Mi a különbség a lehet és a kell között? Milyen kényszereket hív elő a szabadság? Mi történik, amikor a magunkkal szembeni elvárások irányítják az életünket? Hogyan zsákmányoljuk ki magunkat a karrierünk miatt? Hogy lettünk egyszerre ragadozók és áldozatok? A kiégést, mint a kapitalista berendezkedés termékét vizsgáló előadásban többek között ezeket a kérdéseket járta körül Besenyődi Judit, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem mesteris hallgatója a Szamos Diákirodalmi Kör Napok nyitórendezvényén. Az alábbiakban az előadás szerkesztett változatát közöljük.

Az ázsiai származású, de jelenleg Németországban élő és németül alkotó Byung-Chul Han kortárs filozófus A kiégés társadalma című kötetére támaszkodva állította össze előadását Besenyődi Judit, érintve a szerzőtől a Csillapító társadalom és a Pszichopolitika című kötetet is. Az előadás során más filozófusokról – mint például Walter Benjamin – is említést tett, de természetesen irodalmi példákat is hozott.

Szabadon vs. leláncolva?

A kortárs filozófus szerint a sas Prométheusznak – szerk. megj.: Prométheusz ellopja a tüzet az istenektől, ezért az istenek megbüntetik – az alteregója, önmagát marcangolja, önmagát zsákmányolja ki folyamatosan, tulajdonképpen ezáltal lesz napjaink teljesítő alanyának a szimbóluma. A szakember érvelésének a másik pontja, hogy az egyének szabadnak gondolják magukat, de valójában egy leláncolt állapotban élnek, akárcsak Prométheusz. Elég sokszor halljuk a médiában és érezzük annak a problémáját, hogy egyre több a depressziós és egyéb okok miatt szenvedő ember. Már nem csak a látható betegségektől kell félni, a kortárs problémát inkább az idegrendszeri megbetegedések jelentik. Byung-Chul Han ezekre a kérdésekre, a társadalmi berendezkedésekre szeretne válaszolni. Ebben az új korszakban inkább az összeomlástól kell félnie az embereknek, mintsem valami más szervi megbetegedéstől. Olyan dolgok ezek, amelyek úgy érintenek bennünket, hogy észre sem vesszük, körülöttünk alakulnak ki, bennünk termelődnek.

Fegyelmező vs. teljesítményelvű társadalom

Mindenekelőtt meg kell fogalmaznunk, meg kell értenünk két társadalmi berendezkedést. Az első nagyon ismerős. A kommunizmus egy fegyelmező elvű társadalom volt. Mindenki ismerte a szabályokat, tudta kitől kell félni. Itt nyilván az elsődleges dolog a negativitás volt, ami az emberekre hatott, arról szólt minden, hogy mit nem szabad megtenni. Ezzel szemben jelenleg inkább egy teljesítményelvű társadalomban élünk, ahol sokkal inkább a pozitivitás jön velünk szembe: bármire képes vagyok, a saját erőmből mindent megtehetek. A diákokat is arra buzdítjuk az iskolában, hogy bármi lehet belőlük. A pszichológiában is van most egy ilyen irányzat. A pozitív pszichológia azt sulykolja, hogy bármilyen negatív információ jön a külvilágból, egy pozitív irányba kell átformáljam magamban, hogy ne csupán a negatív dolgokat érzékeljem magam körül. Láthattuk, hogy a fegyelmező társadalomban a „nem szabad” volt a fő pont, a teljesítményelvűben pedig azon van a hangsúly, hogy megtehetem. A kell és a lehet ellentétével állunk szemben. Amíg a fegyelmező társadalom azt mondta, hogy tiltások, parancsok, törvények és büntetések vannak, addig jelenleg a következő szavakkal találkozunk: tervezés, kezdeményezés, motiváció, önfejlesztés, önoptimizálás. Egyik társadalom se jobb a másiknál. Az is vezethet rosszra, ha folyamatosan az önmegvalósításért teszünk meg mindent. A fegyelmező társadalmakban pontosan tudjuk mitől kell félni, ki fog majd értünk jönni a fekete autóval és elvinni… A teljesítményelvű társadalomban azt gondoljuk, hogy nincs kontroll. Demokrácia van. Vannak jogaink. Szabadok vagyunk. Valami kontroll mégis van. Az egésznek az a trükkje, hogy nem tudunk róla, hogy létezik ez a kontroll. Azért izgalmas ez a berendezkedés, mert a fegyelmező társadalom az engedelmes testet várja el, amikor az ember, ha keservesen is, de teszi a dolgát. Egy teljesítményelvű társadalomban, ahol azt mondjuk, hogy lehetséges, én ezt most meg tudom csinálni, ott gyorsabban és hatékonyabban halad a munka. A teljesítményelvű társadalom egy újfajta problémát eredményez. Amíg a fegyelmező társadalomban a test, amelyiket folyamatosan „ostoroztak”, őrülteket termel(he)t, addig a teljesítményelvű társadalom inkább depressziós embereket fog kinevelni. A túlzott pozitivitás depresszióhoz, kiégéshez vezet. Jó az, ha mindent meg tudok tenni, mert felkelek reggel hatkor, mindennel foglalkozom, egyszerre van három munkahelyem és ki tudja hány hobbim, a karrierem érdekében egy csomó vagány dolgot csinálok, de az emberi test véges, egy adott ponton azt fogja mondani, hogy alvásra, normális étkezésre, pihenésre van szüksége. Az önmagunkkal szembeni túlzott elvárások ezeket a dolgokat fogják tőlünk elvenni. Azt mondja Byung-Chul Han, hogy a depresszió a késő modern ember önmagává válásának kudarcba fulladása. Ha nem érem el, hogy feljussak a legfelső szintre, ahova el szerettem volna érni a karrieremben, akkor rájövök arra, hogy az egész életemet végigdolgoztam, nincs egy normális magánéletem, semmire nincs időm, valójában semmivel nem foglalkoztam, csak mentem előre. Ez a fajta teljesítménykényszer, amit önmagunkkal szemben várunk el, tulajdonképpen már egy kifáradásos depresszióhoz vezet, itt pedig már nem is a kiégésről beszélhetünk, hanem inkább a felperzselésről.

