Veres István hazatalálása
Veres István meghatározó személyisége volt Szatmár megyének. Székelyföldi szülőhelyéről, ahol gyerekkorát és ifjúságának egy részét töltötte, magával hozta azt az örökséget, amibe ott belenevelkedett, amit ott megtanult, így vált az egyszerű székely falusi gyerekből, származását soha meg nem tagadó magyar értelmiségivé. Mindig szívesen beszélt szülőfalujáról, Uzonról és az ott élő emberekről. Azzal, hogy történeteket, anekdotákat mesélt ismerőseinek, felelevenítette emlékeit, áthozta a jelenkorba mindazt a jót és rosszat, amit megélt, ami meghatározta az identitását, kialakította a személyiségét. Tudta, hogy minél többet visz magával az ember gyermek- és ifjúkorából, annál gazdagabb, és csak később jön rá, hogy az ismeret, az elméleti és a gyakorlati tudás nem teher, hanem érték, amit ha okosan használ fel, megkönnyíti az életét.
Az egyetem elvégzése után ő is választ kellett adjon a hogyan tovább kérdésre. Magyar–német szakos tanárnak készült, de már az egyetemi évek alatt is írt az Echinoxban és az Utunkban, bekapcsolódott a Gaál Gábor Körbe. Felesége szülőfalujába, Halmiba helyezték ki tanárnak, később felkérést kapott a Brassói Lapoktól, hogy legyen állandó munkatársa. Ezt akkor már nem vállalta el, mert elhatározta, hogy Halmiban marad.
Az írást nem adta fel, közölt a Szatmári Hírlapban, az Előrében és más kiadványokban. Tanárból újságíró lett, majd főszerkesztő, nyugdíjazása után könyvtáros. Közben rendszeresen fordított németről magyarra, magyarról románra és románról magyarra. Nagyon sokat olvasott, minden érdekelte, ami a világban történt és történik, tudását szívesen megosztotta bárkivel. Szeretett beszélgetni egyszerű és nagy tudású emberekkel egyaránt, mert tudta, hogy mindenkitől lehet valamit tanulni. Egyaránt fontosnak tartotta a népi tapasztalatok és a tudományos felfedezések ismeretét. Nyugdíjba vonulása után gyakran ellátogatott feleségével egy-egy településre, azt bejárta, szóba állt ott élő emberekkel, betekintett középületekbe, hogy minél többet megtudjon azokról. Néha megjegyezte: milyen jó lenne leírni és lefényképezni a látottakat! Nagyon sok településre azzal a szándékkal ment el, hogy megtapasztalja, mennyit fejlődött, mióta évtizedekkel korábban újságíróként járt ott.
Veres István úgy lett Kovászna megyeiből szatmári, hogy valamilyen módon mindig utalt szülőföldjére, mindig tett valami összehasonlítást. Elszakadni nem tudott, de igazi szatmárivá vált. Néhány éve Budapesten vettek egy lakást, két lánya és az unokái ott élnek, kereste velük a közelséget, néha arra is utalt, hogy előbb-utóbb majd végleg ott maradnak, de ezt a lépést mindig halogatta. Tudta, hogy nincs már annyi idő az életéből, hogy új gyökeret eresszen, jobb volt számára a néha itt, néha ott tartózkodás. Túl sok volt a szatmári kötődés, hogy azokat el tudja szakítani.
Közéleti szerepet is vállalt, ha úgy érezte, tud tenni valamit a közösség érdekében, de egyetértett azzal a bölcs mondással, hogy a világot – benne a mi kis régiónkat – nem a politika, a gazdaság és a hatalom teszi jobbá, hanem a kultúra és a tudás.
Életműve megmarad, újságírói, írói, fordítói, szerkesztői tevékenysége révén az olvasók emlékezetében tovább él. Uzon, Kolozsvár, Halmi, Szatmárnémeti és Budapest után Veres István végleg hazatér, Halmiban helyezik örök nyugalomra.
Isten veled, István!