A Szamos Diákirodalmi Kör Napok rendezvény keretében Nagykárolyban Nádasdi Csilla drámapedagógussal és Tasnádi István iskolalelkésszel beszélgetünk kamaszokról, olvasásról, lehetőségekről szülőknek és pedagógusoknak egyaránt. Az elsődleges célunk az volt, hogy eszközöket és módszereket keressünk arra vonatkozóan, hogyan használhatjuk helyesen az online világ kínálta lehetőségeket. A Besenyődi Judit által irányított beszélgetés szerkesztett változatát közöljük.       

Indítsunk egy rövid bemutatkozással. Kérlek meséljétek el, hogy mióta és milyen módon foglalkoztok fiatalokkal!

Nádasdi Csilla: Hozzám önként járnak a gyerekek, ez azt hiszem, előny. Nyolcadik éve foglalkozom mese- és drámapedagógiával, délután próbálom helyrehozni azt, amit az iskolarendszer megnehezít. Nagyon fontosnak tartom minden egyes közegemben – bármilyen korú gyerekekkel foglalkozom – hogy közösséget alkossak, a közösség pedig egyetlen szabállyal bír, hogy elfogadjuk egymást olyannak, amilyenek vagyunk. Ez egy kicsit sekélyes célnak tűnhet, de ha gyakorlatba tudjuk ültetni, gyógyító ereje van. A formák pedig, azaz hogy mesével, játékokkal, improvizációval, közösségi színházzal fogom-e meg a gyerekeket, inkább az életkori sajátosságok függvényében változnak. Nyolc év alatt elég sok munkában volt lehetőség kipróbálni magam. Terveztem kastélyjátékokat, hogy elérjem az ifjúságot, kerestem a művészet iránt érdeklődőket, dolgoztam együtt pedagógusokkal is, írok a Cimbora magazinba tudománynépszerűsítő cikkeket kamaszoknak. Szerintem minden munkámban az a legfőbb dolog, hogy tartsuk meg a közösségi elveket, az értékeket és a kíváncsiságot.

Tasnádi István: Én két környezetben találkozom fiatalokkal. Az egyik környezet az iskola, ugyanis iskolalelkész vagyok a Kolozsvári Református Kollégiumban. Ez inkább egy tömegfoglalkozás, minden hétfő reggel áhítatunk van és nagyjából négyszáz gyerek hallgat, óvodástól tizenkettedik osztályos diákig. Erre sokat készülök és gondolkozom azon, hogyan lehet úgy prédikálni, hogy az óvodás is megértse a kulcsszavakat, és a tizenkettedikeshez is szóljon. Ugyanebben az iskolában tartottam lelki nevelés órákat kilenc-tizenkettedik osztályokban. Itt nagyon sok gyerek van egyszerre, itt is az volt a cél, hogy a gyerekek kapjanak valami útravalót. A másik találkozási felület az ifjúsággal a Belvárosi Református Egyházközségben van, a Farkas utcai templomban vagyok beosztott lelkipásztor, ott három és fél éve indítottam az egyik ifi csapatot, a másikat örököltem, ott vannak azok, akik önkéntes alapon járnak hozzánk. Ez egy ifjúsági csoport, valamilyen módon bibliaóra, de nem csak, drámapedagógiai foglalkozást is tartok, nagyon sokat játszunk, nyáron közösen táborozunk, ezeken kb. negyven személy vesz részt. Velük gyakrabban találkozom, őket jobban ismerem, alapvetően különbözik a két hely hangulata. Az egyik péntek-szombati tevékenység, a másik az iskolai program része.

Hogyan működik a kommunikáció a drámapedagógiai foglalkozásokon. Hol van az a pont, amikor a gyerekek meg tudnak nyílni?

N. Cs.: Az az előnyöm, hogy generációs híd tudok lenni. Van a legújabb generáció, akik telefonnal a kezükben születtek, én pedig az a nemzedék vagyok, akinek offline gyerekkora volt, az utcán játszott, estére kellett hazaérnie, viszont az én kamaszkoromban jött be az internet, ami generációs szempontból elég fontos. Együtt tudok érezni a gyerek képernyőfüggésével, saját tapasztalatból néha én is rácsavarodom, viszont azt is tudom, hogy a szülő milyen problémákkal szembesül. Főként kamaszokkal foglalkozom. A kamasz ritkán fordul a szülőhöz, ha bármi kérdése vagy problémája van. Elég gyakran elmondják nekem akár azokat a dolgokat, melyekkel szembesülnek, vagy ők, vagy a szűkebb-tágabb baráti körük, amik sokszor elég sokkolóak. Nagyon hálás vagyok azért, mert megtisztelnek a bizalmukkal, viszont mégiscsak egy olyan embertől fognak visszacsatolást kapni – akár kábítószer, szexualitás stb. témában – amikkel vagy az interneten találkoznak, vagy a körükben, és lehet, hogy máshol nem mernék megkérdezni. Ezek szerintem olyan áldott beszélgetések, melyekre nem készített fel a pedagógiai egyetem. Senki nem mondta, mit kell válaszolni, ha a tizenhárom éves kislány azzal jön oda hozzám, hogy meleg… De nagyon sok etikai, kapcsolati, teljesítménybeli kérdéssel jönnek, melyekre igyekszem választ adni. Nagyon sokat segít a játék, az az egész kör vagy hangulat, amit megalkotunk. Ez is egy kicsit terápiás műhelyként működik.

