A Beszélgetések testről és lélekről című sorozat legutóbbi témája: Kapcsolódunk vagy össze vagyunk kötve? – Emberi kapcsolatok, mesterséges intelligencia és a digitális világ hatása az életünkre. A beszélgetésen részt vettek: dr. Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó, egyetemi oktató; dr. Tallian Cristian pszichiáter; Bálint Kati meseterapeuta; dr. Láng László családorvos; Nagy Bianka integrál tanácsadó; Abkorovits Imola pszichológus; Gáspár Eszter Erzsébet óvodapedagógus; valamint Hága Jázmin diák. A beszélgetést Elek György moderálta.

Frigy Szabolcs: Az, hogy tudunk kapcsolódni, kapcsolatokat kialakítani, és tudunk ezekben a kapcsolati hálókban mozogni, az emberiség egyik nagy sikertörténete. Talán ezért is van bennünk egyfajta kérdőjel, amikor azt látjuk, hogy egyre inkább lazulnak a kapcsolati hálók.

Mindannyian érezzük, hogy van egyfajta kapcsolati válság. Az emberekben van egy hiányérzet és egyfajta nosztalgia: régebben talán jobb volt, jobban kapcsolódtunk egymáshoz. Közben pedig van egy másik nosztalgia is, az online világ ígérete: itt van az internet, össze vannak kötve a számítógépek és a telefonok, és ha még több applikációt használunk, még jobban össze leszünk kötve, jobbak lesznek a kapcsolataink. A világ egy részének azonban kezd nyilvánvalóvá válni, hogy ha növeljük a kapcsolódások számát, az IP-címek számát, attól még nem lesznek jobbak a kapcsolataink. Ez indította el a mai témát is: valójában csak kapcsolódunk, ahogy a telefonok kapcsolódnak egymáshoz, vagy vannak valódi kapcsolataink is? És ezek a kapcsolatok hogyan alakulnak a digitális korban? Sok könyvet lehet olvasni arról, hogy mi az emberiség sikerének a titka, milyen tényezők tették sikeressé az emberi fajt. Az antropológusok mindig elmondják: az ember nem attól lett sikeres, hogy voltak zseniális feltalálók, akik gépeket és egyéb dolgokat találtak fel. Ha ezek a találmányok izoláltan jelentek volna meg az emberi társadalomban, akkor egyáltalán nem ott tartana az emberiség, ahol most tart. Az emberiség kulcsa a kapcsolatokban van. Az, hogy tudunk kapcsolódni, kapcsolatokat kialakítani, és tudunk ezekben a kapcsolati hálókban mozogni, az emberiség egyik nagy sikertörténete. Talán ezért is van bennünk egyfajta kérdőjel, amikor azt látjuk, hogy egyre inkább lazulnak a kapcsolati hálók. Felmerül a kérdés, hogy vajon ez milyen irányba hat a társadalomra. Én azt látom, hogy alapvetően kétféle iránya van ennek a kapcsolódásnak. Ezt úgy is szokták mondani, hogy vannak horizontális és vertikális kapcsolataink. A horizontális kapcsolatok egy csoporton vagy egy korosztályon belül jönnek létre, és ezek nagyon fontosak voltak ahhoz, hogy sikeresek legyünk. Például együtt tudtunk vadászni, vagy az egyéni erőnket meghaladva, szinergiában tudtunk dolgozni. Ezek a horizontális kapcsolatok segítettek abban, hogy a jelenben sikeresek legyünk. A másik, ami miatt az emberi faj életében tényleg világraszóló sikerről beszélhetünk, az a vertikális kapcsolatok rendszere: az, hogy képesek vagyunk tudást átadni. Ha csak horizontális kapcsolataink lennének, akkor minden generációnak újra és újra fel kellene találnia a spanyolviaszt, újra meg kellene szereznie a saját értékes tapasztalatait. Ez a két irány azonban együtt működik: a horizontális kapcsolatok, amelyek, ha jól működnek, nagyon erősek a jelenben, és a vertikális kapcsolatok, amelyek egy időbeli láncot képeznek a társadalmat alkotó egyének között. Igazából ez a jól működő, kétirányú kapcsolati háló vezetett oda, hogy az emberiség az evolúció egyik legnagyobb sikertörténetévé vált. Ezek a kapcsolatok egyértelműen kellettek a túléléshez is. Nem mi voltunk a legerősebb állatfaj, nem mi voltunk a legügyesebbek, de képesek voltunk erre a kétirányú kapcsolódásra.

