Egy élet, amely nem egyenes vonalban halad, hanem egymásra rakódó rétegekben bontakozik ki – akárcsak a vászonra kerülő festék. A Marosvásárhelyen született, Tasnádon felnőtt alkotó története a kitartásról, a hűségről és az álmokhoz való ragaszkodásról szól. Bár az egyetemre többszöri próbálkozás ellenére nem jutott be, a festészet iránti elköteleződése sosem halványult el benne. Család, munka, közösség és alkotótáborok tapasztalatai rakódtak egymásra, míg végül hatvankét évesen megvalósította régi vágyát: elvégezte a képzőművészeti egyetemet. Művészetében a természetből kiinduló, expresszionista látomások éppúgy rétegződnek, mint az emberi élet emlékei – látható és rejtett tartományokban, ahol a múlt nem eltűnik, hanem új jelentést kap.

Mesélnél a kezdetekről? Hol születettél, hogyan indult az utad?

Marosvásárhelyen születtem 1958-ban. Édesapám akkor ott dolgozott, így a család egy ideig ott élt. Születésem után nem sokkal hazaköltöztünk Tasnádra, az általános iskolát már ott végeztem. Gyermekkoromtól az volt az álmom, hogy művészeti iskolába járjak. Magyar nyelvű képzőművészeti iskola legközelebb Marosvásárhelyen működött, így a szüleim oda írattak be. Ebben nagy szerepe volt Csutak Emese rajztanáromnak is, aki Marosvásárhelyről került Tasnádra, és ő biztatott, hogy próbálkozzam ott. Nagy öröm volt számomra, hogy felvettek, hiszen abban az időben ez egy rendkívül színvonalas iskola volt.

Az érettségi után hogyan folytatódott a pályád?

Érettségi után felvételiztem a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetemre. Négyszer próbálkoztam, de nem jártam sikerrel. Lehet, hogy grafikára vagy formatervezésre bejuthattam volna, de én ragaszkodtam a festészethez. Nem akartam kompromisszumot kötni.

Mit hozott ezután az élet?

Valahol el kellett kezdeni az életet. Tasnádon maradtam, megnősültem, két gyermekem született, Balázs és Lilla, mindketten a kolozsvári egyetem informatika szakán végeztek és akik a mai napig is a munkám számítógépes részén teljes odaadással segítenek, valamint ne feledkezzem meg Zita feleségemről sem, aki teljes odaadással támogatott pályafutásom alakulásában. A művészet iránti szeretetem tehát nem lankadt: folyamatosan festettem. Soha nem mondtam le arról, hogy egyszer elvégezzem az egyetemet. Édesapám Tasnád történetének kutatásával foglalkozott, és általa olyan értelmiségi körökbe kerültem, amelyek sokat jelentettek számomra. Így ismertem meg a tasnádi születésű Petkes Józsefet is, aki 1990 után felkarolt. Az ő támogatásával jutottam el több külföldi alkotótáborba – Beregfürdőre, Napkorra, sőt Franciaországba is – ahol neves képzőművészekkel találkozhattam, ami komoly szakmai és emberi élményt jelentett.

Mikor teljesült az álmod, mikor végezted el az egyetemet?

Petkes József halála után a bátyám biztatott, hogy végre végezzem el az egyetemet. Időközben megnyílt a nagybányai művészeti egyetem, így oda jelentkeztem – Nagybánya közelebb állt hozzám, mint Kolozsvár vagy Nagyvárad. Hatvankét éves voltam ekkor, de voltak hetven év feletti hallgatók is. Az első évet online végeztem, a második évre szabadságot vettem ki, a harmadik évre pedig nyugdíjaztattam magam. A vizsgáim jól sikerültek, és a dékán javaslatára elvégeztem a mesterképzést is.

Fontos szakmai elismerések is követték ezt az időszakot.

Igen, régi vágyam volt, hogy tagja legyek a Romániai Képzőművészeti Szövetségnek (UAP). A tagsághoz több feltételnek is meg kell felelni, többek között szükséges a képzőművészeti egyetemi végzettség. A mesteri diploma megszerzése után benyújtottam a kérelmemet az UAP szatmári fiókjához. Fél év múlva érkezett a válasz: elfogadták a jelentkezésemet, a végleges tagsághoz két év múlva kell majd vizsgáznom.
Székely Géza marosvásárhelyi képzőművész biztatására jelentkeztem a Barabás Miklós Céhbe is. A szükséges ajánlásokat Muhi Sándortól és Csutak Leventétől kaptam meg, összeállítottam a pályázati anyagot, és örömmel fogadtam, hogy felvettek.

Hogyan jellemeznéd a művészeted?
Expresszionista stílusban alkotok. Legtöbbször a természetből indulok ki: természeti motívumokból építek fel látomásokat.
Alkotói módszeremben a Photoshop rétegeinek logikája inspirál. Egymásra helyezett rétegekben gondolkodom, amelyek külön-külön is értelmezhetők, mégis együtt alkotnak egészet. Egy réteg eltakarhat, kiemelhet vagy módosíthat egy másikat, de sosem törli el teljesen – minden ott marad a felszín alatt. Ez számomra túlmutat a technikán. Úgy érzem, az életünk is rétegekből épül fel: emlékekből, tapasztalatokból, örömökből és veszteségekből, amelyek egymásra rakódnak. Nem lineárisan haladunk, hanem rétegződve; a múlt nem tűnik el, hanem új jelentéseket kap.
Műveimben ezek a rétegek egyszerre vannak jelen: a látható és a rejtett, a személyes és az általános, az organikus és a digitális. Fontos számomra, hogy a képeim ne lezárt állítások legyenek, hanem átjárható terek, amelyekben a néző is mozoghat a saját „rétegeivel”. Nem egy konkrét helyzetet szeretnék rögzíteni, hanem egy állapotot, egy köztes teret – olyasmit, amiről még nem tudjuk pontosan, mit látunk, de már érezzük, hogy ismerős.

Milyen egyéni és csoportos kiállításaid voltak?

Művészeti tevékenységemet számos egyéni és csoportos kiállítás jellemzi, belföldön és külföldön egyaránt. Egyéni kiállításaim voltak Romániában: Bukarestben, Szatmárnémetiben, Nagykárolyban, Tasnádon és Kaplonyban, valamint külföldön, Magyarország számos városában: Budapesten, Nyíregyházán, Hódmezővásárhelyen, Nagykállón, Vépen, Csengerben és Napkoron. Külföldi csoportos kiállításaim helyszínei: Münster (Németország), Bessans és Bonneval (Franciaország), Stockholm (Svédország), továbbá Debrecen, Hajdúnánás, Berekfürdő és Napkor (Magyarország), valamint számos romániai kulturális központ és település, többek között Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagybánya, Szatmárnémeti, Brassó, Beszterce, Nagykároly, Szilágycseh, Székelyudvarhely, Tasnád, Csernáton és Koltó. Kiállítási tevékenységemmel párhuzamosan könyvillusztrációkat is készítek számos verseskötethez, egy Ady Endre életrajzi műhöz, egy Ábécéskönyvhöz, valamint közreműködtem Kallós Zoltán Világszárnya című, jelentős csángó mesegyűjteményének megalkotásában is. Művészeti tevékenységemet 2007-ben Tőkés Sándor-díjjal jutalmazták, amelyet Berekfürdőn vehettem át. 2025-től a Romániai Képzőművészek Egyesülete gyakornoki tagja vagyok, valamint a kolozsvári Barabás Miklós Céh tagja lettem.