Az egyházi foglalkozások az iskolai rendszer szerint csoportokban működnek. Lehet-e egyénileg is foglalkozni a gyerekekkel?

T. I.: A lelkipásztoroknak megadatott, hogy valamilyen tekintélyt még tulajdonítanak nekik a diákok. Maga az egyházi jelleg, hogy a velük foglakozó felnőtt egy lelkipásztor, ad valami olyan hátteret, hogy a fiatalok érdemesnek tartják a meghallgatásra. Nem biztos, hogy hallgatnak rá, de meghallgatják. A pedagógiai rendszerben a tanári tekintély mintha kiveszőben lenne.

Nagyon fontos, hogy a fiatalok azokat a kérdéseket, amelyek bennük vannak, próbálják felhozni. Én elvi alapon beszélgetek a fiatalokkal, ez nekik is fontos. A gyerekeket minden érdekli, ami jól van tálalva. Nem azt teszem, hogy elmondom mit szabad és mit nem, hanem elmondom, hogy én mit nem csináltam, attól függetlenül van róla véleményem. A fiatalokkal bizalmi kapcsolatra törekszem, ez az, ami őket meg is tartja. Az ifis közösségben bizalmi kapcsolat van közöttünk, az alapozza meg, hogy eljönnek egyáltalán, mert ez sem egyértelmű manapság. Kolozsváron annyi mindennel foglalkoznak, hogy az ifi csoportban való részvétel nem magától értetődő. Én arra törekszem, hogy abban a környezetben mindenki úgy érezhesse magát, mint otthon, mondhassa el, ha valami nem tetszik, ha valamit másként gondol, és ami lényeges, én is nagyon sokat tanulok tőlük.

N. Cs.: Nagyon sok energiát kellene abba befektetni, hogy naprakészek legyünk mindennel kapcsolatban. Érzik, és egyfajta tekintélyt lehet szerezni, ha megpróbáljuk megérteni őket. A játékokban viccelődünk, de muszáj valahogy visszavezetni a szabálykövetést. A szabályok azért vannak, hogy mindenki ki tudjon teljesedni. Tudják azt, hogyha mondanak valamit és én azzal nem vagyok tisztában, mindig utánaolvasok. Ha az ő érveiket nem látom megalapozottnak, mondok nekik egy cikket, s ha azt elolvassák, jobban átlátják a dolgokat. Az ajánlott cikkeket mindig elolvassák. Egy oda-vissza való kommunikáció van ebben. Én magam prűd vagyok, de amikor egyszer egy fiú a pornónézési szokásairól akart velem beszélgetni, tudtam, hogy tovább kell lépnem a saját korlátaimon, mert valószínűleg nem fog még egyszer megnyílni egy ellenkező neműnek egy ilyen témában. Akkor kezdtem rájönni, lehet, hogy valamihez nem értek, de utána kell olvasni, mert itt lesznek azok a beszélgetések, amelyek egyszeriek, megismételhetetlenek, egyszer nyílik meg egy kamasz és többször nem. Vannak cikkek, oldalak, utána lehet olvasni, hogy legyenek jól megfogalmazott kérdéseim.

Milyen tapasztalataitok vannak azzal kapcsolatosan, hogy a fiatalok milyen filmeket néznek, milyen zenét szeretnek, milyen könyveket olvasnak?

T. I.: Nagyon le vagyok maradva zeneileg, és sok más területen, de igyekszem elmenni olyan környezetekbe, ahova a fiatalok járnak, hogy megismerjem az ő világukat, legyek napirenden bizonyos dolgokkal.