Multitasking és hiperfigyelem

Az egyik leggyakrabban használt szó mostanában a multitasking. Nézünk egy sorozatot, amikor egy olyan jelenet van, hogy nem köti le a figyelmünket, elővesszük a telefont, aztán amikor izgalmasnak találjuk, újra figyelünk. Akkor is több mindent csinálunk, ha nem muszáj, mert erre vagyunk szocializálva. Azt gondoljuk, hogy ez egy evolúciós előrelépés: egyszerre több dologra figyelünk, folyamatosan több dolgon pörög az agyunk. Ez a fajta gondolkodás jó egy bizonyos fokig, mert hasznos, de az embernek nem mindig a produktív utat kell használnia ahhoz, hogy elérje a célját. A filozófia azt mondja, hogy ez valójában egy evolúciós visszalépés. A multitasking valójában a vadállatok életének a mindennapi kelléke. A vadállatok soha nem nyugszanak meg, soha nincs egy olyan állapot, amikor szétnéznek a környezetben, és van idejük megpihenni. Az állatnál az alvás is egy olyan állapot, amikor figyelnie kell arra, nehogy valaki rátámadjon. Amikor az őzike eszik, nem arra gondol, hogy ő eszik, hanem arra, hogy nehogy valaki őt egye meg. Egy folyamatos stressz van az emberekben is. A folytonos információ és a rengeteg feladat, amit magunkkal cipelünk nap nap után, egy ilyen típusú gondolkodást táplál belénk, hogy folyamatosan pörgünk mindenen. A szakirodalom ezt hiperfigyelemnek hívja, ami nem tűri az unalmat, keres magának valami elfoglaltságot. Ennek sajnos az a hátulütője, hogy nem tudunk elmélyülten gondolkodni. Nem tudunk egy valamire fókuszálni és csak arra figyelni. Már most megfigyelhetjük a kutatásokban, hogy egyre jobban beszűkül a koncentráció. Így egy dolgot sem tudunk végigcsinálni, mert mindig csak félig fordítjuk oda a figyelmünket. Az elmének pedig szüksége van a pihenésre, és arra, hogy néha csak egy valamivel foglalkozzon egyszerre. Természetesen, amikor a folytonos információk világában élünk, akkor magánéleti problémák is hatnak ránk. Mint például a moping, a munkahelyi lelki terror. Ennek „elkövetője lehet a főnök, lehet egy kolléga, bárki. Napjaink társadalmának a másik nagyobb problémája az, hogy folyamatosan azon aggódunk, jól élünk-e, mit gondolnak mások rólunk stb. Ezek a dolgok mind összegyűlnek és eljutunk egy olyan szintre, ahol már nem együttélésről beszélünk, hanem csupán túléljük egymást. Nem tudunk odafigyelni rendesen a saját gyerekünkre, a házastársunkra, a barátunkra. Az empátia azért tűnik el, mert unatkozunk, ha végig kell hallgatni, hogy milyen napja volt a másiknak. Ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy mindig történik valami. Nem azt mondom, hogy ez most igaz mindenkire, nyilván egy sarkított helyzetről beszélünk, de mindannyian érezzük a hatásait.

