A Beszélgetések testről és lélekről sorozat legutóbbi részének témája: A biztonságérzetünk változása: háború, drónok, dezinformáció. Hogyan változott a kelet-közép-európai ember biztonságérzete az ukrajnai háború és a romániai drónincidensek nyomán? Hol végződik a valós veszély, és hol kezdődik a közösségi média által gerjesztett félelem? A beszélgetésen részt vett: dr. Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó, egyetemi oktató; dr. Tallian Cristian pszichiáter; Bálint Kati meseterapeuta; Ressler Stefan ügyvéd; Matusinka Beáta kommunikációs szakember; Gnandt-Márkus Éva rádiós hírszerkesztő; Póti Eduárd történelemtanár és Balint Bianca diák. A beszélgetést moderálta: Elek György.

Frigy Szabolcs: A statisztikák azt mutatják, hogy a nyugati világ történelmi összehasonlításban békésebb és biztonságosabb korszakot él meg, mint az emberiség történetének nagy részében: kevesebb a lokális erőszakos haláleset, magasabb az életszínvonal. Ezzel párhuzamosan viszont a félelem mértéke rekordokat dönt, mert a digitális hírfolyamok korlátlanul zúdítják ránk a világ összes katasztrófáját.

Egy meglehetősen szorongó társadalomban élünk, borzasztó, hogy mennyi mindentől tudunk félni. A média is annyiféleképpen tudja a félelemkeltést indukálni és erősíteni. Megjelent egy érdekes statisztika. A megkérdezett európaiak mintegy 68%-a úgy érzékeli, hogy országa biztonsága közvetlen veszélyben van, ami történelmileg rendkívül magas arány (és a régiós országokban, például Kelet-Közép-Európában ez a bizonytalanság a szomszédos konfliktusok miatt még hangsúlyosabb). A szociológia nem azt nézi, hogy van-e veszély, hanem azt a szubjektív érzetet, hogy hogyan élik az emberek a hétköznapokat. Európában azt érzik, hogy közvetlen veszély van. Külön kiemeli a tanulmány, hogy régiós szinten Kelet-Közép-Európában, ahol erről szólnak a hírek, hogy drónok csapódnak be nem háborús országokban, ez az arány magasabb is. A lakosság 42%-a érzi úgy, hogy a saját személyes biztonsága is veszélyben van a mindennapokban, holott a fizikai bűnözési vagy közvetlen katonai statisztikák ezt a drasztikus közvetlen fenyegetést nem indokolják ilyen arányban. Ez is mutatja a szubjektív félelem és az objektív valóság eltérését. Soha nem látott biztonságban élünk. A médiában is van egy olyan, hogy valahol Romániában drónok vannak, de ezt abszolút lehozzuk az egyének szintjére, az emberek majdnem fele úgy éli az életét, hogy azt hiszi az ő élete közvetlen veszélyben van. Evolúciós szempontból számos folyamat indul be bennünk, amikor azt érezzük, hogy az életünk közvetlen veszélyben van. Ehhez kapcsolódik egy olyan jelenség, amit a „Félelem-inflációjának” (Amplification) hívnak. A statisztikák azt mutatják, hogy a nyugati világ történelmi összehasonlításban békésebb és biztonságosabb korszakot él meg, mint az emberiség történetének nagy részében: kevesebb a lokális erőszakos haláleset, magasabb az életszínvonal. Ezzel párhuzamosan viszont a félelem mértéke rekordokat dönt, mert a digitális hírfolyamok korlátlanul zúdítják ránk a világ összes katasztrófáját. Míg a félelemnek van tárgya, a szorongásnak nincs. A világ összes problémáját egy hírtévé elhozza, miközben nem tudunk ellene tenni semmit. Úgy van bennünk félelemérzet, hogy nincs eszközünk arra, hogy megküzdjünk ezekkel a problémákkal. Nem véletlen, hogy korunk betegsége a szorongás, mert egy ilyen társadalomban nagyon próbára van téve a mentális immunrendszerünk. Régebben az emberek hozzá voltak szokva a lassú változáshoz. Ha valami lassan változik az emberek hozzá tudnak szokni. Sőt, még a durva változásokhoz is. Amikor nagyon felgyorsul a társadalom és kiszámíthatatlanságban élünk, az megviseli a mentális jóléti állapotunkat. Képzeljünk el egy olyan alapállapotot, amely évezredeken át meghatározta az ember létezését. Amikor őseink kitekintettek a barlang ajtajából a sötétbe, a félelem nem a gyengeség jele volt, hanem a túlélés legfőbb eszköze. Ez az evolúciós riasztórendszer – az üss vagy fuss mechanizmus – azonnal mozgósította a testet, ha a bokor megmozdult. A probléma az, hogy ez az ősi, túlélésre hangolt biológiai szoftver ma egy olyan digitális hardveren fut, amely képtelen