Ma azt látjuk, hogy a Facebookon egyeseknek akár több ezer kapcsolatuk is van. Volt egy nagyon híres antropológus, aki azt mondta: nem arra vagyunk beállítva, hogy ezer kapcsolatunk legyen. A kutatások szerint körülbelül százötven emberrel tudunk olyan kapcsolatot létesíteni, ahol név szerint ismerem a másikat, és érzelmileg is be tudok vonódni az életébe. Ehhez képest az online világ, vagy például az Instagram világa azt sugallja, hogy minél több kapcsolatunk és minél nagyobb kapcsolati gazdagságunk van, annál jobb. Ez azonban egy borzasztó nagy illúzió. Sokszor elmondjuk, hogy az online világ nagyon sok baj okozója. Akik nálam idősebbek, azok tudják, hogy nem csak az online világ indította el a kapcsolatok széthullását. A hagyományos közösségek felbomlása után, például itt, Szatmáron, az erőltetett iparosodás intézménye már elkezdte kialakítani a nagyvárosi anonimitás jelenségét. Nagyon sokan, miután faluról városra kerültek, próbálták továbbvinni a falusi hagyományokat, de ezek lassan elmaradoztak. Nem az online világ hozta el feltétlenül azt, hogy elkezdtek megszakadni a kapcsolatok. Sokkal inkább arról van szó, hogy a hagyományos közösségekben a kalákamunka és az egymásrautaltság kialakított egy olyan közösséget, amelyben könnyű volt kapcsolódni a másik ember hétköznapjaihoz. Ugyanakkor az iparosodás elindította a tömegtermelést és a differenciálódást. Mindenki csak egy pici szegmensét kapcsolta az ellátási láncokhoz, és ez valamennyire szétdarabolta az emberi kapcsolatokat. Paradox módon pedig egy nagyon erős függőségi helyzetet is teremtett: rendkívül bonyolult ellátási láncokban dolgozunk, egymástól függnek a társadalmak is, ehhez képest a kapcsolataink egyre inkább szétágaznak. Nagyon érdekes kérdés, hogy ebbe hogyan kapcsolódik bele a mesterséges intelligencia és a digitális tér témája. Az online tér borzasztóan alkalmas lenne arra, hogy összekössön minket. Ahhoz képest azonban, hogy milyen sok lehetőségünk van a kapcsolódásra, a valódi kapcsolataink száma mégis csökken. Azért is beszélnek a százötvenes számról, mert körülbelül ennyi lelki és szellemi kapacitásunk van. Ha viszont erőltetni akarjuk, hogy nagyon sok emberrel Messengerezzünk, sok csoportban legyünk jelen, az negatívan hat a közeli kapcsolatainkra. Vagy nagyon sok felületes kapcsolatunk van, vagy kevés, de mély kapcsolatunk. Alapvetően ez a rengeteg online platform még a közeli kapcsolatainkat is szétdarabolhatja. Gondoljunk csak bele, milyen hatással van az offline kapcsolatainkra, amikor a családban folyton a telefonunkon akarunk válaszolni. Az online jelenlét már nem egyszerűen kiegészíti az offline kapcsolatokat, hanem elkezd beleszólni azok működésébe is. Azért különösen érdekes a mesterséges intelligencia, mert egyértelműen látszik egy olyan iránya, amelyben nem feltétlenül leszel intelligensebb, viszont képes szimulálni a kapcsolódást. Ha kérdéseket teszünk fel a ChatGPT-nek, könnyen az az érzésünk támad, hogy ismer minket. Megteremt egy újfajta piacot, amelyben a mesterséges intelligencia egyfajta mesterséges kapcsolódási teret hoz létre: mindig türelmes, mindig meghallgat, mindig megszólítható és állandóan elérhető. Ez adja a kapcsolódás élményét. Ezt abszolút lehet piaci szinten szimulálni. Az azonban, hogy elkezdünk nem emberi kapcsolatokban is kapcsolatot kialakítani, merőben új történet. Ugyanitt, a generációs különbségek kapcsán érdekes látni azt is, amikor a telefont arra használjuk, hogy offline kapcsolatokat szervezzünk. Az idősebb generációknál ez még jól működik: vannak, akik a telefont gyakorlatilag csak arra használják, hogy valakit felhívjanak. A fiataloknál azonban az otthon töltött idő, a bruttó óraszám elkezdett nőni, mert ők nem feltétlenül arra használják az applikációkat, hogy offline találkozásokat szervezzenek. Az online tér egyre inkább elkezdi helyettesíteni az offline teret, és egyfajta helyettesítő környezetté válik. Ha a virtuális tér átveszi a valós tér helyét, ha onnan kapjuk az ingereket és a visszajelzéseket, annak nagyon hosszú távú hatása lesz. Az online tér lecsökkenti azt az időt, amíg egy üzenetet el tudunk juttatni a másik emberhez. Az emberiség története részben arról is szól, hogy két üzenetváltás között mennyi idő telik el – mennyi idő alatt tudott például az ókorban egy görög kapcsolatba lépni egy indiaival. Ma ezek a kapcsolódások ezt az időt gyakorlatilag minimálisra rövidítették. De közben devalválta is a kapcsolatokat. A fizikai távolságok megszűnnek, ennek azonban van egyfajta ellenirányzata: a lelki szakadékok még egymás között is megjelennek. Fizikailag közel vagyunk egymáshoz, mégis nagy távolságok és kapcsolati hiányok jellemzőek ránk. Kapcsolódási és kapcsolati problémáink vannak. Fel kell ismerni, hogy a mesterséges intelligencia és az online világ remekül szolgálhatja az embereket, de nem szabad belemenni abba, hogy egy szimulációs térben próbáljunk valódi kapcsolatot kialakítani valakivel. Látszik, hogy az online tér elkezdett hiánypótlóvá válni. Ha valaki magányos, egy technikát akarunk adni neki, hogy ne érezze magát magányosnak. Nem embert állítunk az ember mellé, hanem egy applikációt, egy megoldást vagy egy terméket teszünk egy probléma mellé, miközben az emberi kapcsolatok nagyon sebezhetők. A mesterséges intelligencia mindig ott van, mindig elfogadó, mindig lehet hozzá kapcsolódni. Ebben az új szocializációs térben nőnek fel a fiatalok. Biztos, hogy nagyon sok lehetőségünk van kapcsolódni, de közben a valódi kapcsolataink és a barátaink száma nagyon lecsökkent. Egy kapcsolati szegénységben, egy kapcsolati sivatagban élünk, ez pedig szorongáshoz, depresszióhoz vezet.

Dr. Láng László: Én úgy látom, hogy az emberiség fejlődése során mindig voltak olyan mérföldkövek, amelyek alapvetően megváltoztatták az életünket, ezek mind valamilyen módon új pályára állították az emberiséget. Hogy a mesterséges intelligencia hova fog fejlődni, számomra nagy talány, és azt gondolom, hogy ez a mai világ számára is az.

