A ballagás egyszerre ünnep és búcsú. Egy korszak lezárul, miközben egy új életút kapuja nyílik meg a fiatalok előtt. Egy édesanya szemével talán még meghatóbb ez a pillanat: ott állni a gyermek mellett, akit egykor kézen fogva kísért az iskola első napjára, és most büszkén figyelni, ahogy önálló, erős jellemű fiatalemberré érett. Ebben az őszinte beszélgetésben Loga Marika szülőként mesél szeretetről, hitről, közös emlékekről és az elengedés nehéz, mégis szép folyamatáról.

Milyen érzés szülőként a ballagásra készülni?

Hálás vagyok érte Istennek. Büszkeséggel tölt el, hogy itt lehetek, és hogy ezt megérhettük. Fura érzés is ugyanakkor, mert úgy érzem, még csak most volt kicsi, de lám az évek oly hamar elrepültek, s már ballag.

Emlékszik még az első iskolai napjára? Mi jut most eszébe róla?

A csillogó szemei emlékeztetnek arra a kicsi gyermekre, aki annak idején bátran, telve önbizalommal belépett az iskola kapuján. Mindig is egy különleges belső önbizalom jellemezte. Már akkor tudta az értékeit és azt is, hogy ezt kamatoztatni fogja.

Mi az, amire a legbüszkébb vele kapcsolatban?

Egy anya elfogult a gyermekével kapcsolatban, de mégis azt érzem, hogy az igazi értéke, hogy hiteles marad az élet különböző megpróbáltatásaiban. Jólelkű, segítőkész, erős jellem, tiszta szívű, mindig lehet rá számítani, és reális rálátása van az életre. Erre nagyon büszke vagyok. Úgy gondolom, ezek igazi kincsek egy fiatal számára.

Mikor érezte először azt, hogy „már felnőtt” a gyereke?
Fogós kérdés, főleg az édesanyjának. Én még a mai napig látom benne azt a kis cuki gombócot, amilyennek megszületett. Igazság szerint korához képest mindig is érettebbnek tűnt. Sokszor voltak olyan megjegyzései, felszólalásai, amelyek sejtették a gyermeki külső érettebb és komolyabb lelket takar. Azt gondolná az ember, a mai gyermekek ilyenek, mivel sokat olvasnak, látnak a világból a közösségi médián keresztül. Volt idő, mikor én is így gondoltam. Láttam a vidám babát, a játékos, makacs óvodást, a felelősségteljes, szorgalmas, okos gyermekeket, majd a lázadó kamaszt benne, de valahogy mégis úgy gondoltam, ez még nem jelenti azt, hogy lassan felnőtté vált. Aztán egyszer elkaptam egy februári vakáció alkalmával egy csúnya vírust, erőm sem volt felkelni az ágyból. Egyedül voltunk a gyerekekkel, az édesapjuk elutazott munkaügyben. Azt vettem észre, hogy a házban rend van, és ha szükségem van valamire, azt megkapom. Még mindig szkeptikus módon azt hittem, hogy az ügyes öccse segítette, mert sajnos sokszor a saját zokniját sem találta. Teltek a napok, és nem kaptam erőre. Be kellett vásárolni, a tesónak is el kellett jutni az edzésre a hideg februári időben. Ekkor egy hang együttérzéssel és kicsi ravaszsággal telve megszólalt: add ide a kocsikulcsot, majd én bevásárolok, elviszem és hazahozom az öcsém is. Szilárd volt az, aki pár nappal előtte kapott hajtásit. Őszintén megmondva más esetben el sem mertem volna engedni egyedül a téli utakon, de ez most egy más helyzet volt. Mondanom sem kell, nagyon ügyesen boldogult. Bevásárolt, hozta-vitte a testvérét, felelősségteljesen viselkedett. Ekkor értettem meg ismételten, hogy bár nehéz, el kell engedni, mert már nem az a kicsi fiú, aki volt.

Mi volt a legszebb közös iskolás emlékük?