Szükség van a pihenésre

Az ember az egyetlen olyan élőlény a világon, aki azért sportol vagy fárasztja ki magát, mert őt ez örömmel tölti el. Nem véletlen, hogy az emberek kocogni, edzőterembe járnak. Ez nem rossz, mert van egy olyan tendencia, hogy szeretünk elfáradni, sokszor ez pihentető az agynak is. De ha szeretünk elfáradni, akkor szeressünk pihenni is! Egy nagyon fontos komponens az idő. Hogyan állunk hozzá az időhöz? Az előző problémákra lehetne egy megoldás Byung-Chul Han szerint a teológiából vett középkori kifejezés, a vita contemplativa, a szemlélődő élet példája, amikor odafigyelek magára a pillanatra. Néha megállok és meg szeretném őrizni mondjuk ezt a pillanatot, ami most van. Hogy milyen jól ülünk itt, milyen szépen kisütött a nap. Azokat a dolgokat, amelyek elillannak. Folyamatosan arra gondolunk, hogy este mit kell főzni vacsorára, mindig a jövőben élünk valamilyen szinten és nem a mostban. Pont azt veszítjük el, ami most történik velünk. A XIX. század második felében a társadalom erősen elkezd kapitalizálódni. Ezt már Jókai is elkezdte feszegetni és nagyon sok regény szól arról, hogy a nagyvárosokban dübörögnek a gépek, az embereket ez lenyűgözi, nő a lakosság száma, az emberek gyárakban kezdenek dolgozni, van fejlődés, pörgés és akkor érezhető először az, hogy valami óriási változás történik. A XIX. század második felében elkezdik a lassítás kultuszát bevinni az irodalomba. Olyan regények születnek, amelyek nem szólnak semmiről. Gondoljunk Prustnak az Eltűnt idő nyomában című regényére. Leírnak egy napot és szétírják a történetet, szinte semmi nem történik több száz oldalon keresztül. Megyünk, valaki ránéz valakire, rémesen unalmasnak tűnik a történet, és mégis az irodalom fontos alapjai.

A másik fontos gondolat, hogy kitágul a munkaidő. Nem azt szeretjük már, hogy valaki bemegy nyolc, tíz, tizenkét órát dolgozni, hanem rugalmas a munkaidő. Mindenki ezt szeretné. Ez részben nagyon jó azok számára, akik családanyák és elsősorban reproduktív munkát végeznek. Nagyon jó az, ha észreveszi a társadalom, hogy létezik ez a típusú munka. Mégis az, hogy megvan az a lehetőség arra, hogy otthon is dolgozhatunk, egyszerre áldás és átok. Ha otthon dolgozom, nincs meg az a pont, hogy befejeztem mára a munkát. Mindig ott van az agyamban, hogy ezt még ma este meg kellene csinálnom. Egy munkafolyamatban élünk, aminek nincs vége. Nem kell nagyon drasztikus dolgokra gondolni, elég annyi, hogy hétvégén válaszolunk a munkahelyi e-mailekre, akkor már nincs egy igazi hétvégénk. Tudatos döntéseket kell hoznunk ahhoz, hogy meg tudjuk húzni ezeket a határokat az életünkben.

Bármit csinálunk, bármikor felhívhatnak telefonon. Akinek van több munkahelye vagy fontosabb pozícióban dolgozik, az tudja, hogy nem tud megvacsorázni normálisan, mert bármikor felhívhatják. Bármikor megcsörren a telefon, az evést vagy bármit abba kell hagynia, mert fel kell venni a telefont, ami kiszakítja az adott környezetből, ami sokszor a családdal töltött idő. A közösségi média az egyik olyan pont, ahol ellenőrizve vagyunk. A teljesítményelvű társadalom szinte megkér minket arra, hogy meséljünk magunkról. A telefon mindent tud arról, hogy mi történik velünk, mit szeretünk, mihez van kedvünk aznap, min jár az eszünk. Azt szoktuk mondani, hogy a Facebook és az Instagram ingyenes, ez milyen vagány, bárkit elérhetünk a világon. Arra nem gondolunk, hogy ezért az adatainkkal fizetünk. Ez a totális kommunikáció tulajdonképpen egy totális felügyelet, miközben az önálló cselekvés illúzióját kelti.

