Június 13-án, szombaton 10 órától a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szatmárnémeti kihelyezett tagozatának könyvtára ad otthont a Láng Gusztáv-emlékkonferencia szatmárnémeti rendezvényeinek. A Kolozsvárt, Szatmárnémetit, Szombathelyt és Táplánszentkeresztet összekapcsoló konferenciasorozat apropóján dr. Fűzfa Balázs Toldy Ferenc-díjas irodalomtörténésszel, nyugalmazott egyetemi docenssel, a rendezvény főszervezőjével beszélgettem.

Hogyan született meg a Láng Gusztáv 90 projekt gondolata, és milyen célokat tűzött maga elé a kezdeményezés?

A Láng Gusztáv 90 projekt gondolata egy szovátai találkozón született meg, amikor egykori tanítványaival és kollégáival arról beszélgettünk, hogyan köszönthetnék méltó módon a 90. születésnapjára készülő Láng Gusztávot. A kezdeményezés célja egy konferenciasorozat és emlékkötet létrehozása volt, amely bemutatja tanári, irodalomtörténészi és kritikusi munkásságát. A tervek szerint a rendezvénysorozat Szatmárnémetiben indult volna, fiatalkorának meghatározó helyszínén, majd Szombathelyen folytatódott volna. A szervezés közben azonban érkezett a hír Láng Gusztáv haláláról, így a projekt a születésnapi köszöntés helyett emlékezéssé és életműve előtti tisztelgéssé vált.

Mikor és milyen formában találkoztál először Láng Gusztáv munkásságával, és mi ragadott meg benne leginkább?

Ezt napra pontosan meg tudom mondani: 1983 júniusának elején Budapesten, a Vörösmarty téren. Akkor Magyarországon már évtizedek óta nem jelent meg Dsida-összes, és most, ezen a Könyvhéten végre igen! Kilométeres sorokban álltunk a könyveseknél mi, végzős magyar szakos egyetemisták. E kötet Előszavának első mondata meghatározta a továbbiakban az irodalomról való gondolkodásomat, sőt, valószínűleg e mondat hatására döntöttem el végleg, hogy a tanárság mellett irodalomtörténész is leszek. A mondat így hangzott: „Talányos, kétszólamú, alkotás a Dsida-vers”.

Szerinted miben áll Láng Gusztáv maradandó jelentősége a magyar irodalomtudomány és az erdélyi magyar szellemi élet történetében?

Szerintem például abban rejlik Láng Gusztáv szellemének jelentősége, hogy minden nehézség nélkül meg tudtam szervezni egy ilyen, határokon átívelő konferenciát vagy 20 előadással, amelynek előadói összekötik Láng Gusztáv életének és munkásságának legfontosabb helyszíneit. Jómagam olyan muníciót kaptam tőle, amelyet soha nem felejtek: a gondolkodás szabadságát és méltóságát. A tanszékvezetőm volt 12 évig, előtte és utána is kollégám, az utolsó évtizedeiben pedig fölemelt maga mellé, és a barátjának mondhattam magamat. Azt hiszem, én vagyok az egyetlen olyan szerencsés ember, aki négy évtizeden keresztül a közvetlen közelében élhetett és dolgozhatott. Láng Gusztáv mindenekelőtt hagyta az embert dolgozni. Feltételezte rólunk, „beosztottjairól” (sohasem tekintett bennünket annak), hogy ugyanúgy képesek felelősséggel gondolkodni az irodalomról és annak tanításáról, mint ő (Kolozsváron és Szombathelyen is tanárképző intézményben dolgozott körülbelül negyedszázadig). Mérték és minta volt számunkra mindenben, de soha nem befolyásolt bennünket direkt módon semmiben. Láng tanár úr olyan sajátosan egyéni irodalomszemlélettel rendelkezett és olyan irodalomértelmező fogalomkészlettel, amelynek birtokában megengedhette magának azt a luxust, hogy egyszerre legyen a legmagasabbrendűen tudományos, és közben egy egyszerű, nem szakmabeli, hétköznapi ember is megértse, amit egy versről mond.

A projekt egyik kiemelt eseménye a szatmárnémeti tanácskozás. Miért tartottad fontosnak, hogy éppen itt kerüljön sor erre a találkozóra?

Természetesen azért, mert Láng Gusztáv e városban töltötte gyermek- és ifjúkorának jelentős részét. Erdődön és Szatmárnémetiben járt iskolába – abba a középiskolába a Láncos-templom mellett, ahol Páskándi Géza, később pedig Kovács András Ferenc is gimnazista volt (aki aztán később Láng tanár úr tanítványa lett Kolozsváron). Nagyon sokszor hallottuk tőle Szombathelyen is Szatmárt mint szeretett városát emlegetni. Édesanyja haláláig itt élt a városban, a fia többször meglátogatta őt – később pedig szülei sírját – akkor is, amikor erre jártunk szakmai ügyek okán.

