Bőröndöm az ajtóban áll,

mozdulatlanul, csendben vár.

Tudja, hogy nem térünk többé vissza,

búcsút int, nem húzza semmi vissza.

Felkaptam az életemet

barna anyagba csomagolva.

Vittem a kezemben,

múltam súlya lehúzza.

Minden egyes ruhám benne

sírt-rítt, könyörgött,

minden darabja napjaimnak

emlékeivel belém döfött.

De nem álltam meg,

koszos pénzem jegyre váltottam,

szabadulásom vettem meg.

Felültem a vonatra ámultan,

s csak bámultam

ki az ablakon a végtelen világba,

melynek muszáj lesz befogadnia

engem és az imámat,

amelyben azért sír a szám

mert változtatást mindig csak vár.

De most cselekedtem,

borús gondolatot eltemettem,

megragadtam, meg bizony,

Kairosz hajtincsét,

s a pillanatban élve

új életem fénye

a szemembe virít épp.