N. Cs.: Próbálom mindig tudatosítani azt, hogy én Kolozsvár krémjével dolgozom. Hozzám azok a szülők íratják be a gyerekeiket, akiknek fontos az, hogy a gyerekük lelkileg is jól legyen, amellett, hogy jól teljesít az iskolában. Ez egy nagyon pici százalék, viszont próbálom nem elfelejteni azt, hogy nem ez az átlag. Beszélnek a saját korukról, a saját véleményükről. Muszáj tudni a mai könyvekről és filmekről. A mesterséges intelligencia segít abban, hogy megtudjam, mi érdekli a mai fiatalokat. Ha nem tudok azokról a véleményvezérekről, akiket ők követnek, akkor nem fogok tudni velük közös témát találni. Nagyon veszélyes, nagyon szélsőséges nézetek vannak nem csak a politikában, hanem a gyerekek világaiban is. Ha nem tudom mi az, ami az ő kis világukat alkotja, akkor nem is tudom megkérdezni őket, holott nem igaz az, hogy nem kíváncsiak más véleményekre. Eszméletlenül ki vannak éhezve arra, hogy beszélgessenek valakivel, de ehhez nekem tudnom kell azokat a kulcsszavakat. Én nyáron kérek a diákjaimtól egy-két házi feladatot, hogy mit olvassak. A szülők is elmehetnének a gyerekeikkel egy-egy koncertre. Akkora tekintélyt lehet szerezni azzal, ha érzik, hogy kíváncsi vagyok arra, ami őket érdekli. Azt is hálásan veszik, ha én azt mondom, hogy egy divatos zenét én nem tartok fontosnak. De nézek podcasteket, keresem a kapcsolódási pontokat, amelyek összekötnek a fiatalokkal.

Az emberek szeretik tudni a saját határaikat. Én például biztos nem fogok TikTokozni. Találtam egy YouTube-csatornát, ahova havonta feltöltik a Top10 legnézettebb TikTokot és két nagyon értelmes srác megbeszéli, hogy ez a trend, összekötik más videókkal és kommentálják. Nagyon izgalmas, hogy az algoritmus egy burokban tart bennünket, én nem ugyanazt látom, amit mások látnak, de ezáltal van egy kapcsolódási pontom.

N. Cs.: Ha lenne egy tizenöt éves unokám és megkérdezném, hogy ő miket néz, nagyon meglepődnék. Ha a képernyő jelenti a valóságunk nagy részét, akkor nézzük egy kicsit közösen és tárgyaljunk meg egy-két dolgot. Nagyon sok diák azt nézi, hogy mások hogyan játszanak. Ezt azzal magyarázzák, hogy így tanulják meg azt a játékot, és megismerik a személyiségét annak, aki játszik. Szoktam követni a hollywoodi pletykákat, mert sok diákom ez iránt érdeklődik. Érdemes megnézi néhány olyan influenszert, akivel nem feltétlenül értünk egyet. Ezek sokszor bicskanyitogatóak.

Említetted, hogy te is elolvasol egy-egy ponyvaregényt. Tudnak-e ezek jók lenni?

N. Cs.: Az az igazság, hogy ha beszélünk a fiatalok és az irodalom kapcsolatáról, nem szabad megfeledkezni arról az öt éve tartó trendről, hogy a TikToknak van egy alcsoportja, a BookTok, amely jelenleg könyveladási trendeket változtat meg. Örülhetünk, hogy olvasnak a gyerekek. Divat lett olvasni. Azt, hogy mit olvasnak, már egy másik dolog. Azon is gondolkodtam, mitől jó egy könyv, mert nagyon sok ilyen könyvet olvastam és semmire nem emlékszem belőlük. Egy könnyebb szórakozás, egy limonádékönyv, de még mindig jobb egy könyvet elolvasni, mint megnézni egy borzalmas sorozatot.

Vannak-e még modern értékek?

N. Cs.: Szerintem érték olvasni. Bármit is olvas az ember, legyen az bármilyen borzalmas és pongyola. Volt egy év, amikor nagyon borzalmas könyveket olvastam, nagyon sokat nevettem, nagyon szórakoztatóak voltak ezek a borzalmasan megírt regények. Szerencsére túl vagyok ezen a korszakomon. Inkább onnan közelíteném meg a kérdést, hogy mi az az érték, amit a mai olvasó keresni fog. Az első szerintem a szórakozás. Ez mindig érvényes volt. Van az életünkben valami borzalom, nem akarunk rágondolni és akkor olvasunk. Én akkor váltam olvasóvá, amikor a szüleim elváltak. Nagyon sok könyvet olvastam, jobbakat és rosszabbakat, bármilyen könyv, amit elolvasok hozzá fog adni valamit a világomhoz. Lehet, hogy a ponyva nem egy túl nívós dolog, de szembesülünk egy olyan világgal, ami távol áll tőlünk. Például megismerjük az amerikai gazdagok életét. A másik, amit nagyon sok BookTok emleget, hogy tudok-e azonosulni a főszereplővel. Nagyon csúnya kifejezéssel ezt úgy emlegetik, tudok-e vele menni. Az, hogy bármilyen más nézőpontba belehelyezkedem, az empátiámat fogja fejleszteni. Maga a könyvolvasás fejleszti a belső képalkotást, a képzeletünket. Ezek is értékek. Én úgy gondolom, az, hogy divat lett ma megint olvasni, érték. Innentől már csak egy aprócska lépést kellene tenni, hogy fogyasztóból értelmezővé válhassunk. A gond az, hogy nem állunk meg elgondolkodni egy videón, nem értelmezünk egy sorozatot. Az én fiatalabb koromban benne volt a közbeszédbe, hogy volt egy sorozat és arról egy fél évig beszélgettünk. Ma már túl sok a sorozat, túl sok a film, túl sok a könyv, mintha nem lenne időnk megállni, gondolkodni rajta. Ha leendő pedagógusokkal beszélgetnénk, ez lenne a legfontosabb, amit ma az iskolának képviselnie kellene, hogy akár egy fokkal vigyük tovább az élményszintű olvasást.

