A magyar kultúra napjára készülve több személynek tettem fel ugyanazokat a kérdéseket. Az alábbiakban Muhi Sándor művészettörténész válaszol.

– Mit jelent számodra a magyar kultúra napja?
Számomra ünnepet jelent, saját kultúra nélkül egyetlen nemzet se életképes, a kulturális identitás nélkülözhetetlen.

– Szerinted miért fontos, hogy külön napot szenteljünk a magyar kultúrának?
Ebben a szép, új világban már annyi fontos és kevésbé fontos dolognak van napja, ünnepe – néha naponta 3–4 is – hogy végzetes hiba lenne, ha pont a magyar kultúrát, a magyar Himnusz születését nem ünnepelnénk.

– Hogyan ünnepled (vagy ünnepelnéd) a magyar kultúra napját?
Ilyenkor tartanak megemlékezéseket, előadásokat, koszorúzásokat, ezeknek vannak szervezői, felelősei, törzsközönsége. Isten éltesse őket! Jó lenne száműzni a fesztivizmust ezekből az eseményekből (is), mert az többet árt az ügynek, mint használ. Számomra a magyar kultúra nem egy naphoz kötődik, hanem évtizedek óta a nemzetiségi kultúra folyamatos, sokoldalú szolgálatáról szól.

– Van olyan magyar kulturális érték (irodalmi mű, zene, népszokás), amely különösen közel áll hozzád? Miért?
Hozzám sok minden közel áll; rendszeresen írok, olvasok, tanítok, szeretem az irodalmat, költészetet, zenét, de a képzettségemnek, életutamnak köszönhetően a képzőművészet és annak rokonterületei állnak legközelebb: ezt tanultam, ezt tanítom, ezt művelem, erről írok.

– Melyik magyar alkotó volt rád a legnagyobb hatással?
Nagyon sok név jutott eszembe a kérdés olvasásakor: írók, képzőművészek, zenészek, színészek, költők, tudósok, akik közül elég nehéz egyet kiemelni, megnevezni. Ha mégis ki kellene választani valakit, az nem képzőművész, festő, grafikus, építész, hanem egy zseniális költő: József Attila. Már egészen fiatalon nagy hatással volt rám az a nyelvi gazdagság, kifejező erő, az olykor filozófiai mélységeket érintő gondolatsorai, hogy két alkalommal is rendeztem egyéni tárlatot József Attila illusztrációkból. Az elsőt 1975-ben, a másodikat negyven később 2014–15 táján. Talán ez is igazolja, hogy milyen tartós nálam ez a kötődés.

– Hogyan jelenik meg a magyar kultúra a mindennapjaidban?
Ez a forrás, a kiindulópont, erre emlékeztet a könyvtáram nagyon sok kötete, a képzőművészeti albumaim zöme, azok a rádió és tévé csatornák, amelyeket naponta hallgatok, az egész kulturális tevékenységem és még hosszasan sorolhatnám a példákat. Ebben élek, ebből táplálkozom, ezt népszerűsítem.

– Mit gondolsz a magyar nyelv különlegességéről?
Arról hallottam, hogy ritka, különleges, egyedi nyelv. Tanultam, olvastam elméleteket az eredetéről, kialakulásáról, külső hatásokról, azokról az erényekről, amelyek szinte páratlanok, de számomra sohasem tűnt különlegesnek, mert anyanyelvem, kiváló magyartanárok szerettették meg velem, sokat olvastam, írtam, közben olyan természetes módon nőttem hozzá, hogy mára már elválaszthatatlanok vagyunk. Szeretem, tisztelem az anyanyelvemet és amennyire tőlem telik népszerűsítem, vigyázok rá.

– Van kedvenc magyar versed vagy íród? Miért éppen ő?
Van! Fentebb már említettem, hogy József Attila. Rajta kívül még százszámra akadnak olyanok – magyarok és nem magyarok –, akiknek gyakran lapozgatom a köteteit és hálás vagyok nekik mindazért, amivel megajándékoztak bennünket. A különböző nemzetek kultúrájában sok ugyan az egyedi vonás, de számtalan közös értéket, hasonló gondolatokat is tartalmaznak.