Frigy Szabolcs nagyon jól rávilágított az online világ társadalompszichológiai vonatkozásaira és a mai kihívásaira. Nem vagyok mesterségesintelligencia-szakértő, kívülállóként kapkodom a fejem, és próbálok alkalmazkodni a mai világ kihívásaihoz. Éppen ezért próbáltam közelebb kerülni a mesterséges intelligencia fogalmához, és megragadta a figyelmemet az a kifejezés, hogy szingularitás. Ezt a fogalmat a fizikában használják, és gyakorlatilag egy folyamat töréspontját jelenti. Bizonyos fizikai jelenségek az általunk ismert fizikai törvények szerint zajlanak és történnek egy bizonyos pontig. Eljöhet azonban egy olyan pont, amikor számunkra, a jelenlegi emberi tudásunkkal nem megfogható okból, vagy éppen egy teljes paradigmaváltás következtében, egy teljesen más dimenzióba lépnek, és már nem azok szerint a törvények szerint működnek, amelyeket addig megismertünk. Egy kicsit így vagyunk a mesterséges intelligencia világával is. Még gyerekcipőben jár, hiszen csak néhány éve hallunk róla, és valójában még nem látjuk, hogy hová fog fejlődni – szerintem még a szakemberek sem látják pontosan. Eddig úgy tudtuk, hogy az ember kontrollálta a számítógépes világot. Most azonban már vannak jelek arra, hogy a mesterséges intelligencia bizonyos helyzetekben átvette a kontrollt, és olyan dolgokat is végrehajtott, amelyekre nem kérték. Olyan kibertámadások is történtek, amelyekre nem számítottak. Ez nagyon komoly etikai és gyakorlati kérdéseket vet fel a jövőnkkel kapcsolatban. Elgondolkodtató, hogy a mesterséges intelligencia meddig marad az ember kontrollja alatt, és mikor jön el az a pont, amikor esetleg kikerül az ellenőrzésünk alól. Én úgy látom, hogy az emberiség fejlődése során mindig voltak olyan mérföldkövek, amelyek alapvetően megváltoztatták az életünket – ilyen volt a tűz használata, a fémtárgyak megjelenése, a kerék feltalálása, az elektromosság felfedezése és még nagyon sok más találmány –, ezek mind valamilyen módon új pályára állították az emberiséget. A mesterséges intelligencia is egy ilyen mérföldkő lehet, csak még nem tudjuk, hogy pontosan milyen irányba visz bennünket. Ha visszagondolok arra, amikor én gyerek voltam, egészen másképpen működött a világ. Volt egy televízió a családban, egy csatorna, és gyakorlatilag mindenki ugyanazt nézte. Ha krimi volt, mindenki a krimit nézte, ha futballmeccs volt, mindenki a futballmeccset nézte. Bármit sugárzott a televízió, az egy közös élménnyé vált. Ma viszont szinte mindenkinek ott van a saját televíziója a saját szobájában, és azt néz, amit akar. Ha nem tetszik az a műsor, amit a család többi tagja néz, egyszerűen átmegyek a saját szobámba, és azt nézem, ami nekem tetszik.

Ez első látásra nagyobb szabadságot jelent, ugyanakkor van egy másik oldala is: sokkal inkább az egyéni igények és az önálló választás kerül előtérbe, és ezzel együtt könnyebben háttérbe szorulnak a közös élmények. Régen ugyanazt néztük, ugyanarról beszélgettünk, ugyanazokon nevettünk vagy izgultunk. Ma mindenki a saját tartalmát fogyasztja, a saját képernyőjén, a saját világában. Ez pedig az emberi kapcsolatokra és a közösségi élményekre is hatással van. Az iskolások körében végzett kutatás például azt mutatja, hogy a diákok intelligenciaszintje kimutathatóan csökken, és ezt részben azzal hozzák összefüggésbe, hogy a gyerekek egyre kevésbé vannak rákényszerítve az önálló gondolkodásra. Elszoknak az írástól, mindent készen kapnak, nem kell annyit gondolkodniuk, mérlegelniük, keresniük és saját maguknak megoldaniuk egy problémát, mert a számítógép vagy a mesterséges intelligencia nagyon sok mindent megcsinál helyettük. Az információ azonnal rendelkezésre áll, de éppen az a folyamat marad ki az életükből, amely során az ember maga jut el egy felismeréshez.

Persze ennek is vannak pozitív és negatív oldalai. A technológia rengeteg lehetőséget ad a kezünkbe, könnyebbé tesz bizonyos feladatokat, felgyorsítja az információhoz való hozzáférést, és olyan dolgokat is lehetővé tesz, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak. A kérdés inkább az, hogy hosszú távon melyik oldala fog felülkerekedni, és mi hogyan fogjuk használni ezeket az eszközöket.

Hogy a mesterséges intelligencia hová fog fejlődni, számomra nagy talány, és azt gondolom, hogy ez a mai világ számára is az. Látszik, hogy vannak nagyon áldásos hozadékai a társadalom számára, ugyanakkor vannak nagyon veszélyes potenciáljai is. Az emberiség a története során eddig mindig megtalálta a kiutat ahhoz, hogy tovább tudjon fejlődni. Csak reménykedni tudok abban, hogy ez most is így lesz. Nagy kérdés azonban, hogy ez a fejlődés milyen irányba fog menni, és hogy képesek leszünk-e megtalálni azt az egyensúlyt, amelyben a technológia valóban bennünket szolgál.

