Borsodi L. László csíkszeredai születésű költő, irodalomtörténész, kritikus, tanár. Tavaly a 30. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron megkapta az Év Szerzője-díjat. Idén a Magyar Költészet Napjára hangolódva március 21-én ellátogatott Szatmárnémetibe. A két rendhagyó irodalomórára (Kölcsey Ferenc Főgimnázium és Nagykárolyi Elméleti Líceum) és a Megyei Könyvtárban megrendezett kötetbemutatóra az Erdélyi Magyar Írók Ligája támogatásával került sor.

Borsodi L. László a nap első felében két iskolában tartott rendhagyó irodalomórát. Első megállónk a Kölcsey Ferenc Főgimnázium volt, ahol irodalomkedvelő diákok várták, majd elgurultunk Nagykárolyba, a Nagykárolyi Elméleti Líceumba, ahol szintén érdeklődő tanulók vettek körül. Tapintható volt a kíváncsiság. Kik vagyunk, miért jöttünk, mit hoztunk? A fő téma a költészet volt, élet és halál, valamint az úton levés. Felmerült a kérdés, hogy rögös-e vagy sem az út, ami a hithez vezet (vagy éppen onnan indul), és mennyire lehet a versekkel ezen az úton (jól) járni, iránytűt nyújt-e a költészet.

Szatmárra érve az erdélyi ferences szerzetesek által működtetett kolozsvári Szent Bonaventura Kiadónál 1998-ban megjelent első kötetét vettem le a könyvespolcomról, amelyet valamikor az 1990-es években egyik nagyon kedves közös barátunknak ajándékozott. Arra, hogy itt találkozik első kötetével, nem számított. Az ember (főleg a költő) ilyenkor meglepődik, elérzékenyül, hiszen akarva-akaratlanul számadásba kezd: honnan indult, hová jutott, vajon merre tart. Ezt boncolgattuk a nap folyamán. Időnk volt, hiszen úgy terveztünk minden programot, hogy ne legyen benne kapkodás, és úton a legjobb beszélgetni. Valahogy kitágul a fizikai tér, és ahogy a kilométeróra jelzi a megtett utat, a lélek is bejárja a múlt és a jelen mérföldköveit – mi is bejártuk költői utunkat, így délutánra sikerült egymásra hangolódni. A Megyei Könyvtár otthonos terme várt minket. Loga Szilárd szavalata, Nagy Máté zongorajátéka szép keretet adtak a beszélgetésnek. A következőkben ebből a beszélgetésből olvashatnak. Jó utazást!

– Menjünk vissza a 0. mérföldkőhöz! Honnan indultál? Hogyan kezdtél verset írni? Mi az ars poeticád?

– Az első kötetből emelném ki indulásom egyik nagyon rövid darabját:

Négy sor magamról

Botladozok két világ között,

Mint bukott angyal, hallgatok.

Néha egy festett almát szakítok,

Néha elbújok a színfalak mögött.

Kezdetben ennél hosszabb verset nem mertem írni, nehogy elrontsam, bár rövid verset könnyebb elrontani. Valahol innen indultam, és kerestem a helyem nemcsak a hit, hanem a költészet útján is, és ez a kettő összefonódva, párhuzamosan haladt, s a negyedik könyvem, a Félemelet lett az első, amely szépirodalmi kiadónál jelent meg (Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2007). Hogyan kezdődött? Ahogy ez lenni szokott, középiskolában az ember szerelmes, és verset ír, Zoránt hallgattam (és hallgatok ma is), szerettem a szövegeit. A leginspiratívabb a középiskola volt, magyartanárnőmnek köszönhetően. Enyhén szólva a négy év alatt elég viharos volt a viszonyunk, de nagyon sokat köszönhetek neki. Sok mindent, ha nem is jó kedvemből, de miatta olvastam el. Rákaptam az olvasás ízére. Ezután jöttek az egyetemi évek Kolozsvárt magyar–angol szakon, amelyek szintén meghatározóak voltak. Voltunk vagy hatvanan a magyar főszakon, nehéz volt bejutni, megszenvedtünk érte. Nekem harmadjára sikerült, hatan-heten voltunk egy helyre, de sok mindenre rájöttem abban a két évben, ami alatt készültem, például sokat tanultam a szerkesztésről, így ez az időszak sem telt haszontalanul. Meg nyilván az ember keresett-kutatott, olvasott, próbálgattam a szárnyaimat.

