Cristina Sabău-Trifu, a Romániai Képzőművészek Egyesülete szatmári fiókjának elnöke a hivatásos képzőművészek eredményeiről, nehézségeiről és kilátásairól nyilatkozott a Szamos folyóiratnak.

– Mit jelent önnek személyesen ez a megbízatás, és mi motiválta abban, hogy elvállalja az elnöki tisztséget?

– A megbízatás hirtelen adódott, amikor a választási gyűlésre indultam otthonról, nem sejtettem, hogy elnökként térek vissza. Illetve, ismervén a konkrét helyzeteket, aggódva mentem, hogy vajon mi lesz kilátásban. Végül a helyzet úgy alakult, hogy amikor rám került a sor, hogy megkérdezzenek, ha vállalom, kis gondolkodás után igennel bólintottam. Tudtam, hogy ez egy nagy kihívás, mert sok lesz a feladat, több minden rendezetlen állapotban van, de valahogy mindig vonzott az új helyzet és körülmény.

– Hogyan változott meg a saját szerepe a művészközösségen belül az elnöki kinevezéssel?

– Hogy kissé humorosan magyarázzam, egyből több barátsági kérés adódott a Facebookon, olyan személyek részéről, akik érdeklődnek a szakma iránt és talán idővel tagjai szeretnének lenni a szövetségnek.

– Milyen elvárásokkal találkozott a tagság részéről a megválasztása után?

– Az elvárások csak ezentúl fogalmazódnak meg, egyelőre egyesek örvendenek, hogy megoldódott egy gond, mégpedig ismét van hivatalos vezetőség.

– Vannak-e olyan régi, be nem teljesült kezdeményezések, amelyeket most szeretne újraéleszteni?

– Persze. Itt egyelőre nem kell nagy dolgokra gondolni. A központi galériánkat, mely körülbelül 4 éve zárva van, szeretnénk újjáéleszteni, olyan formában, hogy ott ismét kiállítótér legyen. Utána lehet tovább gondolkodni és apró lépéseket tenni.

– Mennyire egységes a szatmári képzőművészek közössége, és hogyan lehet kezelni az eltérő művészeti irányzatokból fakadó feszültségeket?

– A szatmári hivatásos művészek közössége aránylag kis közösség, egyelőre 41 tagot számol, reméljük, hogy idén még egy páran jóváhagyást kapnak Bukarestben, hogy csatlakozzanak. Generációs különbségek is vannak, ami azt jelenti, hogy a felsőoktatásban más tanárok formálták őket, továbbá különböző művészeti irányzatokat karoltak fel, most pedig a modern technológia nagy beütéseket alkalmaz, sok próbálkozás van. Minden eddigi irányzat jogos, a művészek maguktól csoportosulnak. Nekem adminisztrátorként csak az a feladatom, hogy feléjük nyitott legyek és szeretettel fogadjam el őket, lehetőséget közvetítsek feléjük (kiállítóteret, alkalmas időpontokat), hogy tudjanak objektíven kibontakozni. Sok feszültség adódhat, de mondhatom, hogy mégsem, ha széles látókörű a gondolkodásunk. Itt szeretném megjegyezni, hogy nem egyedül hozom a döntéseket, hiszen még van két személy – Lola Belecciu és Cristina Busuioc – a vezető bizottságban, akikkel konzultálok.

– Mit tartana sikernek az elnöki mandátuma végén? Láthatóság, bemutatkozási lehetőségek és szakmai jelenlét?

– Számomra óriási eredmény lenne, ha több téren rendet tudnánk teremteni, így a galériák működésében, a kiállítások megszervezésében és a hivatásos művészi élet újjáélesztéseben. Szatmárnémetiben a hivatásos művészek eléggé hátra vannak szorítva, nem ismert eléggé ez a kategória. Nem tudnak anyagi forrásokhoz hozzájutni (erre keresünk megoldásokat).

– Milyen szerepet játszanak a kiállítások a művészek ismertségének növelésében, és elegendőek-e a jelenlegi bemutatkozási lehetőségek?

– A kiállításoknak óriási a szerepük, hiszen ott találkozik a művész a publikummal, ott döbben rá, hogy milyen visszhangja van munkájának, ott jöhet létre a párbeszéd a művészeti fogyasztóval. A bemutatkozási lehetőségek egyelőre nem elegendőek, ezért szeretnénk az újközponti galériát újraindítani és közben gondolkozunk más lehetőségeken is, ahol nagyobb tér van és több ember megfordul. Ezeknek a kiállításoknak még van egy szerepe: nemcsak a művészt ismerteti, hanem publikumot hoz létre, megszületik az igény erre a műfajra, bár ez nehéz folyamat a mai világban és nagyon következetesen kell erre törekedni.