Azt már most látjuk, hogy a mesterséges intelligencia hatással lesz az emberi kapcsolatokra is. Ezek a kapcsolatok egyébként is nagyon sokat változtak. Régen sokat beszélgettek egymással az emberek, mára ezeknek a beszélgetéseknek egy jelentős része átköltözött a Facebookra és más online felületekre. A technológia egyre több lehetőséget ad arra, hogy mindenki a saját igényei szerint alakítsa ki a saját világát, de közben az is kérdés, hogy marad-e elég közös terünk egymással. A mesterséges intelligencia nagyon jó beszélgetőpartner lehet, rengeteg információt tud adni, és sok mindenben segíthet, de egy dologban biztosan más marad: soha nem lesznek benne emberi érzések. Talán éppen ez lesz a következő nagy kihívásunk: úgy fejlődni a technológiával együtt, hogy közben ne felejtsük el, mitől vagyunk emberek.

Dr. Tallian Cristian: Az egyszerű, minimális szociális készségeket is el lehet veszíteni azáltal, hogy egy virtuális világban élünk, ahol minden a telefonon keresztül történik. Minden, ami emberi, elsorvad. Számomra ez egy nagyon ijesztő perspektíva.

Nekem az a szóösszetétel jutott eszembe a hallottak során, hogy a mesterséges intelligencia a kapcsolatok terén is a tökéletesség csapdája lehet. Ezzel a jelenséggel a pácienseim megismerése során is szembesültem, főként a fiatalabb generációknál, akik annyira beleássák magukat az MI-vel való társalgásba, hogy közben elveszítik a kapcsolatukat a való világgal. Valahol mélyen ott van bennük a normális emberi kapcsolatok iránti igény, de éppen ez a csapda: annyira meg lehet szokni ezt a fajta „kapcsolatot”, hogy az ember egy idő után már szinte úgy kezd gondolkodni, ahogyan az információkat a mesterséges intelligenciától kapja. Van egy olyan könyv, amely azt sejteti velünk, hogy szép lassan átmegyünk egy másik üzemmódba, mert az emberi kapcsolatok annyira leegyszerűsödnek, hogy szinte gépiessé válnak. A tapasztalatom az, hogy főleg a depressziós, szorongó személyiségek, akik nem érzik magukat otthon a nagyvilágban, és nehezen tudnak beilleszkedni abba a közegbe, amelyben élnek, nagyon könnyen rászoknak erre a „kapcsolati” típusra. Valóságos függőséget okozhat, hogy napi több órában használják a mesterséges intelligenciát, illetve az online teret. Mégiscsak vannak offline kapcsolataink is, olyan helyzetek, amikor bizonyos szociális készségeket fel kell használnunk, mert másképp nem tudunk élni. Ha elmegyünk a boltba vagy egy közintézménybe, el kell magyaráznunk, hogy mit szeretnénk. Ezeket az egyszerű, minimális szociális készségeket is el lehet veszíteni azáltal, hogy egy virtuális világban élünk, ahol minden a telefonon keresztül történik. Minden, ami emberi, elsorvad. Számomra ez egy nagyon ijesztő perspektíva. Mindenhol igyekszem elmondani, hogy a közös élménynek, a baráti vagy társas kapcsolatoknak nem a kommunikáció a legfontosabb velejárója vagy célja, hanem a közösen megélt élmények. Elmegyünk egy koncertre, és ott együtt örülünk. Bármilyen közösségi élmény lényegét nem igazán tudja pótolni az, hogy én a telefonomon nézem azt az eseményt. Vannak bizonyos dolgok, amelyeket meg kell élni. Ott kell lenni fizikailag ahhoz, hogy valóban átérezzük őket. Ez adja az emberi kapcsolatoknak a sava-borsát. Ha nem tapasztaljuk meg ezeket, akkor sokkal szegényebbek leszünk lelkileg. Induljunk ki például az anya-gyermek kapcsolatból, és képzeljük el, mi lenne, ha születés után elvennénk a gyereket, és nem alakulna ki a közvetlen anya-gyermek viszony. A kötődés az első hetekben, hónapokban alakul ki, de ez tulajdonképpen az egyén egész életét meghatározza. Számtalan példa – az elhagyott és az örökbefogadott gyerekek esetei – mutatja, hogy ennek milyen komoly lelki következményei lehetnek. Ezt az élményt, az anya-gyermek kapcsolatot, a családon belüli kötődés szerepét nem lehet semmi mással helyettesíteni. Ha ez a kötődés nem alakul ki, egy különálló világban fogunk élni, amelyben függünk egy géptől. Én még bízom abban – és vannak pozitív jelzések is –, hogy a fiatal generáció is kezd rájönni ezekre a buktatókra. Vannak olyan helyzetek – és ez természetesen emberfüggő –, amelyekben már látni lehet, hogy ők is megértik: ez nem feltétlenül a jó irány. Lehet, hogy ismét kialakult egy olyan helyzet, amelyben az emberiség kapott valamit, amivel nem tud megfelelően bánni. Egy olyan játékot, amely kezd túlnőni a kapacitásunkon, hiszen ez egy új dolog abból a szempontból is, hogy nem teljesen kontrollálható, önmagát fejleszti, és eljuthat egy olyan szintig, ahol dominánssá válhat. Ez komoly veszélyekkel járhat. Reméljük, hogy lesz egy végpontja ennek a folyamatnak, elérjük azt a szintet, ahol megjelenik az egyensúly, és rájövünk arra, hogy a mesterséges intelligencia nagyon sokat segíthet, számos területen megkönnyítheti az életünket, de közben az árnyoldalakat is látnunk kell, és amennyire lehet, meg kell próbálnunk ezeket visszaszorítani, amíg még lehet.

Bálint Kati: Úgy tűnik, az internet világtájakat, kontinenseket kapcsol össze, ami valóban igaz, csak közben ahelyett, hogy közelebb kerülnénk egymáshoz, érzelmileg és lelkileg egyre nagyobb távolság alakul ki közöttünk.