– Egyetemen volt-e mentorod? Belefolytál az irodalmi életbe?

– Nem, igyekeztem titokban tartani, hogy írok. Akkor tombolt az Előretolt Helyőrség, valamivel korábban indult a Serény Múmia Fekete Vince szerkesztésében a Helikon betétlapjaként. Nem éreztem elég tehetséget, erőt, merészséget magamban. Lehetőség lett volna, de nem kerestem a társaságukat. Gál Attila évfolyamtársunkról tudtuk, hogy verset ír, ő csatlakozott is a társasághoz, amelynek Orbán János Dénes volt a vezetője. Azóta Attila az Erdélyi Híradó Kiadó vezetője, és kiváló szerkesztő. Én inkább egyházi folyóiratoknál próbálkoztam, így jelent meg az első kötetem a ferenceseknél. Hosszú időnek kellett eltelnie, haza kellett mennem Kolozsvárról, hogy fel merjem hívni telefonon Fekete Vincét, és neki küldtem el az első verseimet. Így kerültem be a vérkeringésbe.

– Mondhatni amit bejártál, az egy út hitből hitbe. Szerzetesek segítették első lépéseidet.

– Igen. Kapcsolatom a ferencesekkel messzire nyúlik vissza, egészen születésem előtti időszakig, ugyanis édesapám szerzetes szeretett volna lenni. A nagyon szigorú próbaév (noviciátus) végén uralomra jutott a kommunista párt, a fiatalokat a rendnek haza kellett küldenie, mert nem tudta biztosítani tovább a taníttatásukat. Édesapám útja így másfelé vitt, de kapcsolata a szerzetesekkel mindvégig megmaradt. Csíksomlyón a kegyhelyhez nagyon közel laktunk, de lélekben talán még közelebb. Édesapám mindig bánkódott, hogy a kommunisták miatt nem lehetett szerzetes, aztán egyszer felháborodtam, hogy akkor mi lett volna velem, ha ő szerzetes lesz?! Gyakorlatilag a kommunistáknak köszönhetem, hogy itt vagyok. Még a végén hálásnak is kellene lennem nekik… Na jó, ez így sarkított, persze… Gyermekként sokat ministráltam, a szerzetesek mindig odatettek olvasni, és aki olvas, óhatatlanul értelmez. Az elmélyültebb olvasással, a szövegértelmezés kezdeti formájával valamiképpen náluk találkozhattam. Évtizedek jöttek, és ez a kapcsolat fennmaradt, olyannyira, hogy később, 2010-től 2019-ig, közel tíz éven át a sajtóreferensük voltam. És mind a mai napig tartom velük a kapcsolatot.

– Sok mindennel foglalkozol: tanítasz, írsz, szerkesztesz, kritikát írsz…

– Lehet, ez nem túl jó. Ennyi mindent nem szabadna, de így tudok élni. Tulajdonképpen ezek a területek közel állnak egymáshoz, egymást inspirálják. Nem tudom elképzelni, hogy csak tanítsak. A nyári vakáció nekem sohasem pihenéssel telik, a szüneteket elég intenzíven munkával töltöm: olvasok, szerkesztek, verset, tanulmányt vagy kritikát írok. Én ebben lelem örömömet, ez egy belső késztetés.

– Kitekintettél a tanügyi berkekből, amikor a Székelyföld kulturális folyóirat főszerkesztését elvállaltad.