– Terveznek-e alternatív helyszíneken – köztereken, elhagyott ipari terekben, online platformokon – megjelenni?

– Igen, tervezünk. Erre viszont nem elegendő felkínálni a lehetőséget (amikor adódik), hiszen nagyon aktív művészekre van szükség, nagyon rugalmas vízióra. Kölcsönös a hatás, inspiráló lehet és kihívást jelenthet egy szép, új kiállítótér, de ehhez lelkes és kreatív művészekre is szükség van.

– Hogyan lehetne erősíteni a szatmári képzőművészek jelenlétét a digitális térben?

– Vannak szakembereink, akiknek segítségével megoldható a kérdés. Létre fogunk hozni a szatmári fiókszervezet számára egy olyan platformot, ahol minden kiállítást gyönyörűen lehet bemutatni, ismertetni a kiállítóművészeket és reklámozni a terveket, beharangozni a következő kiállításokat. Azonkívül sok művész törekszik arra, hogy ismertesse meg magát, sok mindent lehet közösségileg is megvalósítani, erre viszont anyagiakra is szükség van, tervbe vettem, hogy érdeklődöm a pályázatok felől.

– Fontosnak tartja-e a nemzetközi kapcsolatépítést, művészcsere-programokat?

– Hogyne, és meggyőződésem, hogy van erre lehetőség, csak utána kell nézni, gondolkodni, kapcsolatokat kiépíteni és ápolni azt, konkrét lépéseket tenni.

– Milyen szerepe lehet a médiának abban, hogy a helyi alkotók munkái szélesebb közönséghez jussanak el?

– A média szerepe óriási, csak itt is kilincselni kell. Valamiért nehézkesen működik, általában meg kell hívni a média képviselőit a rendezvényre (nem biztos, hogy eljönnek), holott ők is kellene keressék a lehetőségeket, hiszen ez a szakmájuk, ettől lehet érdekes az újság, a tévé- vagy rádióműsor.

– Terveznek-e közös arculatot vagy kommunikációs stratégiát az egyesület számára?

– Persze, eddig is utaltam bizonyos stratégiai törekvésekre, remélem, hogy idővel kialakul több minden, csak türelem kell, mert ez sok munkát jelent, kevesen vagyunk és szinte minden önkéntességgel működik.

– Mennyire nehéz ma képzőművészként megélni Szatmárban vagy Erdélyben általában?

– Azok a művészek, akik valamilyen állami intézményben dolgoznak, nagyobb biztonságot élvezhetnek, bár kötöttebb a sorsuk és könnyen fáradtak lesznek az alkotásra. Amely művész privátként vagy szabadúszóként keresi a megoldást, sok mindenben független személy, de jóval nehezebb a sorsa, maga kell mindenről gondoskodjon és lehet, hogy ebbe fog belefáradni. Sem Erdélyben, sem Szatmáron nem könnyű a művésznek megélni. De azt hiszem, hogy sehol a világon!

– Milyen típusú támogatásokra lenne leginkább szükség: anyagi, infrastrukturális, szakmai mentorálás?

– Mindegyikre. Bár összefüggés van a három között, jelen pillanatban az infrastruktúra kiépítését és nyilván ehhez az anyagi feltételeket tartom a legfontosabbnak.

– Milyen források állhatnak rendelkezésre: állami, önkormányzati, magántámogatások, szponzoráció?

– Jelenleg ismerkedem a helyzettel és keresem a lehetőségeket, de azt hiszem, hogy önkormányzati és szponzorációs források állhatnak leginkább rendelkezésre.

– Hogyan segíthet az egyesület a pályázati rendszerben való eligazodásban?

– Úgy látom, hogy országos szinten is tisztázatlan ez a kérdés, valószínű, hogy kísérletezni kell, az egyesületben nincs alaposan kidolgozva.

– Elképzelhetőnek tartja, hogy a művészet és a gazdasági szféra közelebb kerüljön egymáshoz?

– Igen, de ennek két feltétele van: a gazdássági szféra ismerje fel, hogy a művészet és esztétikum fontos szerepet játszhat a gazdaság előrelendítésében és a művészek ismerjék be, hogy nem tudják magukat függetleníteni a gazdasági helyzettől.

– Van-e jövője a műtárgypiacnak a régióban, és mit lehetne tenni annak élénkítéséért?