A szabadidő és a munka nem válik el egymástól. A laptopot se kapcsoljuk ki, csak alvómódra tesszük, hogy bármikor azonnal tudjuk folytatni a munkát, ami a laptopnak nem jó. De az embernek sem jó. Ami engem személyesen érintett ebben a kérdésben, az álom és az álmatlanság. Mindenki tudja, hogy az egyetemen szesszióban senki nem alszik több mint napi két-három órát. A XIX. század végén, a XX. század elején még nagyon fontos volt az alvás. Freud és Yung az álomfejtéssel foglalkozott, a középkorban a misztika és a boszorkányjárás időszaka volt az alvás, a romantikusok számára pedig a személyiség esszenciáját és a művészet alapját jelentette az álom. A nagyvárosregények a XIX. században kitérnek arra, hogy milyen óriási változást jelentett az emberek életében az utcai világítás. A nap nem ért véget azzal, hogy lement a Nap és befejeztük a munkát, az emberek úgy élték meg, mintha éjjel is nappal lenne. Ez azért izgalmas, mert az idő teljesen kitágult, éjjel is csinálhatunk, amit szeretnék, tehát nem kell pihennünk. Holott a testnek szüksége van az alvásra.

S ha a testnek szüksége van az alvásra, akkor a léleknek szüksége van az unatkozásra, mert minden folyamatnak van pihenési folyamata. Az unatkozás egy olyan tevékenység, amikor helyet adok a kreativitásnak, amikor nem gondolok ötven dologra, olyankor jöhetnek a jó ötletek. Valaki ezt úgy fogalmazta meg, hogy „örömmel dolgozzuk magunkat betegre és feláldozzuk a saját személyiségünket és a kreativitásunkat azért, hogy előrébb jussunk”.

A robotok mellett is szükség van az emberre!

Azt gondoltam korábban, hogy az alvászavar engem nem érint, viszont tudni kell, hogy az is zavart okoz, ha valami miatt egyszer felébredünk éjjel, még akkor is, ha utána rögtön vissza is tudunk aludni. Ez is lehet jele annak, hogy nem tudjuk teljesen kikapcsolni az agyunkat. Gondoljunk csak arra, hogy ha az alvásidőnkből veszünk el azért, hogy dolgozni tudjunk. Nagyon sok helyen az alvás megvonását kínzóeszköznek használják, ez kikészíti idegileg az embert. Mi pedig magunkat kínozzuk ugyanígy. Az embereknek szükségük van alvásra, de a gépeknek nincs. Egy valós probléma, hogy a robotok átveszik az emberektől a munkát. Abból a szempontból nem probléma, hogy akkor az embernek már nem kell monoton, megterhelő munkákat végezni. De akkor mit csinálunk? Miből fogunk megélni? Egy magyarországi autógyárban már emberi kéz nyoma nélkül is képesek autókat készíteni, robotok segítségével. A robotnak nem kell betegbiztosítást fizetni, sőt adózni sem kell utánuk. Mindenki gondolja végig, hogy a saját szakterülete mikor fog eltűnni. Pogácsa Zoltán magyar kutató beszél arról, hogy jelenleg a technokapitalizmusban élünk. Ezen is tovább lehet lépni eggyel. Arról beszélünk, hogy multicégek uralnak mindent, a multiknak egyre több helyük van és kiszorulnak az átlagemberek a versenyből. Például a Google. Ha én használom a Google-t és feltöltök valamit az internetre, akkor azt onnan nem tudom leszedni soha. Eltüntethetem, de a nyoma mindig ott marad. Mi ez, ha nem röghöz kötöttség? Vannak olyan munkák, amiket soha nem fog tudni átvenni a mesterséges intelligencia. Ezek épp azok a szakmák, amelyeket ma lenéz a társadalom. Ezek a segítő szakmák, amiket főleg nők végeznek, kb. 30%-kal kevesebb fizetésért mint a férfiak. A tanári munkát soha nem tudja átvenni a mesterséges intelligencia, mert ott emberi munkára van szükség. Ugyanez a helyzet például az idősgondozással, lelkészséggel stb. Ezek mind olyan szakmák, ahol szükség van az emberre, és szükség is lesz.