feldolgozni a minden irányból ránk zúduló ingerek özönét. Az információk túláradása miatt sokkal nehezebb eldönteni, hogy mi vált ki félelmet, szorongást vagy vészhelyzetet. Sokan azt hiszik, hogy valakik gerjesztik, hogy féljünk. A modern korban a félelem alakot váltott. Már nem a sötétben rejtőző ragadozóktól tartunk, hanem egy olyan komplex gazdasági gépezet foglyaivá váltunk, amely pontosan ráépült erre az ősi mechanizmusra. A fogyasztói társadalom alapvető üzemanyaga a mesterségesen keltett hiányérzet és szorongás: elhitetik velünk, hogy ha nem vesszük meg a legújabb biztonságot, státuszt vagy kényelmet ígérő terméket, akkor védtelenek maradunk. A félelem üzletté vált. Nem összeesküvés elméletet kell ebből gyártani, hanem a marketing maga arra épül, hogy nagyon ősi ösztönökre és félelemre épít. Kelet-Közép-Európában, különösen Romániában és közvetlen régiónkban ez a lappangó szorongás az utóbbi években hirtelen nagyon is kézzelfoghatóvá vált. A szomszédban zajló háború valósága és a határ menti drónincidensek hírei alapjaiban rázták meg a kiszámíthatóságba és a békébe vetett hitünket. Hirtelen összemosódott a valós veszély és a digitális apokalipszis. Itt érkezünk meg korunk legnagyobb paradoxonához: a zsebünkben lapuló okostelefon révén a világ összes katasztrófája, háborúja és tragédiája folyamatosan az életterünkbe költözik. Reggel a kávé mellett drónokról szóló híreket olvasunk, délben gazdasági válságról, este pedig klímakatasztrófáról. De van egy pusztító hiba ebben a rendszerben: az emberi idegrendszer nem arra lett tervezve, hogy globális kríziseket cipeljen a vállán úgy, hogy közben teljesen tehetetlen ellenük. Nem tudunk odamenni a frontra, nem tudjuk leállítani a konfliktusokat, nem tudjuk megállítani a drónt. Ebből a cselekvésképtelenségből születik meg az a krónikus, bénító szorongás, amely ma a társadalmunkat uralja. Egy olyan szorongó társadalomban élünk, ahol a tétlenség és a folyamatos információs zuhatag lassan felőrli a mentális egészségünket. Ha mélyebben megvizsgáljuk ezt az állapotot, észrevehetjük, hogy a szorongásunk szoros kapcsolatban áll a termodinamika legkegyetlenebb szabályával, az entrópia törvényével. A fizika azt mondja, hogy minden zárt rendszer magától a káosz, a rendezetlenség és a szétesés felé halad. Pontosan ezt érezzük a civilizációnk szintjén is: mintha a világunk egyre hangosabb, bonyolultabb és kezelhetetlenebb lenne. Pedig a történelem során mindig vágytunk a stabilitásra. A régi korok egyszerűbb társadalmaiban sokkal könnyebb volt azt hinni, hogy a világ egy átlátható, stabil gépezet. Ha mégis megingott a rend, ott volt a vallás és a misztikum: a rituálék, az áldozatok és az imák azt a pszichológiai menedéket nyújtották, hogy az ember tehet valamit a kozmikus káosz ellen. A vallásos hit révén az emberek úgy érezték, megmenekíthető a világ. Ma a tudomány, a technológia és az adatelemzés vette át ezt a szerepet – tőlük várjuk a megváltást, hogy kiszámíthatóvá és biztonságossá tegyék a jövőt. A modern tudomány mellé megérkezett a mérgező ikertestvére is: a dezinformáció és az álhírek világa. Az álhírek legveszélyesebb hatása nem csupán az, hogy félrevezetnek minket egy-egy aktuális eseménnyel kapcsolatban, hanem az, hogy szétmarják a társadalom legfontosabb ragasztóanyagát: a kölcsönös megbízhatóságot. Amikor a dezinformációs kampányok azt sulykolják belénk, hogy meg vagy vezetve, ne bízz senkiben – se a médiában, se a kormányban, de még a szomszédodban sem”, egy olyan paranoiás jövőt festenek le, amely nemcsak mentálisan káros, de teljesen élhetetlen is. Egy társadalom bizalom nélkül olyan, mint egy épület alapozás nélkül: az első komolyabb viharban összedől. Ha elhisszük, hogy mindenki az ellenségünk, máris megvalósítottuk a félelem keltőinek a célját. A biztonságérzetünk visszaszerzése ezért ma nem a külső határok lezárásával kezdődik, hanem a belső digitális higiénénkkel. Meg kell tanulnunk különbséget tenni a cselekvésre ösztönző valós veszély és a figyelemfelkeltésért, kattintásokért gyártott, bénító szorongás között. Mert ha nem szűrjük meg a zajt, a belső káosz hamarabb rombolja szét a közösségeinket, mint bármilyen külső fenyegetés.

