintet, amilyet a szerkesztők elvárnak. Emiatt sok tehetségesnek tűnő diák abbahagyja az írást. Értsünk egyet azzal az állítással, hogy ez nem baj, ugyanis az igazi tehetségekben van kitartás?
Ez nagyon érzékeny terület. Talán nem is szabad ebben állást foglalni, hiszen ennek a mércéje valójában a sorsok és a tehetségek különbözősége. Az biztos, hogy sokan hagyták abba az írást kedvezőtlen kritikák miatt. Mások egy idő után nem írnak verset, hanem áttérnek prózára, mert azt objektívnek érzik. A vers kényes dolog. Saját tapasztalatból mondom, én is írtam verset, de a túlnyomó részét sose mutattam meg senkinek. A vers az ember önmagával folytatott beszélgetésének része. Némelyiket húsz-harminc év után előveszem, és kis igazítással úgy gondolom, eltelt már annyi idő, hogy kiadjam vagy elénekeljem. De nem mondhatom egy mai tizenéves diáknak, hogy várjon harminc évet, és ha akkor is tetszik, kiadhatja a versét. A lehetőségeket semmiképp se szabad elvágni. Erre a régi tanárok is törekedtek. Arany János debreceni diáksága idején volt a kollégiumnak saját évenként kiadott diákantológiája, a Lant, Péczely József szerkesztésében. Érdekes, hogy Arany János, akiből elég nagy költő lett, ezt a gyűjteményt nem érezte a sajátjának, és a benne szereplő költőkkel nem vállalt ízlésbeli rokonságot. Ők akkor a Pestről hozott friss irodalmiságot, az Aurora modorát utánozták, Aranynak pedig ez új, idegen volt, Szalontán nem olvasott ilyesmit. Előfordul tehát a diáklapoknál, hogy naprakészek, mert olyasmit utánoznak, olyasmit követnek ízlésben vagy akár a szövegek által (életforma, erkölcs), ami kívül esik azon, hogy egy iskolai lapban megjelenhessen. Nekünk is volt gimnáziumi diáklapunk, a Radír, melyben sokan közöltünk paródiákat, rajzokat… Néha beküldtünk egy-egy verset is. Ezek műfaji szempontból filozofikus (elmélkedő) versek vagy propozíciós versek voltak. Nem a magánéletünkről szóltak.
Egy diákköltőt emiatt is nehéz megítélni, mert amit beküldenek a lapoknak, a munkáiknak valószínűleg az a része, amit már vállalnak a nyilvánosság előtt. Nem biztos, hogy egy tanár mindent tud a diákjai költői képességeiről, ők egymáséról többet tudhatnak. Még az is előfordul, hogy az érintett írók-költők később a zsengéiket eldugják vagy megsemmisítik. Ne feledjük el, Arany is leírja a Bolond Istókban, hogy tüzet rak a régi, Debrecenből hazakerült költeményeiből. Mindegyiktől elbúcsúzik, ami nagyon szép gesztus. Meglehet, ma is akadnak olyan költők-írók a diákság körében, akik majdan „le fogják választani” ezeket az írásaikat a korábbi életművükről. Aki igazi tehetség, valahogy utat fog törni, de segíteni kell, hogy valóban abba az irányba menjen, ami a legsajátabb hangját erősíti. Ez tanári, baráti és szerkesztői felelősség.
Az irodalmat – az olvasást, az írást – ma már elég kevés fiatal választja a szabadidő eltöltésére, értékrendjének a gazdagítására, életpályája kijelölésére… Van-e valamilyen módszer, eszköz vagy csábítás arra, hogy vonzó legyen az irodalom vagy akár más művészeti ágak?
Őszintén szólva nincs recept. Gondoljunk bele: ugyanazon a tájon naponta megfordulnak turisták. Néhol csak három, de lehet, hogy háromszáz, néhol háromezer turista. Az irodalom is ilyen. Ugyanaz a szöveg vagy ugyanaz az élethelyzet rengeteg embert megszólít, de mindig különböző mértékben. Az egyiket nagyon mélyen, mert megvannak azok a rezonanciák, áthallások a saját életével, sorsával, családjával – a másiknak ugyanez csak egy halom betű és unalmas szöveg; nemhogy érzelmi, de intellektuális kapcsolata sincs vele. A régi költőknek az volt az előnye, hogy átestek a poétikaoktatáson, ahol professzionálisan kellett írni a közhelyes témákról, de olajozott verselési gyakorlatuk volt. Prózát is bizonyos szabályok szerint tudtak írni. Egyszóval: a formuláris írástudás erősebb volt, mint napjainkban. Ma ezzel nagyon komoly bajok vannak.
Sokakat az távolít el a költészettől, mert úgy tekintik, Kosztolányi még tudott jól csengő verset írni, mi meg meg se kell próbáljuk, mert „az az ő dolguk volt”. A formavershez való viszony teljesen amorf, vagy azt mondják, hogy ez egy játék csupán. Abban a szerencsében van részem, hogy Kolozsváron, az egyetemen vendégtanárként verstant is tanítok. Megesküdtem: úgy fognak hazamenni a hallgatók, hogy nem fogják utálni. Az utálat nem vezet el az irodalomhoz. Nem keserű gyümölcsöket kell gyártani, hanem olyanokat, amelyek táplálnak, akármilyen ízűek is. Ha segítjük a formakultúrában való jártasságot, netán a retorikai jártasságot, néha megnézünk egy szöveget, miként lehetne stilizálni vagy ritmikai szempontból javítgatni, ha tanítjuk az embereket egy kicsit írni, persze olvasni is, akkor adtunk valamit.
Napjainkban nagy kihívást jelent, hogyan neveljük a fiatalokat a klasszikus értékek megismerésére és megszerettetésére. Vannak erre bevált módszerek?
Nincsenek. Maguknak a műveknek a megismerésénél nincs jobb módszer, de egy kicsit szórakozni mint társalkotók: nem rossz játék! Például egy magyartanár megteheti, hogy kihagyja a rímszavakat egy versből, vagy ritmikailag hiányzó elemeket kivesz egy olyan versből, amit a diákjai nem ismernek, és egy kicsit játszanak azzal, bele tudnak-e helyezkedni. Milyen rímet tenne oda az illető? Hogyan változna a szöveg a keze alatt? Továbbá: ha lehet, hangosan olvassuk a szövegeket, mert más lesz a hatásuk. Nagyon sok verset lehet énekelni is.