– 2019-ben Lövétei Lázár László letette a lantot, és átvettem a lap főszerkesztését. Akkor már tizenkilenc éve tanítottam, és hajtott a kíváncsiság, hogy kipróbáljam magam valami egészen másban, habár szerkesztéssel addig is foglalkoztam, mert 2001-től én vagyok a csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium évente megjelenő évkönyvének a főszerkesztője. Fél normával tanítottam, mellette főszerkesztettem, de mivel olyan nehézségekbe ütköztem, amelyekre nem számítottam, egy év után lemondtam, és visszamentem tanítani teljes normával. Szakmailag azonban nagyon hasznos év volt.

– Ami a költői utad illeti, ezektől a rövid versektől hogyan jutottál el hosszabbakhoz, a szabadversekhez és a prózakölteményekhez? Van ebben is fejlődés, megújulás?

– Megújulni muszáj. Nem lehet míg a világ ugyanabban a formában írni. Nagyon rövid, epigrammatikus formában kezdtem alkotni. Egyszer azt mondta édesanyám, olyan rövid verseket írok, hogy mire odafigyelne, véget is érnek. Aztán megjelent a Félemelet című kötetem 2007-ben, és létrejött egy nagyon jó együttműködés Fekete Vincével, akit nemcsak jó barátomnak, hanem mentoromnak is tartok. Folytattam volna ezt a formát, bár én is éreztem, hogy egy alkotónak mindig kell legyen annyi inspirációja, kreativitása, hogy megújuljon, újabb és újabb formát találjon magának. Vince azt mondta, a rövid formát már kifuttattam, és próbáljak megszólalni valami másban. Ezután öt évig nem adtam ki semmit, nem is írtam. Gondoltam, más a csúcson hagyja abba, én az elején. Egyébként az íráshoz hozzátartozik a hallgatás is: hallgatni is tudni kell, az alatt is alkot az ember, csak nem írja le. Nem kell mindent leírni. Tehát olvasgattam, jegyzetelgettem lapszéltől lapszélig. Lírai szövegek születtek rím és ritmus nélkül.

Egyszer szöveget kértek tőlem a Hargita Népe napilapba, és néhányat elküldtem ezekből a lapszéltől lapszélig haladó írásaimból. De nem pontosan tudtam, műfajilag mik is azok. Amikor utólag Vince meglátta, azt mondta, hogy ezek bizony prózaköltemények. Ezt követően utánanéztem, mi is az a prózaköltemény, és kiderült, hogy ez a forma visszamegy egyfelől a Bibliáig, másfelől a romantikáig. De felfedeztem a magam számára, hogy Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Oravecz Imre, Tolnai Ottó és mások is írtak, írnak ilyen költeményeket, sőt Szilágyi Domokosnál is vannak ilyen szövegnyomok. Így született meg a Feljegyzések a földről című kötetem a csíkszeredai Pallas Akadémia Könyvkiadó gondozásában 2012-ben.

Picit olyan az írás, mint a vízcsap. Öt évig hallgattam, a csapból nem folyt semmi, aztán egyszer csak elkezdett csepegni, majd folydogálni, folyni. De van az a mozdulat is, hogy el kell zárni a csapot. Úgy éreztem, megtaláltam azt a formát, amelyben ki tudom fejezni magam. Egy villához hasonlítanám a prózakölteményt. Az ember beköltözik egy villába, ahol jól érzi magát. Egy ideig benne lakik, mint egy vendég vagy egy albérlő. A hagyomány a főbérlő, én az albérlő. Magam rendezhetem, alakíthatom a belső teret, bizonyos keretek mégis vannak, aztán továbbköltözöm. Ilyen a prózaköltészethez való viszonyom. Kitartott néhány kötetig. Persze el-elzártam közben a csapot, vannak versek, amiket kidobok, vagy félreteszek.

– Milyen arányban tartasz meg, vagy dobsz ki verseket?

– Van, amelyik el sem jut az asztalfiókig, mert előtte kidobom. Nekem fontos egy külső szem. Az ember annyira benne van a saját szövegeiben, hogy nem lát ki belőlük, és Fekete Vincének nagyon jó szimata van. Az ő visszajelzései fontosak számomra azóta is, hogy valamikor elküldtem az első verseimet. És van, amiket félreteszek, ha nem érzem késznek, majd néha előveszem őket, mert ami el van rontva, nem gyógyul meg a fiókban magától.

