Amikor egy édesanya gyermeke ballagására készül, nemcsak az elmúlt iskolai évekre tekint vissza, hanem az egész közös útra: az első iskolai nap izgalmára, a fellépésekre, a sikerekre, a könnyekre és a büszke pillanatokra. Különösen megható, amikor ugyanabban az iskolában és templomban búcsúzik a gyermek, ahol egykor maga a szülő is ballagott. Egy édesanya vall őszintén arról, milyen érzés látni, hogy a kislányából felnőtt, érzékeny és céltudatos fiatal lett, aki zenével, szeretettel és kitartással indul tovább az élet útján. Félegyházi Anikót, Félegyházi Bianka édesanyját kérdeztem.

Milyen érzés most készülni a gyermeke ballagására?

Most, amikor a gyermekem ballagására készülök, meghatottan eszembe jut, hogy én is ebből az iskolából ballagtam és ebben a templomban, ugyanúgy, ahogy a másik gyermekem is. Lepereg előttem a gyermekem eddigi élete eseményei, ballagásai egész kicsi korától mostanáig.

Emlékszik még az első iskolai napjára? Mi jut most eszébe róla?

Az első iskolai napját Szatmárhegyen kezdte, én talán jobban féltem akkor is mint ő, hogy hogyan fog megülni egy órát, mert mindig elég mozgékony volt. Aggódtam, hogyan fog tanulni, szót fogadni a tanító néninek.

Mi az, amire a legbüszkébb vele kapcsolatban?

A legbüszkébb először is arra vagyok, hogy én lehetek az édesanyja. Az én lányom Szatmárhegyen járt a negyedik osztályig összevont osztályban és nem annyira volt úgy jól, a fiam akkor ment kilencedik osztályba és akkor úgy döntöttünk a férjemmel, hogy őt is beíratjuk a Szatmárnémeti Református Gimnáziumba. Sokat őrlődtünk, hogy jól döntünk-e, mi lesz vele, hogyan illeszkedik be, hogy fog boldogulni, hiszen buszoznia kellett, de örülök, hogy ezt a döntést meghoztuk, mert nagyon hamar megszokott mindent.

Hogy indult és hogyan fejlődött a gyereke útja?

Pándi Beáta volt a tanító nénije negyedik osztályban és ő sokat segített neki mindenben. Önálló lett így elég hamar és nagyon büszkék voltunk rá. Ekkor kezdett el külön órára járni, mert mindig gitározni szeretett volna. Mivel a zenét nagyon szereti, mert ebben nőtt fel, az édesapja, a férjem kántor, ő zongorázik, a fiam pedig szaxofonozik és zongorázik. Itt a Refiben volt lehetősége a gitártudását minden ünnepségen fejleszteni.

Mi volt a legszebb közös iskolás emlékük?

Nagyon sok iskolai élményünk volt, minden fellépésén, mikor gitározott ott szerettünk lenni, hogy érezze, mennyire fontos nekünk.

Mit kíván a gyermekének a következő évekre?

Azt kívánom neki, hogy mindig ilyen kiegyensúlyozott, boldog legyen és a gitározást ne hagyja abba, ebben az irányban, a zene irányában próbáljon meg haladni tovább.

Ki izgul jobban ma: a diák vagy a szülő?

Úgy gondolom mindig én izgultam jobban. Amikor a nyolcadik osztályosként ballagott ugyanitt és a gitárral a kezében énekelve vezette be az osztályt, akkor éreztem, hogy az én lányom már nem kicsi, igazi felnőtté cseperedett.

Milyennek látja a gyermekét?

Az én gyerekem nagyon érzékeny, jólelkű, segítőkész, nagyon ügyesen, talpraesetten tud viselkedni minden helyzetben. Mi nagyon büszkék vagyunk rá, hogy eddig eljutott és meglátjuk az érettségi hogy fog sikerülni, de mi mindig 100%-ig mellette fogunk állni.

Mit remél, milyen ember lesz a jövőben?

Remélem nagyon jó ember lesz és azt fogja csinálni, amit szeret.

Mi az a tanács, amit most adna neki?

Az álmait soha ne adja fel és legyen mindig nagyon boldog. Most, hogy ez a korszak is lezárul, már nem lesz több ilyen közös élményünk. Nem kell több szülői értekezletre menni, az én lányom most már felnőtt lett. Nem lesz több iskolai szerep, se fellépés, se olyan megható pillanat, ami a szalagtűző ünnepségen volt. Ezeket a pillanatokat és a Refiben eltöltött kilenc évet soha nem fogjuk elfelejteni. Székely Tünde osztályfőnöknő négy éven át sokat segítette Biankát és mindig mellette állt mindenben, ugyanúgy ahogy a zenetanárnő, Mátyás Erika is.