Póti Eduard: Nem feltétlenül a tények határozzák meg a biztonságérzetünk, hanem néha inkább az, hogy mennyire szoktuk meg azt, hogy mások mondják meg nekünk, mit kell érezni, mit kell gondolni, hogyan kell reagálni bizonyos helyzetekre.

Másfél éve volt szerencsém Hollandiában tölteni egy hetet szakmai okok miatt. A holland kollégák naponta tizenötször tették fel nekem azt a kérdést, hogy milyen az élet Romániában. Mondtam, hogy normális. Jó, de a háború? A háború odébb van, közvetlenül nem érint minket. Ők annak a tudatában éltek, hogy a háború terjed, ezért elkezdtek tartós élelmiszereket beszerezni. Arról szóltak a hírek, hogy Hollandiában a társadalomnak be kell rendezkednie arra, hogy legalább egy hétre elegendő élelmiszerrel és vízzel rendelkezzen. Ezek után nem kérdés, hogy az utóbbi években az a fajta biztonságérzet, ami Közép- és Kelet-Európát jellemezte, megingott. Nem is ez okoz igazán fejtörést, hanem az, ha arra gondolunk, hogy egy olyan régióban élünk, ahol a háború közelsége nem vitatott tény. Lehet, hogy nem hallatszik a fegyverek dörgése a szomszédból, de azért bizonyos folyamatok történnek. Ha ehhez még hozzáadjuk a közösségi médiának – és általában a médiának – a szerepét, akkor egyértelműek a változások. Nekem az egyetlen problémám ezzel a történettel az, hogy arányos-e a félelemérzet a valódi fenyegetéssel? Gondoljunk csak arra, hogy Nápoly mellett kilenc kilométerre van a Vezúv, egy működő vulkán, ami rendszeresen kitör. A nápolyiak mégsem attól félnek, hogy éjszaka kitör, és elpusztítja őket. Ehhez képest mindaz, ami nálunk történik, illetve ahogyan nálunk reagálnak a társadalom bizonyos szereplői, egy egészen más helyzetre utal: arra, hogy nem feltétlenül a tények határozzák meg a biztonságérzetünk, hanem néha inkább az, hogy mennyire szoktuk meg azt, hogy mások mondják meg nekünk, mit kell érezni, mit kell gondolni, hogyan kell reagálni bizonyos helyzetekre. Tény és való, hogy a biztonságérzet kérdéséhez, főleg, ha háborúról beszélünk, hozzátartozik az a történelmi emlékezet is, amely tényleg arról szólt, hogy az utóbbi száz évben volt minden: világháborúk, szélsőjobboldali és szélsőbaloldali rezsimek, a kilencvenes évek háborús konfliktusai, a terrorizmus problémája a 2000-es évektől stb. Az utóbbi száz év történései benne élnek az emlékezetünkben, és ezekre reagálunk, akár tudat alatt is. Megint csak egy új helyzetet teremt, hogy legutóbb a háború, mint jelenség, ennyire közel a második világháború idején volt. De nem kell a szomszédban háborúnak lennie ahhoz, hogy az ember azt érezze, hogy romlik az életszínvonal, vagy kevésbé érezzük magunkat biztonságban. Lehet háború Iránban, a Közel-Keleten, a Távol-Keleten, bárhol, hogy annak olyan hatásai legyenek, amelyek a receptorainkat vészhelyzetre állítják át. Nem kell a fegyvereknek dörögniük ahhoz, hogy probléma legyen az élelmiszerellátásban, vagy hogy felmenjen az üzemanyagok ára. Nem kell a szomszédban dörögniük a fegyvereknek ahhoz, hogy megingjon a gazdasági helyzetem, és kérdésessé váljon, hogyan élem túl a telet. Erre a gondolkodásmódra az elmúlt harminc évben a globalizáció, a globális kereskedelem, valamint a világpiac gyors térnyerése és kiépülése is jelentős hatást gyakorolt. Egy ilyen világban ugyanis már nem szükséges, hogy egy konfliktus fizikailag a közelünkben legyen ahhoz, hogy annak hatásait közvetlenül érzékeljük. Ami a legtöbbet árt a biztonságérzetünknek, az az intenzív médiakörnyezet. Itt nagyon sok lehetőség van, ezekkel a digitális térben lehet találkozni, csak az ember nem mindig képes arra, hogy kiszűrje a lényeget. Gyakran úgy teszünk magunkévá különböző narratívákat, hogy előtte nem közelítünk hozzájuk semmilyen kritikai érzékkel. Ha megnézzük az online tér működését, azok a narratívák, amelyek a háborúról szólnak, lehetnek célzottan és direkt módon félelemkeltők, illetve direkt módon terjesztettek. Ezért nem tudunk sok esetben különbséget tenni a hiteles hír és valami egyéb között, mert a hiteles hír egyre kevesebb. Különbséget kellene tenni a vélemény és a tény között. Ha létezne egy ilyen szűrő, akkor csökkenne az a nyomás, ami a biztonságérzetünket éri napjainkban. Nagyon sok esetben gazdasági, vagy politikai – esetleg mindkettő – okra vezethető vissza az, hogy mesterségesen próbálnak hatni a biztonságérzetünkre, és valamilyen irányba befolyásolni azt. Létezik a lélektani közelség paradoxona is az emberben. Itt van a háború a szomszédban, tudjuk, hogy ott van, közvetlenül ránk nem hat, viszont a közelség miatt bármikor érezhetjük azt, hogy mindegy mit mondanak a szakértők, a NATO vezetői vagy más források: ha lezuhan egy drón, az azt jelenti, hogy a háború még közelebb van, mint ahogy gondoltuk, mert a háború átlépte a határt. Amikor ez dominálja a közhangulatot, akkor a biztonságérzet nem erősödik.