– A három, prózakölteményeket tartalmazó kötet – a Feljegyzések a földről, a Parton és az Utolér, szembejön – értelmezésemben lázadás-, önismeret- és létversek sorozata. A Jóisten is ki- meg bekacsint, de még mértékkel, legalábbis burkoltabban, ha az utóbbi három könyvhöz, a Szétszórt némaság (2018), az Estére megöregszel (2021) és a Te fordítsd el (2024) című kötetekhez hasonlítom. Ha összehasonlítjuk a két trilógia harmadik kötetét, a hit töltete a Te fordítsd el címűben sokkal átütőbb, mint az Utolér, szembejön címűben.

– Az ember mindig magát keresi, és a mód, ahogy ezt kifejeztem, az különbözik. Ez mindig alkotói ambíció, valamint nyelvi kérdés is, hogy hogyan tudom ezt szöveggé formálni, mihez van meg a nyelvem, hol tartok. Isten és önmagunk keresése örök érvényű, kérdés, meg tudom-e hozzá találni a saját nyelvemet. Ez folyamat. Talán egy hitbéli állapot nyelvi megfogalmazása mindegyik kötet. Megítélésemben erős képiség és elvont fogalmiság jellemzi az első trilógiámat. Úgy éreztem, a hit kérdését megfogalmazni elég veszélyes terep, mert könnyen közhelyessé válhat. Igyekeztem finoman bánni a fogalmakkal, hogy ne váljék didaktikussá. Arra igyekeztem figyelni, hogy hol, milyen résen keresztül lehet megszólalni, és honnan kezdve nem lehet megszólalni. Az Utolér, szembejön című kötetet befejezve úgy gondoltam, meg kell állni. A problematika szempontjából elértem a megszólalás és az elhallgatás határáig, eljutottam a nyelv transzcendens, de lehet, hogy csak metafizikai határáig. Nem mennék bele a kettő különbségébe, csak annyit, hogy mindig érdekelt, hogyan lehet a nyelv által elérni/megszólaltatni vagy megszólítani a nyelven túlit. Sokat foglalkoztatott, és talán foglalkoztat még ma is, hogy a láthatón, a tapasztalhatón túli miként mutatkozhat meg, megmutat-e valamit önmagából számomra… Az ember hol falba, hol üvegfalba ütközik, közelít hozzá, de átlépni nem lehet.

– Közben gyermekversek is születettek, külön kötetet szenteltél a fiadnak Balázsolás és a lányodnak Regina címmel. Ezekkel kicsit visszaléptél a tapintható, érzékelhető valóságba, bár a gyermeki világ is egy másik világ.

– Ez is egy formai megújulás volt. Prózaköltemények ezek is, de az élmény más volt, és remélem, más olvasói tapasztalatot is adnak. A gyermekeim jöttek haza az óvodából, és meséltek. Ezekből a történetmozaikokból, az ő élményeikből születtek ezek a könyvek. Sokkal nehezebb gyermekverset írni, mint úgynevezett felnőttet, nagy kihívás, bele kell bújni a bőrükbe. A gyermekek pedig kegyetlen kritikusok, tudjuk. Ezért úgy jártam el, hogy a megszületett szövegeket elolvastam nekik: ha működött bennük, csak akkor tartottam meg a megszületett írásokat.

– Kritikákat is írsz. Szereted boncolgatni mások írásait?

– Szeretem. Inspiratív. Arányaiban többnyire költészeteket bírálok. Nagyon el kell bennük mélyülni, sokszor nehezebb megírnom egy kritikát, mint egy verset. Legalábbis én így vagyok vele.

– És amikor kortárs költőket élve boncolgatsz, hogy reagálnak rá?

– Attól függ, mit ír az ember róluk. Fogalmazzunk úgy, hogy jó terep arra, hogy az ember haragosokat szerezzen. Nem hiába szól úgy a mondás, hogy: szobrot még kritikusnak nem állítottak.

