Ma a reformáció emléknapját ünnepeljük. A reformáció már a 16. században is sokkal többet jelentett, mint az egyház megújulásáért indított mozgalom. Új kezdet az élet minden területén, a hitben, a politikában, az oktatásban és a gazdasági életben egyaránt. A reformációt sohasem tekintették, ma sem tekintik csak egyházi mozgalomnak, hiszen olyan lelki és társadalmi megmozdulás volt már a kezdet kezdetén, ami nyomot hagyott a történelem további fejlődésén. Erőssége az öt solában van: Sola Fide! — Egyedül HIT által!, Sola Scriptura! — Egyedül a Szentírás!, Solus Christus! — Egyedül Krisztus!, Sola Gratia! — Egyedül kegyelemből!, Soli Deo Gloria! — Egyedül Istené a dicsőség!

A reformáció azt tanítja, hogy az élet értelme Isten; a hit erős értelmet ad az életnek, így meg tudunk birkózni az előttünk álló nehézségekkel. Nem vagyunk egyedül: Isten velünk van és a Szentlélek munkálkodik bennünk. Nagyon sok lelki és társadalmi problémát látunk magunk körül a mindennapjainkban, de ezek hittel mind legyőzhetők. A protestantizmusnak folyton meg kell újulnia, mert csak így tud haladó szellemi erőként hatni a mindenkori társadalomra. A reformáció most is a jövőbe vezető úton szólít bennünket a hit megtartására, az igaz hit megtartásáért való küzdelemre és magyarságunk megőrzésére, a hagyományainkra, a hit értékeire… A reformáció volt a kezdete annak a mozgalomnak, ami elindította az anyanyelv használatáért mindmáig folyó harcot. A magyar reformátorok (Dévai Bíró Mátyás, Sztárai Mihály, Méliusz Juhász Péter, Gálszécsi István, Szegedi Kis István, Dávid Ferenc, Károli Gáspár) sokat tettek a magyar nyelv és kultúra fejlődéséért. Ma már egyre természetesebbé válik, hogy állandó társadalmi változásra, megújulásra van szükség. Ahhoz azonban, hogy ez ne váljon a társadalom által szabott igényekhez való puszta alkalmazkodássá, szükség van szellemi megújulásra, Luther szavaival élve: „ Ami helyre tesz és mozgásban tart”. Ebben segíthet a reformáció példája, amely rámutat, hogy időről időre, napról napra szükséges felülvizsgálnunk, hogy jó irányban haladunk-e. Igazi reformációról akkor beszélhetünk, ha az emberek önmagukban is keresik a megújulást, ha megújulnak lélekben és keresik életükben, családjuk, közösségük életében Isten örökké érvényes akaratát.

X

A reformáció örök — hangzik el gyakran a reformáció emlékünnepén. Mit jelent a reformáció a huszonegyedik század embere számára? — kérdezhetjük 2023. október 31-én. Kik a mai reformátorok? Mi az, ami megreformálásra szorul?

Útkereső generáció vagyunk — hangzott el egy ifjúsági konferencián. Minden útkereső jóra és rosszra, igazra és nem igazra osztja a hétköznapokat és a családi sorskérdéseket, végül beéri azzal a számára örökre kevésnek tűnő eredménnyel, amit sorskereső útján összegyűjt. Nem egyszerű ez, hiszen ki rövidebb, ki hosszabb idő után rádöbben arra, hogy a hétköznapok forgatagában kevés idő marad sorsfordításra, legtöbb esetben be kell érni azzal, amit a sorstól kapunk. A nagy kérdés mindig az, képesek vagyunk-e felismerni és legalább önmagunk számára bevállalni a saját igazi történeteinket? Képesek vagyunk-e szembenézni azzal a valósággal, ami elől sokszor megpróbálunk elmenekülni, amiről próbálunk megfeledkezni? Pedig ha azt időben felismernénk, sokat javítana a helyzetünkön. Az igazi útkeresés ott kezdődik, ahol az önámítás véget ér. Az igazi kérdések folyton velünk vannak. Az igazi kérdésekre sohasem kapunk végleges választ. Thomas Bernhard írja: „Ezen a vidéken a legtöbben csak albérlői vagyunk a saját életünknek”. Valóban. Igazán azt sem tudjuk, mi az, ami csak a mienk, és mi az, amit elődeinktől, kortársainktól átveszünk. Jövőt tervezni csak a múlt felvállalásával lehet. Nem kis feladat az önámításból átlépni a valóságba, túl sok toleranciára és kompromisszumra van szükség, de ezek nélkül nincs előrelépés. Olyan dolgok ezek, amelyekről beszélni kell, beszélni mindaddig, amíg megtörténik az átalakulás. Nádas Péter szavai jutnak eszembe: „Élni tanítani a következő generációt, vagy túlélésre nevelni, ez két teljesen különböző felfogás.” Nagy igazság. Nem lehet másként élni kifelé és befelé, mert a kétéltűséggel elveszítjük életmintánk hitelességét, az útkeresők nem fogják átvenni örökölt és tapasztalt bölcsességeinket. Nem arra kell törekedni, hogy ideológiákra építkezzünk, hanem arra, hogy megismerjük mindennapi életünk lehetőségeit. Valójában ez az útkeresés. Egy, a belső lényünkben, a tudatunkban és az érzéseinkben lévő utat kell megtalálni a legnagyobb akarattal, a legőszintébb szándékkal, a legtisztább lelkiismerettel, a legnagyobb bölcsességgel…