Az a paradoxon, hogy miközben a mai világban úgy tűnik, mintha egy láthatatlan szál kötne össze bennünket azáltal, hogy létezik az online tér, amelynek segítségével mintha folyamatos kapcsolatban lennénk egymással, a valóságban ez sokszor éppen ellenkezőleg történik. Egyre távolabb kerülünk egymástól. Úgy tűnik, az internet világtájakat, kontinenseket kapcsol össze, ami valóban igaz, csak közben ahelyett, hogy közelebb kerülnénk egymáshoz, érzelmileg és lelkileg egyre nagyobb távolság alakul ki közöttünk. Ez pontosan azt a területet érinti, amelyben dolgozom. Az elmúlt években drámai mértékben nőtt a szorongó gyermekek száma. A szeparációs szorongás olyan arányban van jelen a mai világban, amilyet korábban, tudomásom szerint, nem tapasztaltunk. Az idei nyár számomra különösen jól megmutatja ezt a jelenséget, szinte megsokszorozódott azoknak a gyermekeknek a száma, akik még nyáron is tüneteket hordoznak. Az, hogy iskolaidőben nagyon sok gyermek fél és szorong attól, hogy jól tudjon teljesíteni, már régóta ismert jelenség, amellyel tudatosan dolgoznak a szakemberek. Ezen a nyáron azonban mintha a szeparációs szorongás tünetei jelentek volna meg hihetetlen erővel. Nagyon sok gyermek először megy táborba, először alszik az édesanyja nélkül, kortársai között. Ilyenkor a terápiák központi témájává válik annak a bizonyos láthatatlan köteléknek a tudatosítása, amely valóban létezik anya és gyermeke között, de nem úgy, mint egy fizikai köldökzsinór. Ez egy érzelmi kapcsolat, amely akkor is megmarad, amikor fizikailag nincsenek egymás mellett. A digitális világ azonban azt az illúziót kelti, hogy anya mindig ott van a közelben, csak egy kattintásra. Emiatt a gyermek sokszor nem tanulja meg fokozatosan az eltávolodást, és nem sajátítja el azt a bátorságot sem, amelyre szüksége lenne ahhoz, hogy életkorának megfelelően feldolgozza a különválás érzését. Ennek következtében egyre erőteljesebben jelennek meg a szeparációs szorongás hullámai. Nem ritka, hogy a gyermek pánikba esik, de ugyanígy az édesanya is. A szorongás kölcsönösen erősíti egymást. Mivel mesékkel dolgozom, gyakran jut eszembe Rapunzel története. Olyan ez, mintha a gyerekek egy virtuális toronyba lennének bezárva. A torony biztonságosnak tűnik, de nem a szabadságot jelenti. Attól, hogy valaki bent biztonságban érzi magát, még nem biztos, hogy képes lesz kilépni a való világba, megküzdeni a kihívásokkal, és a saját életkorának megfelelően helytállni. A digitális jelenlét egyfajta kvázi valóság. Nem maga a valóság, hanem annak utánzata. A folyamatos online kapcsolat azt az érzetet kelti, hogy mindig jelen van valaki. Amikor ez a jelenlét megszakad, sokaknál azonnal megjelenik a pánik.

Ez nemcsak a gyermekeket érinti. Egyre több pánikrohammal küzdő felnőttel találkozunk, és amikor mélyebbre ásunk, gyakran ugyanazt az érzelmi bizonytalanságot találjuk a háttérben. Amióta Tallián doktorral együtt dolgozunk szorongó gyermekekkel, egyre inkább azt látjuk, hogy a legfontosabb „gyógyszer” a bizalom visszaépítése. A gyermek rendkívül érzékenyen veszi át a szülő érzelmi állapotát. Ha az édesanya állandóan aggódik, félti őt, ezt a gyermek is átveszi. Ez a félelem pedig megbénítja, és nem engedi kibontakoztatni a saját erejét. A bizalom ellentéte a félelem. Ahol bizalom van, ott a gyermek bátrabban próbálkozik, önállósodik és fejlődik. De nézzünk csak egy kicsit a mélyére annak, hogy hogyan és meddig működik az internetes világ: nos, addig, amíg van áram. Gondoljunk bele, milyen érzés lenne, ha egy hosszabb áramszünet miatt megszűnne az internet. Sokan azonnal bizonytalanná válnának. Mintha a világvége pontosan ott kezdődne.

