Van egy pillanat minden végzős életében, amikor hirtelen valósággá válik: vége lesz. A bankett szervezése, a ballagás közelsége, az utolsó közös nevetések mind emlékeztetnek arra, hogy lezárul egy korszak. Kocsmáros Zsófia, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium végzős diákja mesél barátságról, tanárokról, közös emlékekről, félelmekről és arról, mit jelent számára elbúcsúzni attól a helytől, ami hosszú éveken át az otthona volt. Szavai egyszerre nosztalgikusak, őszinték és reményteli üzenetet hordoznak azoknak is, akik még csak most kezdik ezt az utat.

Mikor érezted először igazán, hogy felnőttél?

Tizenkettedik osztály közepén, amikor elkezdtük szervezni a bankettet, beszéltünk a ballagásról, érződött, hogy nemsokára vége lesz az iskolás éveinknek, s belépünk a nagybetűs életbe.

Volt olyan pillanat az iskolai éveid alatt, ami megváltoztatott emberként?

Azt mondanám, hogy az iskola, s az osztálytársak, tanárok nagyban hozzájárultak összességében ahhoz, hogy milyen ember is vagyok ma. Természetesen sokat változtam az évek alatt.

Mit viszel magaddal ebből az időszakból, ami nem tankönyvekből tanulható?

Mindig, minden körülmény között maradjunk emberek, kedvesek legyünk egymással, s soha ne adjuk fel.

Ki az az ember az iskolában, akinek sokat köszönhetsz?

Többen is vannak, elsősorban a legjobb barátaimat az iskolában ismertem meg, akikkel igazán szoros, s mély kapcsolatot ápolunk, mindnyájuknak rengeteget köszönhetek, illetve van néhány tanár is, akik közel kerültek hozzám, Fórizs Enikő magyartanárnőmet és az osztályfőnökömet emelném ki.

Volt olyan nehéz időszak, amin az osztály vagy egy tanár segített át?

Több nehéz időszakon is átmentem, az osztályból több barátomra is akármikor számíthattam.

Mit jelent számodra az, hogy „elbúcsúzni”?

Valami visszafordíthatatlant, mély jelentéssel bíró eseményt. Jelenleg még nem akarom elhinni, és elfogadni, hogy ez megtörténik, úgy érzem túl hamar jött ez el.

Mitől félsz leginkább most, hogy lezárul egy korszak?

Attól, hogy az évek során megszakad a kapcsolat azokkal, akik közel kerültek hozzám.

Van valami, amit másképp csinálnál, ha újrakezdhetnéd?

Semmit sem, hiszek benne, hogy minden okkal történik.

Mi az a mondat vagy emlék, amit örökké magaddal viszel?

A 11. osztályos budapesti kirándulás. Remekül eltöltött 3 nap volt, nagyon sokat kacagtunk, s nagyon jókat beszélgettünk. Kezdődött már a reggel hat órási indulással. Szerintem sosem volt még boldogabb reggeli órám, le sem lehetett mosni a mosolyt az arcunkról, végig énekeltünk az úton.

Melyik pillanatban érezted leginkább, hogy összetart az osztály?

Nem szép dolog, de 12-ben egyszer osztályszinten ellógtunk, igazságtalannak éreztük a helyzetünket, s közösen álltunk ki magunkért.

Mit tanított neked ez az iskola önmagadról?

Azt, hogy többre vagyok képes, mint hinném.

Mit jelent számodra az otthon érzése az iskola kapcsán?

Az embereket, a barátaimat akikkel iskolán kívül is szívesen töltök időt, illetve azoknak a tanároknak az óráit, akik több éve tanítanak, s megkedveltem őket. Van köztük, akinek az órái már 8 éve a mindennapjaim része.

Volt olyan ember, akitől nehéz lesz elköszönni?

Többen is vannak, a legjobb barátaim, osztálytársaim, bár velük biztosan fogok még találkozni, s időt tölteni, de soha többé nem leszünk már így osztályként együtt. Illetve van 2–3 tanár is, akik nagy hatással voltak rám, s fáj, hogy többé nem ülhetünk majd be az óráikra.

Mire vagy a legbüszkébb az elmúlt évekből?

Talán az iskolai kosárlabdacsapattal elért 2. Hely az országos diákolimpián, az a hét ott a küzdésről, kitartásról, együttműködésről szólt, igazi csapatmunka volt.

Mit mondanál annak a „régi önmagadnak”, aki először belépett az iskola ajtaján?

Nyugi, végül mindennek jó vége lett, s megcsináltad.

Szerinted mi marad meg az emberekben belőled évekkel később?

Nagyon bízom benne, hogy arra gondolnak majd, hogy kellemes volt velem együtt lenni, mosolyt tudtam csalni az arcukra, s jókat beszélgettek velem.

Milyen érzés látni, hogy valami véget ér, ami ennyire meghatározta a mindennapjaidat?

Még nem akarok erre gondolni, rosszul esik, hogy megtörténik, s tudom, hogy 1 hét, s vége lesz. Biztos nagyon hiányozni fognak még az unalmas vagy fárasztó mindennapok is.

Mi az, amit nem akarsz elveszíteni magadból a felnőtt életben?

A gyermeki énemet, hogy mennyire tudok örülni minden apróságnak, egy finom kávénak, napsütésnek akár.

Ha egyetlen emléket őrizhetnél meg ebből az időszakból, melyik lenne az?

Nem tudok egyet mondani, a budapesti kirándulás az osztállyal, illetve valamelyik Sportolimpia.

Mit jelent számodra a barátság azok után, amit itt átéltetek együtt?

Azt az embert érzem barátomnak, akit tudom, hogy ha éjjel is hívom, akkor is felveszi, s a segítségemre siet, illetve a barátság számomra bizalmat jelent.

Van valaki, akinek szeretnél köszönetet mondani most?

Anyukámnak, hogy minden körülményt biztosított, hogy idáig eljussak, s sikereket tudjak elérni, illetve magyartanárnőmnek és oszimnak, hogy mindig hittek bennem.

Mit remélsz, amikor a jövődre gondolsz?

Azt, hogy helyt tudok majd állni a nagybetűs életben, s helyes döntéseket fogok hozni magamban is.

Szerinted mi az igazi értéke ezeknek az éveknek?

A rengeteg őszinte nevetés, s beszélgetés, minőségi együtt töltött idő, amit sosem fogok elfelejteni.

Mi az a pillanat, amikor leginkább meghatódtál a ballagás alatt?

Ez majd június 3-án kiderül, de előre tudok 1 pillanatot. Egyik barátnőm szokta mindig mondani, hogy fél attól a pillanattól, mikor kint fogunk ülni az udvaron a ballagáson, s egymásra nézünk és realizáljuk, hogy vége.

Mitől különleges a diák-tanár kapcsolat?

Attól, hogy tudunk másról is beszélni, nem csak a tananyagról, bevonjuk őket személyesebb témákba is, kialakulnak szójárások, viccek, amiket csak mi értünk. Az osztályunknak például már van egy vicce a magyartanárnőnkkel, amit sosem fogunk elfelejteni, a papucs.

Mit üzennél azoknak, akik még csak most kezdik ezt az utat?

Élvezzenek ki minden pillanatot, mert hamarabb vége lesz, mint gondolnák.