– S ha már boncolgatás… Nemcsak kortárs költőket boncolgatsz, hanem az őseidet is. S éppen ez a kötet, a Szétszórt némaság keltette fel leginkább a nagykárolyi diákok érdeklődését. Családfakutatás irodalmi szálon. Irodalomterápiás szempontból is ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik keresik az elvarratlan szálakat az ősökkel.

– Hát igen, sok mindenből lehet költészet. Befejeztem az első trilógiámat, és azt éreztem, hogy abból a villából nekem ki kell költöznöm. Tartottam egy kis szünetet. Feszegettem volna még a prózaköltemény formát, de a szerettem volna megújítani, változtatni azon a beszédmódon, amelyen addig megszólaltam. Arra gondoltam, jó lenne belevinni egy epikai szálat.

Anyai nagyapámról korábban írtam egy verset, azt átírtam prózakölteménnyé. Még élt édesapám, és elkezdtem faggatni a többi felmenőmről, közben jegyzetelgettem. Egy darabig édesapám vissza tudott menni az időben, de utána más segítséget kellett kérnem. Elmentem a román állami levéltárnál dolgozó egykori középiskolás évfolyamtársamhoz, hogy segítsen nekem felkutatni az őseimet az anyakönyvek segítségével. Egy anyakönyvből sokat nem tudhatunk meg, csak születési és elhalálozási dátumokat, helyszíneket, foglalkozásneveket, de ez is jó kiindulópont volt. Itt derült ki például, hogy a Borsodi nevet apai nagyapám apja, tehát az én dédapám vette fel 1900-ban belügyminisztériumi engedéllyel. Majd az összegyűjtött anyagból kezdtem megírni a halottak városát, vagyis felmenőim lírai élet- és haláltörténetét, összekapcsolva a fikciót az úgynevezett történeti valóság elemeivel. Közben felfedeztem egy amerikai szerzőt, Edgar Lee Masterst, aki A Spoon River-i holtak címmel írt egy könyvet a holtak városáról. Ez is fontos inspirációs forrás volt számomra. Nagyon bizarr, ugyanakkor az élet szeretetét tükröző szövegek.

A történeti adatok felkutatásával a szépszülőkig jutottam el, de tovább nem volt, ezért ott meg kellett állnom az időutazásban, ezért őket egy tömegsírban „temettem el”, azaz nekik egyetlen prózakölteményt szenteltem, amelyben együtt vannak. Amikor láttam, hogy a családomról megírt anyag kevés egy kötethez, elkezdtem megírni azoknak a szerzeteseknek a nekrológversét, akik gyermekkoromat meghatározták, de azóta eltávoztak a földi életből. Majd következtek az oldalági rokonok, idősebb barátaim, végül megírtam a saját sírversemet is.

– Nem tudom kikerülni a kérdést, hogy miként reagált édesapád erre a kötetre?

– Miután megjelent, odaadtam neki a Szétszórt némaságot. Elolvasta, és azt mondta a rá jellemző fekete humorral, hogy egy a baj van ezzel a könyvvel: hogy őt kihagytam. Mondtam neki, szintén fekete humorral, hogy: „Édesapám, ebbe a kötetbe csak halva lehetett bekerülni.”

A viccet félretéve, egy kis gondolkodás után arra az elhatározásra jutottam, hogy miért ne szentelnék neki egy külön kötetet. Elkezdtem írni, írni a könyv darabjait, és amikor körülbelül megvolt az anyag fele, megmutattam neki, mert nem szerettem volna a nemtetszése ellenére megjelentetni. Elvittem neki az elkészült kéziratokat, és közben arra gondoltam, hogy ha nem tetszik neki, akkor a szemetes kosárba dobom az egészet. Ült is rajtuk körülbelül három-négy hétig, és én egyre jobban izgultam, hogy mit fog majd mondani. Egy nap azonban szembenézett velem, elmosolyodott, megfenyegetett, majd megölelt, így adta értésemre, hogy tetszik neki, amit olvasott, hogy részéről rendben van. Sajnos, közben romlott az egészségi állapota, ezért az utolsó verseket már nem mutattam meg neki, mert azok már az elmúlásról szólnak. A kötet megjelenését sajnos már nem érhette meg.