Gnandt-Márkus Éva: A félelem azért is van ott az emberekben, mert ha végigkövetjük 2022-től 2026-ig, akkor azt látjuk, hogy hónapról hónapra, egyre közelebb tapasztalható következményei vannak. Az idei nyár végképp a csúcs volt ebben az egész történetben.

Sajnos egy olyan világban élünk, hogy bárki bármit mond, nagyon könnyen bélyeget nyomhatnak rá. Amikor kirobbant az orosz-ukrán háború, azt tartottam a legeslegnagyobb hibának, amit politikusok elkövethetnek, hogy megszakítottak olyan szálakat, olyan kapcsolatokat, ami tompíthatta volna az egész feszültséget. Gondolok itt a kultúrára és a sportra. Amikor kitiltottak művészeket és sportolókat kulturális és sporteseményekről, akkor ott már azt éreztem, hogy ennek nagyon hosszú hatása lesz, ez nem fog egyik pillanatról a másikra tompulni vagy megoldódni. Sajnos így is lett. Ez az a két terület, ami határokon átível, ezeken a területeken van egy olyan elv, hogy nem politizálunk. Most 2026-ot írunk, az egyik leghosszabb háború és valóban túl közel van, kevesen vannak, akiknek nincs kárpátaljai ismerőse. A félelem azért is van ott az emberekben, mert ha végigkövetjük 2022-től 2026-ig, akkor azt látjuk, hogy hónapról hónapra, egyre közelebb tapasztalható következményei vannak. Az idei nyár végképp a csúcs volt ebben az egész történetben. A háború túl közel jött ahhoz, hogy az emberek azt gondolják, ez egy távol eső probléma. Amióta kitört a háború, nem igazán tapasztaltuk azt, hogy bármilyen formában, bárki szeretné ennek a végét látni, és lépést tettek volna afelé, hogy a kommunikáció elinduljon. Pont ellenkezőleg, mindenféle kapcsolatot, mindenféle szálat igyekeztek elvágni és megszüntetni. Szó esett róla, hogy a média bizonyos esetekben mennyire felnagyítja a történéseket. A véleménybuborékok miatt is beleeshetünk csapdákba. Egyik vagy másik oldal álláspontjával találkozunk. Ha az egyik oldalt hallgatjuk meg, nem azt mondom, hogy neki adunk igazat, de vannak részigazságok mindkét oldalon, vagy párhuzamos igazságok. Ember vagy hatalom legyen a talpán, aki ebben igazságot tud tenni. Attól tartok, hogy nem is ez lesz a cél. Nagyon nehéz lesz feloldani ezt az állapotot. Viszont vannak tények, ami nem elferdítés vagy felnagyítás, hanem tények. Például az, hogy a GDP-nek hány százalékát fordítják védelemre. Olyan hatalmas összegeket ölünk bele ebbe az egész történetbe, ami ahhoz vezet, hogy ez nem csitul, hanem egyre hatalmasabb problémává válik. Nincsen olyan messze, hogy ne érezzük közvetlenül a bőrünkön. Ez nem csak arról szól, hogy párszáz kilométerre becsapódik egy bomba, hanem arról, hogy a mi életünk munkája miben fog kicsúcsosodni. Abban, hogy fegyvereket fogunk gyártani? Én hiszek az emberekben, hiszek abban, hogy van rá esély, hogy újra közeledjenek ezek a felek, de átestünk egy olyan szakaszba, ami szerintem a történelem során eddig még nem volt. Olyan szintű fegyvergyártás zajlik, amire a mi pénzünket költik el, ami eddig még nem volt. A különböző technológiai fejlesztések miatt ez tényleg rohamosan változik és fejlődik, és ennek majd senki nem tud megálljt parancsolni.