Mit tudsz te kezdeni a ponyvaregényekkel, amikor neked lelkipásztorként az állandó értékeket kell képviselni?

T. I.: Valóban, én egy 1900 éve írt könyvből táplálkozom, más a megközelítésem. Nem igaz az, hogy a mai fiatalokat csak mai könyvekkel lehet megfogni. Hálásak lehetünk, hogy a gyerek olvas, az iskolának az esztétikai érzéket kell fejlesztenie. Aki nem olvas, annak hiába adnak házi olvasmányokat. Ha már olvas, akkor lehet tanítani, hogy mit olvasson. Számomra fontos, hogy az olvasási tapasztalataimat tudjam bevinni a szolgálatomba, nem feltétlenül a prédikációba.

N. Cs.: A verssel mindig könnyebb azonosulni a rövidsége miatt, meg azért is, mert a vers inkább örök élményekről szól. Velem azok az irodalomtanárok szerettették meg az olvasást, akik nem arra helyezték a hangsúlyt, hogy mit kell megtanulni a könyvből, hanem például Adyval kapcsolatosan beszélgettünk a költőről és a versről. Amikor teljesen eltértünk a tananyagtól, a tanár nem azt mondta, hogy nem erről szól az óra, haladni kéne, hanem lehetőséget teremtett, hogy beszéljünk egy-egy versről. Én azt gondolom, az, hogy az embernek vannak elvei, nem jelenti azt, hogy ne olvashatna el ponyvaregényeket. A mai fiatalok nagyon szeretik azokat az olvasmányokat, melyek érzéseket váltanak ki.

A könyveladások és a bölcsészkarra jelentkezők számából kitűnik, hogy leginkább a nők olvasnak. Nekik szólnak a könyvborítók, a könyvek témái, de nem szól nekik a középiskolai irodalom.

N. Cs.: Ahhoz, hogy tudjam milyen értéket adok a gyerek kezébe, tudnom kell, hogy mit olvas ő, mi az, ami érdekli, bármilyen téma és stílus legyen az, és nekem onnan kell egyet lépnem az érték felé. Időt kell szánjak arra, hogy beszélgessek a diákkal és el kell olvassam azt a borzalmat, amit a gyerek olvas. El kell jutni oda, hogy a diák elfogadja, hogy az olvasás érték.

A mostani negyven-negyvenötösök azt gondolták, hogy ők hatalmas fegyelemben nőttek fel, ami rossz volt, ezért kipróbálják annak az ellentétét, ami szintén rossz. Tudományosan bizonyított, hogy a gyerek akkor érzi magát biztonságban, ha fegyelem van. Ha szabályok vannak, és ha a gyereknek feladatai vannak, sokkal jobb eredményeket lehet elérni. Gyenge generáció, gyenge gyerekeket nevel.

Én azt vallom, hogy csak akkor van szabadság, ha szabályok vannak. Ha nem tartjuk ezt tiszteletben és nem tiszteljük egymást, akkor az egésznek nincs értelme. Nagyon sok olyan szülő jön hozzám, aki arra kér, hogy csináljak valamit a gyerekével, mert ők már nem tudnak mit kezdeni velük. Ilyenkor elmondom, ha a szülő tizenhat évig nem tudott megfelelő nevelést adni, akkor én sem tehetek semmit, hiszen nincsenek eszközök a kezemben. Én azt látom, hogy csak a szülőkkel együtt tudunk a gyerekre hatni, ha ugyanazt hallja a szülőtől, amit az iskolában. A szabályok megtartanak. Mi sok fegyelmit hívunk össze, mert látniuk kell a gyerekeknek, hogy az apró dolgoknak is van következménye. Volt olyan eset, amikor körbeültünk a szülőkkel és megkérdezte az apuka, hogy miért kell apró ügyekből problémát csinálni. Egyszerű: ha a gyerek nem érzi, hogy kicsi dolgoknak következménye van, akkor nagyobb és nagyobb kihágásokat fog elkövetni. Én mindig azt mondom, hogy a szülőket kell nevelni. A szülőnek meg kell értenie azt, hogy nem az iskola felelőssége az, hogy a gyereket nevelje.