Nem véletlen, hogy sokan szinte ötpercenként ellenőrzik a telefonjukat. Tudat alatt újra és újra meg akarunk bizonyosodni arról, hogy minden rendben működik. Ez folyamatos készenléti állapotot tart fenn bennünk. Közben egyre kevésbé bízunk az élet természetes rendjében, és inkább technológiai megoldásokkal próbáljuk csökkenteni a bizonytalanságunkat. Ma már olyan alkalmazások is léteznek, amelyekkel a szülő valós időben követheti gyermeke minden mozdulatát. Ez első látásra biztonságot ad, érzelmileg azonban sokszor éppen az elengedést akadályozza meg. A gyermek is tudja, hogy folyamatosan figyelik. De mi történik, ha egyszer nem működik az alkalmazás? Ismét megjelenik a pánik. A valódi bizalom ott kezdődik, amikor az ember képes megállni, befelé figyelni, és átgondolni, kiben vagy miben bízik igazán. Ehhez hitre is szükség van: annak elfogadására, hogy van egy nálunk nagyobb rend, amelyre rá lehet bízni magunkat. Ha ez hiányzik, könnyen a félelem kezdi irányítani az életünket. A mesék nyelvén úgy fogalmaznék: a sárkányt nem lehet a fotelből legyőzni. A próbákat nem lehet egy képernyő mögül végignézni. A fejlődéshez ki kell lépni a való világba, és személyesen kell szembenézni a kihívásokkal. Amikor szorongó gyermekek érkeznek hozzánk, felmérjük a szorongás mértékét, majd rendszerint megtanítunk nekik egy relaxációs gyakorlatot, amelyet esténként az édesanyjukkal együtt végeznek. Ennek azonban van egy fontos feltétele: a relaxáció után a gyermek már ne nézzen képernyőt. Tapasztalataink szerint ezt a családok jelentős részének nem kis kihívást jelent. Nagyon sok családban a képernyő ringatja álomba a gyermeket. Könnyű megoldásnak tűnik, de nagy árat kell érte fizetni: a gyermek központi idegrendszerének egészsége a tét. A jó hír azonban az, hogy minden rossz szokást meg lehet változtatni, csak akarat és bizalom kell ahhoz, hogy jó irányba tudjunk haladni. Úgy gondolom, vissza kell építenünk a bizalmat. Ha képesek lennénk egy időre félretenni azt a zajt, amelyet az online világ folyamatosan körénk épít, amely bepörget és kifáraszt bennünket, és képesek lennénk megállni, elcsendesedni, és egyszerűen csak ebben a belső csendben jelen lenni, akkor talán nem a digitális eszközöktől várnánk a válaszokat, hanem saját magunkban találnánk meg mindenre a legtisztább forrásból jövő megoldásokat.

Abkorovits Imola: A gyermek, akár akarja, akár nem, már azelőtt szembesül az online világgal, hogy az idegrendszere megfelelően kifejlődött volna. Ez hosszú távon a beszédfejlődésére is hatással lehet. De a családi rendszer működésére is komoly hatással vannak a digitális eszközök.

Logopédusként és pszichológusként is először a családra, az anya-gyerek kapcsolatra gondolok, és arra, hogy mennyire negatívan befolyásolhatja ezt a kapcsolatot a telefon. Nagyon gyakran tapasztalom, hogy túl korán kerülnek a gyermekek kezébe a digitális eszközök. Láttam olyan babakocsit is, amelyet úgy terveztek meg, hogy külön helye van benne a telefonnak, amit akár a csecsemő arcába is lehet fordítani. A gyermek, akár akarja, akár nem, már azelőtt szembesül az online világgal, hogy az idegrendszere megfelelően kifejlődött volna. Ez hosszú távon a beszédfejlődésére is hatással lehet. De a családi rendszer működésére is komoly hatással vannak a digitális eszközök. Ha elmegyünk egy rendezvényre, vagy akár egy óvodai búcsúztatóra, azt látjuk, hogy a legtöbben a telefonjukon keresztül nézik az előadást. Ez azonban annyira elveszi a figyelmet, hogy közben nem tudják igazán megélni az adott eseményt. Ugyanezt látjuk az éttermekben is: ha barátok leülnek egy asztalhoz, sokszor mindenkinek a kezében ott van a telefon, így viszont lehetetlen a valódi kapcsolódás. Folyamatosan figyelik az emberek a telefonjukat, mintha az online világ adná meg a saját értéküket. Az számít, hogy hány követője van valakinek, hány reakció érkezik egy bejegyzésre. Mindent megtesznek azért, hogy minél több elérhetőségük és kapcsolatuk legyen. A kapcsolat mennyisége számít, és nem a minősége, közben pedig a valódi emberi kapcsolatok egyre inkább elszegényednek.

Nagyon sok mindenre lehet használni a mesterséges intelligenciát, és nagyon hasznos eszköz lehet, viszont nem tudja megadni azt, ami valóban emberi: a szemkontaktust, az érintést, az érzéseket és a közös élményeket. Legyen szó családi, baráti vagy közösségi élményről, ezeket nem lehet egy képernyővel helyettesíteni. Egyértelműen látszik az is, hogy a digitális világ függőséget okozhat, és rontja a kommunikációt. A fiatalok már sokszor nem is szöveget küldenek egymásnak, hanem fotókat. A virtuális világ egyszerűen beszippantja őket. És nem csak a fiatalokat, hanem az idősebbeket is. Sokszor hallom azt, hogy a gyerekek milyen jól elvannak a nagyszülőknél. Igen, jól elvannak – a digitális eszközökkel. Ma már szinte csodabogárnak számít az a gyerek, akinek nincs telefonja. Nagy kihívás a szülők számára, hogy meddig tudják húzni az időt, meddig tudják elkerülni, hogy telefont adjanak a gyerek kezébe. Van ebben egy valós kockázat is, hiszen vannak olyan közösségek és csoportok, amelyekből, ha a gyerek kimarad, könnyen kiközösítik. Volt egy gyermekpáciensem, aki beszédhibás volt, és dadogott is. Próbáltam rájönni, mi lehet a dadogásának az oka. Amikor beszéltettem, mindig szörnyekről beszélt, lerajzolta, hogy jön valaki ellenségként, vér és egyéb szörnyűségek jelentek meg a lapon. Kiderült, hogy ötéves korában olyan tartalmakkal találkozott, amelyek egyáltalán nem voltak az életkorának megfelelőek. Ezeket nem tudta feldolgozni, és ez megjelent a beszédében, de a lelki világában is. A másik dolog, amit megfigyeltem, hogy az emberek folyamatosan elérhetők akarnak lenni. Ha valaki szól hozzánk, gyakran azt mondjuk: „Várj egy kicsit, ezt még megnézem.” Így lassan mindenki számára elérhetővé válunk, csak éppen a családunk számára nem, közben pedig észrevétlenül elvesznek azok az értékes pillanatok, amelyek visszahozhatatlanok és pótolhatatlanok. Ezeket az apró, mindennapi helyzeteket azonban tudatos szokásokkal megőrizhetjük. Például étkezéskor nincs telefon, akkor sem, ha közben érkeznek az üzenetek. Azért ülünk le a családdal egy asztalhoz, hogy együtt legyünk, beszélgessünk, és valóban figyeljünk egymásra.