Ressler Stefan: Az ember szeretne valamennyire stabilan élni, kiszámíthatóvá tenni az életét, előre átgondolni, mi történik vele holnap, holnapután, egy év múlva vagy akár tíz év múlva. Ezek a dolgok azonban radikálisan megváltoztak. Szinte egyáltalán nincs kiszámíthatóság: nem tudjuk, mi fog történni holnap vagy holnapután.

Nálunk a jogi egyetemen azt tanítják, hogy a jog az ember megszületésével kezdődik, és a halálával ér véget. Ebből akár arra is lehet következtetni, hogy az életben az egyetlen biztos dolog a halál. Amíg azonban el nem jön ez a pillanat, az ember szeretne valamennyire stabilan élni, kiszámíthatóvá tenni az életét, előre átgondolni, mi történik vele holnap, holnapután, egy év múlva vagy akár tíz év múlva. Ezek a dolgok azonban radikálisan megváltoztak. Szinte egyáltalán nincs kiszámíthatóság: nem tudjuk, mi fog történni holnap vagy holnapután. Ez nagyon sok negatív érzést és reakciót vált ki az emberekből. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy soha nem volt még ilyen gyors a technológiai fejlődés. A tudományos felfedezések rengeteget segítenek az emberiségnek, ugyanakkor a fejlődésnek is megvannak a maga negatív következményei. Ezekre a gyors változásokra egyszerűen nem vagyunk felkészülve. Az elmúlt években nagyon sok olyan emberrel találkozom, akinek komoly mentális problémái vannak, mégis ragaszkodik a saját világlátásához, és nem lehet meggyőzni arról, hogy a valóság esetleg másképpen fest. Már a Covid-időszak is komoly hatással volt az emberekre. Én akkor lettem covidos, amikor a feleségem az első gyermekünkkel volt várandós. Ez 2020 októberében történt. A feleségem elment otthonról, hogy ne fertőzzem meg. A lányunk november 10-én született. Nem tudtuk, mi lesz holnap, mi lesz holnapután. Az embernek nagyon erősnek kell lennie az ilyen helyzetekben, vagy alkalmaznia kell a struccpolitikát. Én mindig igyekszem a valóságban élni. Volt egy jó munkahelyem, megfelelő anyagi hátterem, de én sem láttam biztosnak a jövőt. Szörnyű volt látni, hogy az emberek távolságot tartottak egymástól, és nem beszélgettek. Ma pedig, amikor az információk elképesztő sebességgel áramlanak, egyszerűen nem lehet mindenre odafigyelni. Találkoztam például egy hatvanéves férfival, aki naponta tizenegy órát tölt a TikTok használatával. Annyira gyorsan érkeznek az információk, és annyira hiányzik a stabilitás, hogy az már kétségbeejtő. Megdöbbentő, hogy mennyire könnyű befolyásolni az embereket. Németországban egy római katolikus pap például azt mondta, hogy aki az AfD-re szavaz, az ne menjen a templomba. Európa világviszonylatban nagyon kicsi. Mégis Európából indult a tudomány és a művészet, és innen származtak azok a folyamatok is, amelyek az olcsó nyersanyagokhoz való hozzáférést lehetővé tették. Amikor folyamatosan romlik az életszínvonal, nő a bizonytalanság, és az emberek nem értik, mi történik körülöttük, megjelennek olyan személyek, akik megpróbálják megmagyarázni nekik, hogy mi a biztos kapaszkodó.

Dr. Tallian Cristian: A kulcsszó a bizonytalanság, a biztonság hiánya. Nem tudjuk, mi lesz holnap. És nem csupán a háborúról van szó, mert nálunk sajnos komoly megélhetési problémák is vannak.