Nehéz kérdés. Sok csodás iskolás emlékünk van. Kisebb korában mindig megmutatta a fogalmazásait. Ám egyszer feltűnő módon rejtegette. Azt mondta nincs házi, mégis a szobájában kuksolt. Nem igazán tudtam mire vélni, majd közölte, nincs fogalmazás, írt egy verset. Azt hiszem értékesebb ajándékot nem is adhatott volna. Az is felemelő volt, mikor úgy szavalta el Lackfi „Kölcsön kenyér” című versét, hogy kedves pártfogójának hála, azt a költő maga is értékelte és saját oldalán megjelentette.

Mit kíván a gyermekének a következő évekre?

Azt kívánom, hogy maradjon ilyen tiszta szívű, szilárd, erős jellem és kitartó, mint amilyen most. Soha ne kételkedjen az értékeiben, hisz amit elhatároz, azt képes véghez vinni. Tudja, hogy ránk mindig számíthat és Isten áldása legyen életén mindig.

Ki izgul jobban ma: a diák vagy a szülő?

Nehéz kérdés. Sokszor úgy gondolom, hogy a szülő. Én kérdezgetem, hogy mi a helyzet, megy-e a tanulás, miért nem gyakorol többet stb. Ugyanakkor azt is látom, mikor az íróasztala könyvekkel van elhalmozva és reggel sietősen indul, picit nyúzott arccal. Szerintem mind izgulunk, csak a magunk módján.

Mi volt a legviccesebb iskolás történet?

Visszagondolva az iskolás éveire, bizony akad ilyen is. Még elemis volt, talán harmadikos, mikor iskola után elvittem magammal a munkahelyemre, és megkértem, hogy amíg dolgozom, írja meg a házi feladatait és készüljön fel a következő napra (már ez is kihívásnak ígérkezett, mert mint minden gyermek, mindennel foglalkozott, csak a házi feladattal nem). A nap eltelt, és közölte, hogy bizony meg van minden írva, sőt meg is tanult mindent. Nagyon örültem neki. Autóba ültünk, és elindultunk haza. Igyekeztünk, hisz későre járt és másnap tanítási nap volt. Már majdnem Szatmáron jártunk, amikor csendben megszólalt: a munkahelyeden hagytam az iskolatáskát. Mondanom sem kell, nagyon dühös voltam akkor. Vissza kellett fordulnunk, mert hát mégsem mehet az ember fia iskolába tankönyvek és felszerelés nélkül. Egy másik alkalommal időpontunk volt orvoshoz. Reggel megbeszéltük, hogy suli után rögtön lejön a portára, hogy érjünk be időben a rendelőbe. (Mindig késett.) Megegyeztünk abban is, hogy hozok neki váltóruhát, mivel szinte minden nap összekente magát. Gondoltam én naivan, hogy minden lehetséges felmerülő problémát megoldottam. Eljött az egy óra. Türelmesen vártam az iskola előtt a csereruhával. Reméltem időben érkezik. Meg is jelent pontosan, ahogy megbeszéltük, egy fekete kezű, maszatos arcú gyermek előttem, aki annyit mondott: Nagyon jó napom volt. Vasporral kísérleteztünk. Persze, hogy a vasport semmivel sem tudtam levakarni a kezéről, legalább az arcáról sikerült valahogy. Kénytelen voltam így elvinni maszatosan a doktorhoz, aki csak mosolygott, mert már jól ismerte.

Mi az, amit biztosan nem fog hiányolni az iskolai évekből?

Összességében nem érzem úgy, hogy az iskolai évek rosszul teltek volna és jó, hogy végre megszabadulunk bizonyos dolgoktól. Az élet természetes velejáróinak tartom ezeket, a gyermekemet, illetve engem is formáltak, tanítottak szülőként is. Lehet hiányozni is fognak.

Volt olyan pillanat, amikor azt mondta: nem hiszem el, hogy már ekkora?

Természetesen igen. Mindig is komoly érett, önálló gyermek volt. Egyszer eltökélte, hogy énekversenyre megy, még kisiskolás korában. Közöltem vele, hogy rendben, de sajnos nem tudom elvinni, mert dolgom van szombaton. Nem szólt semmit. Elfogadta, gondoltam én. Másnap hazajött a suliból, és csak ennyit mondott: Semmi gond, rendeztem magamnak fuvart. Megyek az énekversenyre!

