A zene mindenkié, és ezt az elvet nem csak vallja a szatmárnémeti Dinu Lipatti Filharmónia vezetése, de tesz is érte. A klasszikus zenét egyre többször ki is viszik a koncertteremből a szabadba, hogy ily módon is közelebb kerüljenek az emberekhez, az emberek lelkéhez. A klasszikus zene ugyanis nem csak az elité, a zene mindenkinek szól, korosztálytól függetlenül. S mivel fontos az is, hogy a gyerekek is rendszeresen részesüljenek zenei élményekben, a rajzfilmzenei hangversenyek és a leckekoncertek is fontos helyet foglalnak el a zenekar repertoárjában, a legifjabbak megszólítása és bevonása is fontos lépés ahhoz, hogy a filharmónia állandó közönsége hosszú évtizedek múlva is biztosítva legyen. Az ezen elvek mentén szerveződő zenekari csapatba és munkába kapcsolódott be hegedűsként a marosvásárhelyi születésű Domahidi Péter, majd később párja is, a Kolozsvárról származó csellista, László Andrea. Ismerjék meg most őket, és általuk egy kicsit jobban a szatmári filharmonikusokat.

Kérem, bemutatkozásként meséljenek arról, hogy miért választották a zenei pályát?

László Andrea: Kolozsváron születtem, a Sigismund Toduță Zenei Főgimnáziumban tanultam első osztálytól érettségiig. A nővérem zeneiskolában kezdte tanulmányait, ennek hatására alakult úgy, szüleimmel való közös döntés alapján, hogy én is ott próbálkozom. Zongorával kezdtem, csellóra ötödik osztálytól váltottam, mert sokkal közelebb éreztem magamhoz ezt a hangszert. A zeneszeretet arra is visszavezethető, hogy a családomban voltak zenészek: a dédnagymamám Kolozsváron kántor volt, nagytatám testvére fuvolista, az ő felesége csellista, illetve édesapám is kiválóan gitározik. Érettségi után a Gheorghe Dima Zeneakadémián folytattam tanulmányaimat, majd a sikeres államvizsga után 2023-ban csellistaként a szatmárnémeti Dinu Lipatti Filharmónia zenekarába szerződtem.

Domahidi Péter: Marosvásárhelyen születtem, az első osztályt még nem zeneiskolában kezdtem. Édesanyám matematika szakos tanárnőként egy évig helyettesített a Marosvásárhelyi Művészeti Főgimnáziumban. Egyik nap bementem vele a zeneiskolába, és teljesen magával ragadott az ottani hangulat. Minden irányból szólt a zene: fuvolán, hegedűn, zongorán, csellón gyakoroltak a diákok. Az iskola folyosóin átsétálva a képzőművészeti szakon tanulók szobrai, festményei és grafikái gyönyörködtették az áthaladókat. Ekkor döntöttem el, hogy én is ide szeretnék járni. Szerettem volna azonnal váltani, viszont év közben erre nem volt lehetőség, de a következő tanévtől lehetett felvételizni, így történt, hogy a második osztályt már a művészeti iskolában kezdtem. A felvételi nem jelentett komolyabb kihívást, az affinitásom a zenéhez és a hangszerekhez talán arra vezethető vissza, hogy édesapám jó zenei tehetségnek örvend, bár soha nem tanult zenét magasabb szinten. A testvérbátyám hobbiszinten tanult gitározni, majd zongorázni, ezért gyakran volt zenétől hangos a ház. A korosztályomhoz képest egy év lemaradással kezdtem hegedülni tanulni. Az elején nagyon könnyen ment, aztán kezdett nehezebb lenni, és egyre több gyakorlást igényelt. A gyakorlást hatodik-hetedik osztályban vettem igazán komolyan és 9. osztálytól kezdve éreztem azt, hogy a zenélés az az út, amin haladnom kell.

Hogyan kerültek kapcsolatba a szatmárnémeti filharmonikusokkal és miért esett a választásuk erre a zenekarra?