– Milyen jó, hogy a sorokban még benne él! S miután számot vetettél, és elbúcsúztál a halottaidtól, már nem hátratekintettél, hanem felnéztél, és kerestél egy új formát, a zsoltárokból eredeztethető zsoltárparafrázist. Ezek alkotják a Te fordítsd el jelentős részét. Keretezted a kötetet, hiszen van benne egy nyitó és egy záró vers. Mi történik a közte lévő belső ívben?

– Eljött egy pillanat, amikor megsértődtem sok mindenkire, édesapám halála is megviselt, és az Istennel is vitába szálltam, vagyis egyre sűrűbben kérdeztem, vitáztam, pereltem. Elkezdtem bizonyos szövegeket írni, de arra gondoltam, jó lenne valamit adni ennek a sértődésnek, perlekedésnek. A Zsoltárok könyvét hívőként ismertem, de túlzás lenne azt mondani, hogy az elejétől a végéig el is olvastam. Arra lettem kíváncsi, hogy ez a szent szöveg tartalmaz-e olyan fogódzókat, amelyek megszólítanak engem 21. századi emberként és alkotóként. Érdekes, hogy nem a ministráns gyermektől, a hit útján jutottam el a Zsoltárok könyvéig, hanem a 20. és a 21. századi létköltészetek felől. Azok a versek fogtak meg fiatalabb felnőttként, amelyek a hitet pereskedésként, vívódásként szólaltatták meg. Így jutottam vissza vagy el a Zsoltárok könyvéhez, és úgy éreztem, igenis vannak olyan gondolatok benne, amelyek engem megszólítanak. Az foglalkoztatott, hogyan lehetne a magam számára úgy aktualizálni ezeket, hogy versben is megszólaltassam. A zsoltárparafrázis szintén egy forma, akárcsak a prózaköltemény, amelynek vannak határai, mert a szent szöveghez kapcsolnak, ugyanakkor a parafrazálás szabadságot is biztosít. Így írtam meg ezeket az opusokat.

Ami a keretverseket illeti: a nyitó vers, az Egy ikonra már korábban megvolt. Amikor állítottam össze a könyv anyagát, akkor írtam meg, kompozíciós meggondolásból az Egy ikon hátára címűt. Utóbbi az előbbinek a variációja, szintén parafrázisa. Az emberi és a szakrális, a profán és a szent feleselnek egymással, ez a kettő valahogy együtt jár az életünkben, és talán ezt a viszonyt érzékelteti ez a két vers is. Vannak az úgynevezett szárnyas oltárok. Különböző liturgikus ünnepeken ezeket csukják és nyitják. Gyakorlatilag a szárnyas oltár logikáját próbáltam tükrözni a kötet felépítésében úgy, hogy középen helyeztem el a Kiben a Csíksomlyói Szűzanyához könyörög című, egyetlen – láthatóan – rímes, ritmusos verset, mintegy az a középpont. A szárnyas oltárok működési elve alapján az is érdekelt, hogyan íródnak egymásra a szövegek, hogyan ütnek át egymáson, vagy akár miként szüntetik meg egymást. Ezt szerkezetben is megpróbáltam megoldani: hogyan csukódnak egymásra, hogyan erősítik vagy takarják ki egymást, miként feleselnek egymással. A két keretvers között úgy sorakoznak a szövegek, hogy egy nem zsoltárparafrázis típusú költeményt két zsoltárparafrázis követ, majd újra egy nem zsoltárparafrázis típusú következik, és ez így megy egészen a közepéig, ahonnan kezdődik elölről az egész. Ez valamiféleképpen a hit hullámzása, van benne ismétlődés is, hullámzás is: mintha elveszíteném, amit megtalálni véltem, és kezdődik elölről a keresés.

Ez a folyamatos úton levés…