– Ismét két tényezőről kell beszélni: az egyik a biztonságos gazdasági helyzet és a jóllét, ha ez nincs, akkor a műtárgypiac is nehezen tartja fenn magát. A másik az érdeklődés felkeltése, az igény növelése az esetleges vásárlókban és ebben a művészeknek, műkritikusoknak és a jól adagolt reklámnak nagy szerepe van. Szatmáron szeretnénk bevezetni itteni viszonylatban egy új fogalmat: az árverezést (a művészeti kiállításokon lévő alkotások árverezését). Ennek nincs meg a kultúrája és a körülménye. Persze minden kezdet nehéz, de meg kell próbálni, dinamizálni kell ezt a műfajt.

Közösség, társadalmi szerep és kulturális nevelés

– Hogyan változott a közönség összetétele az elmúlt években?

– Amit észrevettem, régebb többen érdeklődtek a hagyományos kultúra iránt, ebben található a képzőművészet is. Mostanában nagy teret hódít a giccs, ezt megtaláljuk az interneten, a nagy bevásárlóközpontokban, a tereken, a médiahálózatban. Kifinomult technikai eszközökkel művelik ezt, megtévesztő és olcsó.

– Milyen társadalmi szerepet tulajdonít a képzőművészetnek a mai világban?

– Szerintem ugyanolyan fontos mint a régi világban, csak ezt művelni kell, állhatatosan.

– Lehet-e a képzőművészet eszköz társadalmi párbeszéd, kritika vagy közösségépítés céljából?

– Persze, csak számolni kell azzal, hogy egy bizonyos, kisebb számú réteget fog megszólítani. A hálózatokon keresztül viszont korlátlanul felveheti a harcot a giccsel és az olcsó szentimentális alkotásokkal. És jelen kell hogy legyen!

– Milyen szerepe lehet az iskoláknak és a művészeti oktatásnak az érdeklődés felkeltésében?

– Meggyőződésem, hogy nagy szerepe van, csak akkor azt megfelelő módon kell művelni, a művészet oktatása komolyan kell történjen. Nem tudom, mennyire van erre lehetőség.

– Hogyan lehetne lebontani azt az érzést, hogy a képzőművészet „elit műfaj”?

– Igazából nemigen lehet, mert tényleg „elit műfaj”. Minden, amit komolyan művelnek, az mind „elit műfaj”. De ha az oktatásban vonzóvá teszik, ha ismertetik közelebbről, amit kiállítások és múzeumok látogatásával társítanak, az „elit” fogalom kezd családiasabb lenni, az iránta való igény megszületik és hozzá idomul az egzisztenciánkhoz.

– Van-e visszajelzésük arról, hogy a közönség mit várna el a kiállításoktól?

– Egyelőre nincs ilyen visszajelzésünk, ez függ a közönség összetételétől. Mindenképp a látogatók örvendenek a meglepetéseknek, szeretik a látványos újdonságokat.

Kortárs művészet és befogadás

– Ön szerint a kortárs művészet inkább kérdéseket tesz fel, mint válaszokat ad?

– Mindkettő. Általában a kérdés, amit feltesz a kortárs művészet, magában foglalja a választ is. A probléma ilyenkor arról szol, hogy a néző akar-e, tud-e még új kérdéseket és problémákat befogadni és elsajátítani, vagy inkább biztonságot, rendezett világot akar látni maga körül. Ha ez utóbbit akarja, akkor intuitív módon hátat fordít annak a művészetnek, mely nem erről szol.

– Kell-e előismeret a kortárs művek értelmezéséhez, vagy elég az érzelmi reakció?

– Úgy gondolom, hogy elsődleges az érzelmi reakció, de nagyon hasznos ha létezik a személyes „mentális csomagban” az előismeret, az általános műveltség.

– Hol húzódik a határ kísérletezés és öncélúság között?

– Egy kicsit a kettő összefonódik, főleg a kísérletezés elején. Szerintem ez a kérdés erkölcsi tényezőket is vet fel, elsősorban jó, ha minden művész tisztázza magában, hogy milyen célból alkot. Nagyon sokat lehetne erről vélekedni, beszélni.

– Milyen szerepe van a műkritikának és a szakmának abban, hogy eligazítsa a közönséget?

– Nagy szerepe kellene hogy legyen, de nekem az az érzésem, hogy napjainkban aligha létezik műkritika. Minden a felszínen mozog, különböző érdekek irányítják az ilyen elemzést és nehéz eligazodni.

– Előfordulhat-e, hogy egy mű csak évekkel később nyeri el az értelmét vagy értékét?

– A művészettörténetben számtalan példa van erre. Sokszor az úttörő alkotások szenvedik ezt meg, mert tényleg feszültséggel jár minden ilyen törekvés.

– Mit gondol: a provokáció lehet-e önmagában művészeti érték?