Domahidi Péter: Nem egyszerre jöttünk Szatmárnémetibe. Elsőéves voltam az egyetemen, mikor meghívtak ide először kisegíteni, ezt követően többször megfordultam errefelé. Harmadéves egyetemista voltam, amikor játszottam a filharmónia meghallgatásán, viszont mikor választásra került a sor, egy Erasmus-ösztöndíj mellett döntöttem és elutaztam egy fél évre Írországba tanulni. Amikor visszajöttem, megjelent a Covid, beiratkoztam mesterképzésre és ezzel párhuzamosan két évet tanítottam a kolozsvári Sigismund Toduță Zenei Főgimnáziumban. Ez egy pozitív élmény volt, a szülők, a diákok és az iskola vezetősége is meg volt elégedve a munkámmal. Később amikor egy újabb megkeresést kaptam a szatmárnémeti Dinu Lipatti Filharmónia részéről, elfogadtam a meghallgatásra való meghívást és ezt követően a zenekarhoz szerződtem. Egy év múlva csatlakozott a zenekarhoz Andrea is, miután néhány hónapig kisegítőként játszott itt.

Mennyire hálás közönség a szatmári? Hogyan hat a zene az emberek életére?

Domahidi Péter: Mindketten nagyon jó véleménnyel vagyunk a szatmárnémeti közönségről. Meglepődve tapasztaltuk, hogy mennyire sok a telt házas koncert, ez jó ösztönzés a zenészek számára. Nem tudjuk meddig maradunk Szatmárnémetiben, de amíg itt vagyunk, igyekszünk a legjobb teljesítményt nyújtani. A szatmárnémeti zenekarban egyre több a fiatal zenész, ami pozitívum, a fiatalok hozzák az energiát, és persze szükség van az idősebbek tapasztalatára is.

László Andrea: A klasszikus zene nagy hatással van az emberek lelki életére, fejlődésére. A koncertek remek lehetőséget nyújtanak a kikapcsolódásra és a mindennapi problémák félretételére. Aki részese tud lenni az élő zenének, azok előtt más dimenziók nyílnak meg. A sok színes, ugráló és hatásvadász tartalommal ellentétben, a zene megértéséhez aktív figyelemre és jelenlétre van szükség, terápiás hatású, hiszen érzéseket táplál és befelé figyelésre sarkallja a hallgatót.

Mi az előnye és hátránya annak, hogy nem csak zenekarban, de a magánéletben is társak?

László Andrea: Motiváló tud lenni, hogy zenész pár vagyunk. Mivel mindketten vonós hangszeren játszunk, számíthatunk egymás támogatására. Tudunk egymástól tanácsot kérni, megértjük egymás problémáit, frusztrációit és örömeit. Ilyen értelemben könnyű helyzetben vagyunk, mert értjük egymás rezdüléseit, míg akik nem zenész körökben élnek, nehezebben tudnak azonosulni ezzel az életvitellel. A zenész párok életében viszont nehézséget okozhat, hogy egy zenekarban találjanak munkát.

Mit tanultak a zenekari munka során? Mik a terveik?

Domahidi Péter: Mindkettőnk szenvedélye a kamarazenélés, sokkal közelebb áll ez hozzánk, mint a szólista életmód. A kamarazene iránti szeretetünk és tapasztalatunk nagy segítségünkre volt a zenekarban való helytállásban. Úgy mint a kamarazenében, a zenekarban is nagyon fontos a közös munka és a fegyelem. Fontos, hogy a zenészek egyszerre figyeljenek a karmesterre és zenésztársaikra. Van egy hierarchikus sorrend, hogy mikor, kire kell figyelni, ha ezt mindenki betartja, sokkal könnyebb a munka.
A szatmárnémeti filharmónia nagyon sokat fejlődött, ezt az irányt kell tartani a továbbiakban is, ehhez fontos, hogy a zenészek között összhang legyen.
Mindkettőnk célja az a továbbiakban is, hogy abba az irányba haladjunk, amelyen néhány éve elindultunk.

László Andrea: Sokat fejlődtem, amióta a szatmárnémeti zenekar tagja vagyok. Több zenekari tapasztalatra tettem szert, erősebb a motivációm és kreatívabb lett a játékmódom. Jó a közösség, a kollégákkal nemcsak a munkahelyen találkozunk, hanem szabadidőben is értékes időt töltünk együtt. A városban azt szeretem, hogy nyugodt, nincs az az óriási zaj, még a madárcsicsergést is lehet hallani. Szatmárnémeti jó hely arra, hogy tanuljunk, fejlődjünk.
A zenekarban és a kamarazenében is a közös cél az átadás és az ahhoz vezető út. Ehhez az utazáshoz szükséges az önátadás, a társakhoz való kapcsolódás és a zene szeretete.