Végtelen történet – Ádámkó G. Réka

| január 2, 2025 |

Nem akart elindulni, meg sem mozdult… mintha agyagos sárba ragadt volna. Valami beakadt vajon a küllők közé? Pedig unokaöccse, a tizenhat éves Berci bekente valami csodazsírral az azelőtti héten… De csak nem akart elindulni… Makacsul, minden erejével forgatta mindkét kezével mindkét kereket. Már vízhólyagok nőttek mindkét tenyerébe. „— A fene egye meg! — mondogatta magában. Nem elég, hogy a lábaim cserben hagytak néhány évvel ezelőtt, most még ez a nyavalyás tolószék is. Pedig akkor azt mondták, hogy tűzön-vízen át bírni fogja, hogy ez egy szuperjárgány… jó kis reklámszöveg.”

F. K. 2005 szilveszter éjszakáján autóbeleset áldozata lett. Pont 45-öt töltött. Egy kamionos volt a hibás, nem ő. Gerinctől lefelé lebénult. Szerencsésnek mondhatta magát: 1. hogy túlélte, 2. hogy a kezei nem mondták fel a szolgálatot. Ugyanis író volt. Újságokban, kulturális és irodalmi folyóiratokban publikált. Két novelláskötete is megjelent már. Nagy könyváruházakban tartott író-olvasó találkozókat. Sokan olvasták és ismerték tehát, csak személyes tragédiájáról, drámájáról nem tudtak, nem tudhattak. A lapok nem írtak róla. Annyi sok történetet megírt már. Részletes leírásokkal, tökéletesen megrajzolt jellemrajzokkal, dinamikus cselekménylevezetéssel, izgalmas, váratlan csattanóval a végén. De hirtelen, egyik napról a másikra megváltozott minden. A székhez kötöttség elszakította a mindennapok mozgó apró-cseprő, színes dolgaitól. Ami azelőtt elérhető volt, az elérhetetlenné vált a szó szoros értelmében. Iszonyatosan idegesítette, hogy nem éri el a polcokat, főleg amikor kedvenc könyveit akarta volna újból és újból kézbe venni. Áthívta Bercit, hogy a könyveket a felső polcokról pakolja az alsókra lejjebb, elérhetőbb helyre.

F. K. körül a világ résnyire bezárult. Mintha félig elhúzott függöny mögül hunyorogva kémlelte volna már csak a megkémlelhetőt, csak résnyire. Miről írhatna, mit írhatna egy „résnyi” világról, amiről neki is csak „résnyi” sejtése, tudása van?

Május eleje volt. A nap szemtelenül bekukucskált a dolgozószobájába, a leeresztett ablakredőnyön keresztül.

„—Ez már nem ugyanaz az élet… ma minden más. Más a világ bennem és körülöttem. Máshogy néznek rám. Én is máshogy nézek magamra. Fogok-e valaha úgy írni tudni mint régen? Kezeim épek, megvannak. Nyilván menni fog az írás. De nehezen jutok ki a kinti világba, ahol valójában történnek, igazából MEGtörténnek a dolgok. Miről és hogyan írhatnék? Olyan valamiről, aminek valóságíze és illata van?”

Ezekkel a keserű gondolatokkal tért nyugovóra esténként, és ébredt meg a hajnali órákban. A lét elviselhetetlen könnyűsége. Tessék? Mi van??? Hogyan fognak most a dolgok megtörténni? Egyáltalán meg fognak még úgy is történni, ha ő nem aktív cselekvő szereplője a történéseknek? Mennyire fog a történések folyásába beleszólni a kétkerekű „szuperjárgány”? Vagy a történet csak úgy írja majd önmagát? De ő nem akar, sosem akart kirekesztett, kitaszított lenni… Ő, mint minden ember történetének ismerni akarója? Nem. Nem válhat passzív megfigyelővé. Ez egy teljesen lehetetlen küldetés, mission impossible. Még Tom Cruisenak sem való…

Sok álmatlan éjszaka után, egy zúzmarás decemberi reggel arra ébredt, hogy mind a tíz ujja bizseregve vágyakozik az íróasztalán porosodó Remington írógépe után. Valamit írni szeretnének. Valami előtte és utána, valami akkor és most kisregényt vagy monodrámát: Egy végtelen történet — balesetem margójára címmel.

… És a két kerék nekilendült, mint a villám, — mintha valaki meglökte volna hátulról —, pörögtek, forogtak a küllők, csak úgy csattogtak, szinkronban az írógép fekete billentyűivel…