Én elsősorban abba kapaszkodnék bele, hogy nálunk a társadalom sajnos olyan szempontból is széthullott, hogy hiányzik a szuperegóhoz való viszonyítás. Amióta nincs mihez viszonyítanunk önmagunkat, az értékeinket és a gondolkodásunkat, azóta erősödött fel ez a borzasztó nagy bizonytalanság is. A kulcsszó a bizonytalanság, a biztonság hiánya. Nem tudjuk, mi lesz holnap. És nem csupán a háborúról van szó, mert nálunk sajnos komoly megélhetési problémák is vannak. Nagyon sok olyan családot látok, amelynek egyszerűen nincs ideje a háborúval foglalkozni, mert azzal van elfoglalva, hogy ki tudja-e fizetni a számláit. Végső soron ugyanaz a mechanizmus működik: van egyfajta létbizonytalanság, amely mindenki személyes életét, lelki világát és mentális egészségét nagyon komoly próbatétel elé állítja. Ennek pedig közösségi szinten is lehetnek következményei. Ha ez a bizonytalanság tovább fokozódik, növekszik és nagyobb méreteket ölt, akkor akár tömegpszichózissá is alakulhat, és ilyenkor szoktak kialakulni nagyobb társadalmi megmozdulások. Én azon csodálkozom, hogy eddig nem történt semmi. Nyugat-Európában nagyon feszülnek a határok. Azon is csodálkozom, hogy az ott élők biztonságérzete még nem érte el a kritikus határt. Közben jól látható a szélsőjobb megerősödése, és ez a folyamat valószínűleg megállíthatatlanná válik, mert ebből következik. Hogy mindez mennyire volt kigondolva, mennyire volt megszervezve, illetve van-e mögötte tudatos szándék, azt még nem tudjuk. Vannak, akik a Föld lakosságát százmillióra teszik, mert úgy gondolják, hogy ha kevesebb ember élne a bolygón, akkor az emberek jobban tudnának élni. Tény azonban, hogy ettől a mentalitástól és ettől a bizonytalanságtól, ettől a folyamatos biztonságkereséstől nagyon nehéz szabadulni. És őszintén szólva én sem tudom, hogyan lehetne ezt megoldani. Amit én látok, az az, hogy hiába nem nézek híradót, és hiába nem követem az internetes híreket, mégis folyamatosan szembejönnek velem az információk. Ebből a folyamatból gyakorlatilag nem lehet kilépni. Azt látom, hogy a szorongás messzemenően növekszik, és mentális szempontból ez az egyik legelterjedtebb probléma. Az egyéni mentálhigiénés állapotok is rosszak, és ez sajnos az egész társadalomra jellemző. Biztató ugyanakkor, hogy vannak civil kezdeményezések, értelmiségiek írnak nyílt leveleket, és felszólítják a kormányt, hogy figyeljen oda ezekre a problémákra. Sajnos azonban az a tapasztalat, hogy a civil kezdeményezések sokszor túl gyengék ahhoz, hogy valódi eredményeket érjenek el, a hatalmat birtoklók pedig mindig képesek valamilyen módon befolyásolni a civil szervezetek irányát.

Balint Bianca: Azt gondolhatnánk, ha tudjuk pontosan mi van, mi lehet, vagy mire számíthatunk, akkor biztonságban vagyunk. De ez a valóságban egyáltalán nincs így. Valójában nem érezzük magunkat biztonságban, hanem minél több információ jut el hozzánk, annál jobban növekszik bennünk a félelem.

Számunkra, fiatalok számára nem újdonság a mai világban megjelenő félelem, háború vagy drónokról szóló hírek megbeszélése. Az információk könnyen eljutnak hozzánk, hiszen nekünk minden egy kattintásra van, szinte egy teljesen digitális világban nőttünk fel. A mesterséges intelligencia által átvett világ azonban számunkra is újabb fejezetet hoz. Úgy gondoljuk, hogy biztonságban vagyunk, hiszen amióta elterjedt, rögtön választ kapunk bármilyen kérdésre, amit felteszünk a Google vagy a ChatGPT segítségével. Ezáltal azt gondolhatnánk, ha tudjuk pontosan mi van, mi lehet, vagy mire számíthatunk, akkor biztonságban vagyunk. De ez a valóságban egyáltalán nincs így. Valójában nem érezzük magunkat biztonságban, hanem minél több információ jut el hozzánk, annál jobban növekszik bennünk a félelem. Egyre több kérdés fogalmazódik meg bennünk, hogy mi az igaz és mi a hamis a hozzánk befutó információkból. Mert sajnos ki kell mondanunk, hogy elérnek hozzánk az álhírek is, amelyeket nagyon sokan szándékosan terjesztenek. Én úgy gondolom, hogy azokat az embereket, akik álhíreket terjesztenek, szigorúan meg kellene büntetni. A médiával kapcsolatban nagyon sok szabadsága van az embereknek. Egyáltalán nincs rendben az, hogy valaki, bármilyen életkorú is, olyan információkat terjeszt, amelyek nemcsak, hogy nem igazak, még meg is ijeszthetik az embereket. De ezek az egyének viccnek vagy poénnak szánnak olyan tartalmakat, amelyek teljes káoszt okozhatnak az emberek között. Szerintem bele se tudnak ezek az emberek gondolni, hogy esetlegesen a mások lelki világába taposnak bele, félelmet vagy pánikot keltenek az emberek között, mert ők meg vannak győződve arról, hogy ezen mások is csak nevetni fognak, hiszen ők mindezt poénból találják ki. Ahhoz, hogy fenntartsunk egy igazságos társadalmat, szükség lenne büntetésre. Valahogy jobban meg kellene szűrni a napvilágra kerülő tartalmakat, és büntetni, letiltani azokat, akik ilyen dolgokra képesek. A mai világban minden, de minden más keretet ölt már. Mi még a történelemkönyvekből azt tanultuk, hogy a háborúk úgy működnek, hogy két ellenfél szemben áll egymással, és kardokkal harcolnak. A mai világban ez már egyáltalán nem így van, ma már drónokkal támadják egymást, és nem tudjuk, hová zuhannak le ezek a drónok. Magában ez és még sok olyan dolog kelthet pánikot az emberekben, amelyet nem tudunk kiszámítani: például az, hogy hova esik le egy drón, hol érhet katasztrófa vagy valami nagy baj embereket. Tudjuk, hogy történhet velünk baj, de ne engedjük meg, hogy vész és balsejtelmű híreket terjesztő emberek akkor is ijesztgessenek, amikor az embereket nem fenyegeti veszély, mert ha így van, akkor egy idő után, ha igazán baj lesz, már azoknak az embereknek senki sem fog hinni, elveszítjük egymásba a bizalmunkat és ha tényleg nagy lesz a baj, nem fogunk cselekedni.