Gáspár Eszter Erzsébet: Véleményem szerint attól, hogy folyamatosan elérhetők vagyunk az online térben, még nem biztos, hogy valóban kapcsolódunk egymáshoz. Igazán akkor kapcsolódunk, amikor képesek vagyunk átérezni a másik ember érzéseit és megérteni a gondolatait. Ehhez valódi kíváncsisággal, figyelemmel és szeretettel kell egymás felé fordulnunk.

A digitális világ mára életünk szinte minden területén jelen van. Segítségével pillanatok alatt kapcsolatba léphetünk olyan emberekkel is, akik több száz vagy akár több ezer kilométerre élnek tőlünk. Az internet tehát bizonyos értelemben megszünteti a távolságot. Paradox módon azonban miközben közelebb hozza azokat, akik távol vannak, eltávolíthatja tőlünk azokat, akik közvetlenül mellettünk élnek. Elveszi azt az időt és figyelmet, amelyet egyébként együtt tölthetnénk. Véleményem szerint attól, hogy folyamatosan elérhetők vagyunk az online térben, még nem biztos, hogy valóban kapcsolódunk egymáshoz. Igazán akkor kapcsolódunk, amikor képesek vagyunk átérezni a másik ember érzéseit és megérteni a gondolatait. Ehhez valódi kíváncsisággal, figyelemmel és szeretettel kell egymás felé fordulnunk. A személyes kapcsolatokban fontos szerepe van a szemkontaktusnak, az érintésnek, a testbeszédnek és minden olyan nonverbális jelnek, amely az online kommunikációból részben vagy teljesen hiányzik. A közösen átélt élményekből emlékek születnek, és ezek segítségével alakulhatnak ki igazán mély emberi kapcsolatok. Ezért számomra még egy rövid személyes találkozás is értékesebb lehet, mint egy hosszú online beszélgetés. Ma sokszor annyira félünk attól, hogy lemaradunk valamiről az interneten, hogy közben nem vesszük észre a valódi életünk pillanatait. Nem akarunk lemaradni a világról, és végül lemaradunk a saját életünkről.

A közösségi média másik problémája, hogy az emberek általában önmaguk legszebb és legsikeresebb oldalát mutatják meg. Gyakran egy megszépített, sőt néha teljesen valótlan kép jelenik meg előttünk. Ennek hatására az emberek folyamatosan másokhoz hasonlítják magukat, és úgy érezhetik, hogy az ő életük kevésbé értékes vagy sikeres. Pedig nem egy másik ember gondosan kiválasztott online pillanataihoz kellene mérnünk önmagunkat. Nekem is gyakran emlékeztetnem kell magamat arra, hogy a saját eredményeimet a korábbi önmagamhoz hasonlítsam, ne pedig mások sikereihez. Úgy gondolom, hogy nem maga a technológia jelenti a legnagyobb problémát, hanem az, ahogyan használjuk. Egy eszközzel nincs gond addig, amíg valóban csak eszköz marad. A veszély akkor kezdődik, amikor átveszi az irányítást, és helyettünk dönt, gondolkodik, vagy elkezdi alakítani az életünket.

Ez a mesterséges intelligenciára is igaz. Az AI rendkívül hasznos lehet, ha megfelelően használjuk. Segíthet a tervezésben, a rendszerezésben, az ötletek megvalósításában, és időt takaríthat meg számunkra. Ennek azonban éppen az lenne a célja, hogy több időnk maradjon arra, ami igazán fontos: a családra, az emberi kapcsolatokra, a fejlődésre és a valódi élményekre. A mesterséges intelligencia képes lehet az emberi megértést utánozni, de ettől még nincsenek valódi érzései vagy saját tapasztalatai. Emiatt fontos élethelyzetekben nem szabad kizárólag rá hagyatkoznunk. Meghallgathatjuk a tanácsait, de a végső döntést nekünk kell meghoznunk. Szabadon kell gondolkodnunk, figyelembe kell vennünk a saját tapasztalatainkat, értékeinket és belső megérzéseinket. Ha valaki minden problémájával kizárólag a mesterséges intelligenciához fordul, idővel elzárkózhat a külvilágtól. Elveszítheti a bizalmát az emberekben, befelé fordulhat és elszigetelődhet. Ez olyan, mintha valaki egész életében csak egyetlen könyvet olvasna, miközben több ezer másik forrásból, emberi véleményből és tapasztalatból is tanulhatna. Ezért fontos, hogy legyen életünk a digitális világon kívül is. Ne érjen véget a világunk akkor, ha elmegy az áram, vagy nincs internetkapcsolat. Ne csak a közösségi médiában próbáljuk felépíteni önmagunkat, hanem a való életben is. Több személyes találkozásra, őszinte beszélgetésre és olyan minőségi időre van szükségünk, amelyben valóban figyelünk egymásra.

A technológiának nem az a feladata, hogy helyettünk gondolkodjon, hanem az, hogy segítsen bennünket. A mesterséges intelligencia van értünk, nem pedig mi vagyunk érte. Használjuk tudatosan, de ne engedjük, hogy döntéshozóvá vagy életünk irányítójává váljon. Csak így maradhatunk nemcsak összekötve, hanem valóban kapcsolatban is egymással.

Hága Jázmin: Nincs még teljesen veszve az ügy, csak többet kell foglalkozni egymással. Az emberek ugyanis vágynak a személyes kapcsolatokra.