Milyennek látja a gyermekét?

Mindkét gyermekem számomra ajándék. Ettől többet nem is kaphattam volna a jó Istentől. Szilárd különleges gyermek. Karakán személyisége van, erős jelleme és akit megszeret, az szerencsésnek érezheti magát, mert igazi hű barátra, társra lel benne. Az évek során azt tapasztaltam, hogy amit kitűz maga elé, azt el is éri. Kitartóan, szorgalmasan dolgozik azért, hogy vágyai teljesüljenek. Van benne egy különleges erő, egyfajta különös magabiztosság, mely átsegíti mindenen. Jól átlátja a különböző élethelyzeteket, és ismeri a saját értékeit. Azt tapasztaltam, hogy a nehéz helyzetekben az Istenbe vetett hite az igazi támasza.

Mi jut eszébe a ballagásról: büszkeség vagy meghatottság? Milyen útravalót szeretne adni most gyermekének?

Vegyes érzelmekkel állok most itt. Büszke vagyok arra, hogy ilyen jóravaló ifjú lett, ugyanakkor meghatottságot is érzek, hisz egy korszak lezárul az életében, és új dolgok várnak rá. Útravalóként ezt az igét szánom neki „Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét” (2Timóteus 1:7). Úgy gondolom, sőt tudom, hogy minden készsége és képessége megvan arra, hogy elérje a céljait az életben, illetve ha valaha is megtorpanna, ez az ige majd erőt ad neki.

Mit remél, milyen ember lesz a jövőben?

Bízom benne, hogy olyan tisztalelkű és erős jellem marad, mint amilyen most is. Úgy gondolom, hogy a jó alapokat már megkapta a szüleitől, a családjától, az óvó néniktől, a tanító nénitől, a gimnáziumi osztályfőnöknőjétől, a jelenlegi oszijától, a Szatmárnémeti Református Gimnázium, illetve a Kölcsey Ferenc Főgimnázium tanáraitól, és erre építkezve teljes értékű, boldog életet élhet majd, családja és közössége hasznára lehet majd.

Mi az a tanács, amit most adna neki?

Elsősorban így érettségi előtt azt tanácsolom, hogy tanuljon és legyen kitartó! Arra bátorítom, hogy lépje meg, tegye meg amire vágyik, merjen váltani, ha úgy érzi, valami nem neki való. Tudja, hogy ránk mindig számíthat, és sosincs egyedül. Úgy gondolom, hogy céltudatosságával és képességeivel elérheti mindazt, ami szíve vágya és ebben minden erőnkkel segíteni fogjuk.

Mit jelent önnek az, hogy most lezárul egy korszak?

Az elmúlt évek során olyan megszokottá vált, hogy minden szeptemberben kezdődik a suli, beszerezzük a szükséges tanszereket, és minden megy a jól ismert módon. A következő hónapok újat hoznak mindannyiunk számára. Izgulunk, hisz vizsga vár rá, kicsi félelem is van bennem, hogy milyen lesz majd, hogyan fog megbirkózni az előtte álló feladatokkal stb. Ugyanakkor azt is tudom, hogy milyen ügyesen kiállta az évek során a próbákat, és tudom, hogy ez ezentúl is így lesz. Igen, egy korszak lezárul, és egy új kezdődik, melyben megmutathatja azt a kincset, ami benne rejlik, hiszen a jó alapokat a tanáraitól és a családjától megkapta.

Melyik pillanatot őrizné meg az iskolás évekből?

Sok izgalmas pillanatot éltünk meg együtt az iskolás évek alatt. Igazából nem pillanatot őrzök meg ezekből az évekből, hanem egy élményt. Örömmel tölt el, hogy ennyi év alatt mellette lehettem és nyomon követhettem, hogyan lesz egy mozgékony, hangos, bátor kisgyermekből egy erős jellemű, tiszta szívű ifjú.