Matusinka Beáta: Úgy gondolom, hogy a biztonságérzet nem csupán abból fakad, ami körülöttünk történik. Mi magunk is építjük azt a belső világot, amelyben élünk.

Mit jelent számomra a biztonságérzet vagy éppen a bizalom? Világutazóként sokszor kerültem olyan helyzetekbe, ahol a biztonságérzetem megkérdőjeleződött. Volt, hogy én kerestem ezeket a helyeket, máskor egyszerűen így hozta az út. Noha szinte mindig jelen volt a félelem is, mégis azt éreztem, hogy valami lényegeset, életre szólót tanulhatok mindebből. 2019-ben Izraelbe érkezve éppen arról szóltak a hírek, hogy iskolákat zártak be, és drónok hatolták át első alkalommal a vaskupolán. A metrón az első kérdésem az volt a helyiekhez: „Ti nem féltek?” A válaszuk egyszerű volt: „Nekünk ez az életünk.” 2023-ban Iránban egészen másfajta félelemmel találkoztam. A határon kétórás kihallgatáson kérdezték, ki vagyok, mivel foglalkozom, és miért akarok belépni az országba. Miközben a bizonytalanság folyamatosan jelen volt bennem, hiszen éppen az ott tartózkodásom alatt támadta meg Izraelt, a helyiek kedvessége mellett nem lehetett tudni ki éppen a besúgó, mégis valami más is erősödött: a bizalom. A hit abban, hogy nem véletlenül indultam el, és abban is, hogy az út során találkozom majd azokkal az emberekkel, akik segítenek megérteni azt, amit keresek. Hasonlót tapasztaltam a sokak által elmaradottnak tartott Kubában, amikor helyieknél szálltunk meg, vagy Costa Rica fővárosában sétálva, ahol a szögesdrótokkal védett házak és az ismeretlen helyzetek újra és újra felvetették bennem a kérdést: mitől érezzük magunkat biztonságban. Ma már úgy gondolom, hogy a biztonságérzet nem csupán abból fakad, ami körülöttünk történik. Mi magunk is építjük azt a belső világot, amelyben élünk. Főként a mai polarizált és percre kész, valós vagy ferdített, szenzációhajhász információkkal behálózott világban nem tudjuk kizárni a háborúkat, konfliktusokat, veszélyeket, és talán nem is kell teljesen elfordulnunk tőlük. Megérthetjük mi történik, és segíthetünk annak, akinek tudunk. Például évekig ukrán menekültek éltek nálunk, és azóta is tartjuk velük a kapcsolatot. De közben meg kell tanulnunk eldönteni: mit engedünk be a mindennapjainkba, és mit nem. Talán ez a kulcs. A biztonságérzeten túl, amely szerintem ezen a helyen, ahol élünk, sok szempontból adott, számomra ma már sokkal fontosabb kérdés az, hogy milyen bizalommal élem meg a mindennapjaimat belül. Ezt a bizalmat és hitet a szép és jó felülkerekedésében pedig hogyan tudom továbbadni kifelé, a szűkebb és tágabb környezetem felé.

Bálint Kati: Az ember csak abban tud megoldásokat találni, amiben van lehetősége, kerete változásokat hozni. Amiben nincs, abba az irányba csak a mentális energiáját fogja felemészteni, hasztalanul. Ezek a modern háborúk pedig pontosan így „pusztítanak”.