Én egy kicsit pozitívabban látom ezt a témát. Idén több táborban is részt vettem, táborozóként és táboroztatóként egyaránt. Az első alkalommal nagy meglepetés volt számomra, hogy amikor gyermekekkel kellett foglalkozni, mennyire visszamaradottak voltak bizonyos kommunikációs és manuális készségeik. Nem tudtak gyöngyöt fűzni, egyes formákat kivágni, és nem akartak énekelni sem, ami nekem annak idején jutalom volt. Játszani sem nagyon szerettek. Aztán azt vettem észre a hét során, hogy amikor többet foglalkozunk velük, valami megváltozik. Aki az elején ellenkezett, egy idő után felállt, bekapcsolódott, és jól érezte magát. Nincs még teljesen veszve az ügy, csak többet kell foglalkozni egymással. Az emberek ugyanis vágynak a személyes kapcsolatokra. Mind a táborokban, mind az ifjúsági közösségekben szabály, hogy a telefon nem lehet nálunk. Én egy hétig, a tábor ideje alatt, teljesen elérhetetlen voltam. A szüleim fogták a fejüket, hogy milyen keveset hallanak rólam, én viszont ezt pozitívumként éltem meg, mert jól éreztem magam. Nem éreztem szükségét annak, hogy írjak erről vagy arról, mert egyszerűen megéltem a pillanatot. A beszélgetések során azt is észrevettem, hogy az emberek annyira belefáradtak abba, hogy mindig mindenben igazuk van – a ChatGPT is sokszor azt mondja: „Igazad van, átfogalmazom!” –, hogy néha már egyenesen vágynak egy valódi vitára, egy másik nézőpontra. Ezért talán könnyebb is ma egy kicsit beszélgetni és közös témát találni a másikkal, mert egyre inkább értékeljük azt, amikor valaki nem egyszerűen visszaigazol minket, hanem gondolkodásra késztet. Az én generációm egy kicsit már torkig van az MI-vel. Lehet hasznos, és nagyon sok feladat elvégzésében segíthet, de szerintem nem az a kérdés, hogy használjuk-e, hanem az, hogy hogyan használjuk. Ha megfelelően használjuk, remek segédeszköz lehet, és nem kell, hogy az emberi kapcsolatok rovására menjen.

Ha viszont a beszélgetőpartnert helyettesítjük vele, abból senki nem jön ki jól, mert nem tanuljuk meg elfogadni az elutasítást, a másik véleményét, és azt sem, hogy néha be kell ismernünk: lehet, hogy nincs igazunk. Ma már egyébként is rengeteg lehetőség van arra, hogy közösséget találjunk, csak meg kell keresni őket. Az emberek általában nem küldenek fotót arról, hogy ülnek otthon a fotelben. Ahhoz, hogy valaki fotót küldjön, általában történnie kell valaminek: el kell mennie valahová, csinálnia kell valamit, meg kell élnie valamilyen élményt. Ezek pedig újabb lehetőséget teremtenek a kapcsolódásra.

Ugyanakkor azt is látom, hogy nagyon sok diák annyira az AI-ra hagyatkozik, hogy lassan maga is nehezen tud megfogalmazni egy gondolatot. Ennek ellenére én nem látom teljesen sötéten a helyzetet, a lehetőség továbbra is adott ahhoz, hogy kapcsolódjunk egymáshoz, csak újra meg kell tanulnunk élni ezekkel a lehetőségekkel.

Nagy Bianka: Minél több technológiai „kapcsolat” vesz körül bennünket, annál nagyobb lesz az igényünk az igazi, mély emberi kapcsolódásra.

Nagyon fontos kérdés, hogy mire használjuk a mesterséges intelligenciát. Az AI nem pótolja a kapcsolatainkat, hanem egy teljesen új zónát hoz létre az életünkben, amelyet még nem tanultunk meg igazán kezelni. Én arra használom, hogy információkat kapjak tőle. Ha például megkérdezem, hogy jó vagy rossz egy bizonyos gyógyszer, mindig azt válaszolja, hogy keressem fel az orvosomat. Érdekes ugyanakkor, hogy mivel egyre többen fordulnak kérdéseikkel az AI-hoz, egyre több felnőtt is elkezdett pszichológushoz fordulni tanácsért. Szerintem ez ugyanannak a jelenségnek két oldala: az emberek válaszokat és biztonságot keresnek, és ma már több helyen keresik ezeket, mint korábban. Nagyon gyorsan változik a világ, minden szinten, és ezt az emberek is érzik. A kérdés az, hogy mi hogyan fogunk erre válaszolni. Ugyanakkor van ennek egy veszélye is. Ha valaki a mesterséges intelligenciát beengedi a legbelső, „mindent tudó” körébe – oda, ahová valójában csak egy-két valódi embernek szabadna tartoznia –, az érzelmi függőséghez és elszigetelődéshez vezethet. Az AI türelmes, mindig elérhető, és soha nem ítélkezik. Ez nagyon vonzó lehet, de mégsem ugyanaz, mint egy valódi emberi kapcsolat. Ezért fontos megtanulnunk elkülöníteni a különböző kapcsolati zónákat. Van egy nagyon szűk, belső kör, amelyben egy-két emberrel valódi, mély kapcsolatot tudunk kialakítani. Ők mindent tudnak rólunk, mert mindent megosztunk velük. Vannak távolabbi körök is: ismerősök, kollégák, barátok, akik szintén hatással lehetnek ránk, csak más módon és más mélységben. A mesterséges intelligencia valójában egyik zónába sem illik bele igazán, mégis sokan úgy kezdik használni, mintha a legbelső körhöz tartozna. Ezért én azt látom, hogy paradox módon minél több technológiai „kapcsolat” vesz körül bennünket, annál nagyobb lesz az igényünk az igazi, mély emberi kapcsolódásra.