A tanácskozás elsősorban tisztelgés egy jelentős tudós előtt, vagy inkább kísérlet arra, hogy újraolvassuk és újragondoljuk az életművét?

Mindenképpen főhajtás és tisztelgés. Láng Gusztávot ugyanis nem kell újragondolni, csak olvasni kell. Az ő szövegeinek szavatossága nem jár le – éppen azért, amit fentebb említettem: úgy tud beszélni az irodalomról, hogy ahhoz nem kell ismerni a szakma bikkfanyelvét. Igen kevés olyan irodalomtörténész volt és van, akinek élvezettel lehet olvasni a szövegeit. A másik ilyen Szerb Antal, többet hirtelenjében nem is igen tudnék mondani. Rettentően művelt és okos tudósok vannak, de Guszti – hadd mondjam így – még náluk is szellemesebb volt, és még náluknál is elegánsabb stílusban tudott írni. A fél karomat adnám egy olyan mondatért, mint például ez a bon mot-ja: „A sors néha véletlennek álcázza magát”. Sajátos megállapítás, de Láng Gusztáv nemritkán esztétikai értelemben véve is jobb szöveget írt egy könyvről, versről, mint amilyen maga az eredeti mű, illetve uram bocsá’, maga a szerző volt. A kritikus megemelte a szerzőt, ez az igazság. Talán ez a kulcsa írásai nagyszerűségének. Ne feledjük, hogy általában kezdő vagy igen fiatal szerző írásairól kellett „örökérvényű” véleményt mondania, mivel egy új nemzedék kritikusa volt. Az akkor még alig ismert Hervay Gizella egyik korai kötetéről például olyan erudícióval írt, hogy mondatai ma is briliánsan megfogalmazott megállapítások nemcsak egy könyvről, hanem az irodalom, sőt, a világ egészéről. Láng Gusztáv mindig meglátta ugyanis a részben az Egészt – szerintem ez a másik igen lényeges egyedi vonása az ő irodalomértő szenvedélyének. Neki nemcsak tudása volt az irodalomról, hanem látomásai az irodalom jövőjéről – amelyek ráadásul rendre be is igazolódtak: lásd erre legfontosabb bizonyítékként a híres Kántor–Láng-kötetet (A romániai magyar irodalom) és folytatását, a Száz év kalandot!

Van-e olyan gondolata vagy felismerése Láng Gusztávnak, amely különösen aktuálisnak tűnik a mai kulturális és társadalmi helyzetben?

Hadd válaszoljak erre egy tőle való idézettel a fenti gondolatsort folytatva, s hozzátéve, hogy nem egy vagy két ilyen sziporkázó gondolatsora van a Tanár úrnak, hanem tucatjával olvashatunk hasonlókat mindegyik könyvében: „Volt kor, hogy a költő azért jajdult, mert »a mindenséget vágyta versbe venni«, de sohasem jutott túl önmagán. A mai költőt mintha az ellenkező sors sújtaná; versbe vette a mindenséget a lóherevirágtól a galaktikáig – de a végtelennel ölelkező érzések mögött ott a szorongás: vajon eljut-e önmagához?
A költő tárgya mindig az »én«, kollektivitásának záloga, hogy mindnyájunkban ez az én-tudat a legközösebb vonás; minél mérhetetlenebb az ember világa, annál sóvárabb a vágy és annál nehezebb a feladat: kimérni benne a magunk pontos helyét, hogy vállalhassuk személyes sorsunk személytelenül pontos bizonyosságait” (A jelen idő nyomában, Bukarest, 1976).

Mit veszíthet a magyar kultúra, ha az olyan életművek, mint az övé, kikerülnek a szakmai és közéleti figyelem középpontjából?

Nem gondolom, hogy Láng Gusztáv életműve kikerült volna a szakmai érdeklődés homlokteréből. Idén már rendeztünk róla egy konferenciát erdélyi magyartanárok számára Szovátán, júniusban pedig rá fog emlékezni a Petőfi Irodalmi Múzeumban egy sor irodalomtudós az Erdélyi Helikon alapításának 100 éves évfordulója, illetve főképpen a transzilvanizmus-eszme kapcsán. Utolsó könyvének kézirata – melyet halála előtt pár héttel adott át nekem mint kiadójának – éppen a transzilvanizmusról szól. Jövőre várhatóan meg tudjuk jelentetni ezt a könyvet, amelyen tulajdonképpen egész életében dolgozott.

Mit mondhat Láng Gusztáv a mai fiatal olvasóknak, egyetemistáknak vagy pályakezdő kutatóknak?

Egyéni ízt, örökfriss szemléletet adhat, az irodalomhoz való odafordulás szenvedélyét, a saját értelmezés kidolgozásának mindenekfeletti parancsát.

Ha a Láng Gusztáv 90 projektnek egyetlen üzenetét kellene megfogalmaznod, amelyet a résztvevők hazavisznek magukkal, mi lenne az?

Természetesen a Tanár urat idézném még egyszer, hogy sose feledjék a résztvevők: „A sors néha véletlennek álcázza magát.”