– Önmagában még nem érték, csak ha értelmesen épül bele egy cél érdekében. Mindenképp a provokáció kell társuljon a hely és a közönség felismerésében, tudni kell és hasznos számolni a közönség igényeivel és valós helyzetével. A művész kicsit menedzser is kell legyen, hogy jó irányba helyezze el alkotását.

Hagyomány és megújulás

– Hogyan viszonyul a szatmári képzőművészet a helyi hagyományokhoz és identitáshoz?

– Vannak, akik erre törekszenek, de sokan nem foglalkoznak különösen ezekkel a fogalmakkal. A hagyományt úgy lehetne kihangsúlyozni, ha tematikus kiállítást szerveznénk. Ezt is megtehetjük kicsit később.

– Fontos-e a regionális jelleg megőrzése a globalizált művészeti világban?

– Fontos, mert szorosan összefügg a tudatos vagy tudatalatti identitásunkkal, csak nem szerencsés dolog túlhangsúlyozni, mert könnyen átválthat propagandára és ezt főleg a művészek nem kedvelik. Szabad egyének akarnak maradni.

– Hogyan fér meg egymás mellett a klasszikus és az új médiumok használata?

– Szerintem megférnek egymás mellett, hiszen a tömegkommunikáció több rétegnek szol. Van, aki a régit szokta meg, vagy nem is tud hozzáférni a modern eszközökhöz és az ilyen személyeknek nagyon jó a nyomtatott betű vagy a hírek a tévében, rádióban. Egyre többen használják viszont a modern lehetőségeket. Azt hiszem, még egy jó ideig párhuzamosan kellene létezzen a kettő.

– Mit tanulhatnak a fiatal művészek az idősebb generációktól, és fordítva?

– Úgy gondolom, hogy az idősektől lehet tanulni mesterséget, a klasszikus eszközök használatát, a mű megszerkesztését és a régi, időtálló törvények ismeretét és alkalmazását. Az idősek szemlélhetik a fiatal művészek nonkonformizmusát, de itt megjegyezném, hogy találkoztam azzal a jelenséggel, amikor a „mindenáron nonkonformista” szellem átvált egy újfajta konformizmusra. Továbbá az idősek meríthetnek a fiatalok lendületéből.

– Mennyire nyitott az egyesület az új irányzatok, kísérletező műfajok felé?

– Az egyesület mindenképp nyitott feléje, persze bizonyos erkölcsi, társadalmi normák határáig. Részemről egyfajta egyensúlyt szeretnék megteremteni, lehetőséget nyitni az új irányzatok felé is.

Jövőkép és üzenet

– Hogyan látja a szatmári képzőművészet helyzetét 5–10 év távlatában?

– Nehéz megmondani, de úgy látom, hogy van pár művész, aki törekszik a lendületre, a felfrissült szellemre. Párhuzamosan vannak, akik belefáradtak és nehéz őket fellendíteni. Ez nem függ föltétlenül a kortól, hanem a belső motivációtól. Nem csoda, ha valaki belefárad, hiszen ilyenek a körülmények. Viszont fontos, hogy a szikrát, mely továbbá megvan, senki ne szégyellje… élessze újjá, bizalommal. Erre bátorítok mindenkit!

– Milyen változásokat szeretne elindítani, amelyek túlmutatnak az ön elnöki ciklusán?

– Nagyobb összetartozást, párbeszédet a művészek között, több kiállítási lehetőséget. Gondolok arra is, hogy lehet együttműködni más városok profi művészeivel, van erre lehetőség a szövetségen belül is, csak foglalkozni kell vele és ki kell építeni a minimális infrastruktúrát hozzá.

– Mit üzenne azoknak a fiataloknak, akik a képzőművészi pályán gondolkodnak, de bizonytalanok?

– Csak akkor induljanak el ezen az úton, ha nagy a „szerelem” és nélküle nem tudnak létezni.

– Milyen szerepet játszhat a művészet a társadalmi bizonytalanságok idején?

– Olyankor nehezen tud helytállni. De mindenképp fontos a kompromisszum elkerülése. A művész kell folytassa szolgálatát, ha szolgálni akar. Ez jelezni fogja, hogy elhivatott abban, amit tesz. Ilyen módon a művészet jel lehet, mely reményt ad.

– Ha egy mondatban kellene összefoglalnia az elnöki hitvallását, mi lenne az?

– Egyensúly, rend és igényesség, de ugyanakkor új ötletek beiktatása!

Persze, egyelőre szerényebben csak azt mondanám: rendezni kell „az örökséget”, a meglévő helyzetet. Idővel alakulhat, változhat a meglátásom is a sok feltett kérdésre.