Amikor elgondolkodtam a témán, megfogalmazódott bennem az, amit a beszélgetés alapján úgy látom, mások is pontosan úgy érzékelnek: a problémának a gyökerét kellene megtalálnunk. Magát a háborús helyzetet kellene a béke irányába terelnünk. Persze erre nem olyan egyszerű megoldást találnunk, főleg nekünk, egyszerű embereknek nem. Szakemberként viszont ott segítünk, ahol mi tudunk: kialakult helyzet által adott problémákra próbálunk segítő kezet nyújtani ott és azáltal, amit mi képviselünk. A háborús helyzet kialakulása által, országhatártól függetlenül minden érzékeny lelkű ember szívében megjelenik a félelem. A nagy hullámokban érkező, rettegést keltő információk idején a szorongó gyermekek között is szép számmal jelentkeztek olyanok, akik előtt a szülők már magát a háború szót sem merték kiejteni, mert a gyermekeket ez annyira megijesztette. Ilyen helyzetekben pszichológusként azt kell az emberekben tudatosítanunk, hogy a szorongás, a készenlétbe feszülő test ilyenkor igenis helytálló reakció, hiszen nem örömhírekkel van ilyenkor az egyén körbevéve. De egy nagyon fontos dologra mégis oda kell figyelni: ez az állapot nem veheti át az egyén felett az irányítást. Az ember csak abban tud megoldásokat találni, amiben van lehetősége, kerete változásokat hozni. Amiben nincs, abba az irányba csak a mentális energiáját fogja felemészteni, hasztalanul. Ezek a modern háborúk pedig pontosan így „pusztítanak”. Az emberek biztonságérzetét szüntetik meg, hol részlegesen, hol teljesen. A modern világ drónincidensei pontosan ilyenek. A végtelen égből, kiszámíthatatlan időben, vagy térben megjelenő támadók. Meseterapeutaként talán ezeket a modern kor „sárkányainak” nevezném, amelyekről nem lehet tudni mikor és hol csapnak le, de még azt se, hogy kire. A kiszámíthatatlan állapot pedig felbontja a rendet és káoszt szül. A modern kor sárkányai tehát a lelki stabilitásunkat ingatják meg, nem is kevés sikerrel. Ilyen helyzetben pedig csak egyetlen járható út létezik: felismerni és elfogadni a félelmet, hogy „sárkányok” igenis léteznek, mindemellett pedig a belső, kicsi lelki váraink falát kell tudjuk megerősíteni, mert abban rejlik az a lelki stabilitás, mely a mentális egészség alapja, és amely segít megtartani azt a bizonyos lelki egyensúlyt, hiszen ha az megbillen, hamarabb képes minket tönkretenni, mint a végtelen égből érkező „sárkány”. A jelenkor mesebeli hőseinek tehát igenis meg kell tanulniuk egy úgymond „bűvös kört” húzni maguk köré, meg kell tanulni mindenkinek kicsit megszűrni a híreket, elgondolni, mennyi rémhírt, szorongás keltő információt mernek beengedni a saját lelkük terébe. Mit tudnak azzal kezdeni, ha már ott van? A gyermekeket ezektől az információktól, ha lehet, távol kell tartanunk, vagy ha nem sikerül, akkor beszélgessünk velük sokat és válaszoljunk a bennük felmerülő, aggodalmakat rejtő kérdésekre. Amíg a belső várunk fala stabil, addig, ahogy a hermetikus filozófia is mondja, a mi kis mikrokozmoszunkban rend van. Ahogy benn, úgy kint és ahogy lent, úgy fent. A kollektív bölcsesség üzenete mindig, minden helyzetben helytálló. Vajon mindig az országhatárokon kívül kezdődnek a háborúk? Tessenek csak kicsit szétnézni az egyszerű hétköznapi életünkben. Vajon kellenek drónok ahhoz, hogy ne folyjon ember és ember között nap mint nap civakodás és háború? Vajon vannak ma olyan emberi közösségek, ahol nem hangzana el az a mondat, hogy bárcsak ne lenne ilyen nagy a stressz? De elgondolkodunk azon, hogy ez a típusú háború nem a híradók által szennyezi be a mindennapjainkat, hanem az emberi kapcsolatok folyton konfliktust kereső mivolta az, amely káoszt kelt. Lehet, hogy én csupán egy meseterapeuta vagyok, aki hisz a mesékben, de higgyék el nekem, amíg mi, emberek a napi kapcsolatainkban, a minket felemésztő konfliktust tápláló háborúzásainkból nem hangolódunk az egymást segítő, támogató, elfogadó együttműködésre, addig abban a bizonyos „makrokozmoszban” csak illúzió lesz a béke.