– Szerinted a fiatalok mennyire érdeklődnek ma a magyar irodalom iránt?
A magyar fiatalok tanulják ezt, úgy gondolom, hogy elsősorban a tanárok felelőssége, hogy megszerettessék a fiatalokkal a magyar irodalmat. A család szerepe se elhanyagolható, hiszen egy olyan tanulóval, aki könyvek között nőtt fel, akinek a szülei rendszeresen olvasnak ez lényegesen könnyebb feladat.

– Hogyan lehet a hagyományos magyar kultúrát közelebb hozni a fiatalabb generációkhoz?
Megítélésem, és hosszú tanárkodás után úgy gondolom, hogy a mai fiatalokat ebben az ingergazdag világban hagyományos módszerekkel semminek a szeretetére se lehet rávenni. Akkor lesznek irodalomkedvelők, -szeretők, ha cselekvő részeseivé válhatnak különféle ide kötődő folyamatoknak, rendezvényeknek, előadásoknak. Nagyon sok hasonló tevékenységre lenne szükség, mint amilyeneket a Szamos Diákirodalmi Kör már évek óta rendez,  gyakorol. A fiataloknak nem okoskodó tanácsokra, fennkölt, magasröptű, bemagolható elemzésekre, hanem sikerélményekre, átélésre van igényük. Átélés nélkül nincs kötődés.

– Összeegyeztethető-e szerinted a hagyományőrzés és a modern kultúra?
Én ezt a két fogalmat eleve nem választanám külön, hiszen minden értékes kulturális tett, alkotás egyidóben hagyományörző és modern olyan értelemben, hogy korszerű. Ez nem újdonság, így volt már Kazinczy, Kölcsey, Petőfi, Ady, József Attilla, vagy Munkácsy Mihály, Rippl-Rónai József, Ziffer Sándor, Kondor Béla idejében is. A hagyományőrzés a gyökerekhez való ragaszkodás, a korszerűség (modernség) meg arról szól, hogy a különböző korok alkotói nem úgyanúgy szólítják meg kortársaikat. Sokan nem azért utasítják vissza az újat (modernet), mert az rossz, hanem azért, mert képtelenek lépést tartani a változásokkal.

– Milyen szerepet játszik a zene vagy a film a magyar kultúra megőrzésében?
A minőségi zene vagy film hatása, szerepe megkérdőjelezhetetlen, a gond mindig abból adódik, hogy korunkban ezeken a területeken is sok az összemosódás, az amerikanizálódási folyamat. Olyan embernek, akinek nincs kialakult ízlésvilága, nehéz kiválasztani a minőséget a mai, gyakran kétes értékű kínálat zűrzavarából. Ezért lenne jó az iskolákban a koncerteket, filmeket, színi előadásokat utólag egy szakember irányításával  közösen megbeszélni.

– Milyen állapotban látod ma a magyar kultúrát?
A kultúrával semmi baj, a gondok a potenciális felhasználók tájékozatlanságából, érdektelenségéből, kialakulatlan ízlésvilágából adódnak, ezeken kellene gyökeresen változtatni.

– Mit tartasz a legnagyobb kihívásnak a magyar kulturális értékek megőrzésében?
Az ellenőrizetlen információs áradaton kívül elsősorban azt, hogy kevesen vagyunk, és ennek a kevésnek is csak elenyészően kis hányada az, akiknek a magyar kulturális értékek megőrzése nemcsak szívügye, hanem tesznek ezért, és hozzájárulnak az értékek gyarapításához is.

– Mit üzensz azoknak, akik szerint a kultúra „nem elég fontos” téma?
Semmit! Ugyanis bármit üzennék, úgysem értenék, ha értenének is belőle valamit, azt sem fogadnák el. Felénk még sokakban megragadt az a múlt rendszerből átörökített, a kulturálatlanságot, tanulatlanságot hitelesítő mentalitás, miszerint értéket csak kalapáccsal, sarlóval lehet teremteni, az összes többi szó- és papírpocsékolás. Közülük a legtöbben azt sem fogják fel, hogy szinte minden percben, akarva, akaratlanul folyamatosan kötődnek a kultúrához a városképen, reklámokon, okostelefonokon, laptopokon, zenén, kisfilmeken, formatervezett tárgyakon keresztül, és ha mindezt egy gonosz varázslat folytan elvennék tőlük, egyik pillanatról a másikra koldusszegénnyé válnának.

– Ha egyetlen dolgot kellene kiemelned, amire a magyar kultúrából a legbüszkébb vagy, mi lenne az?
Erről egy régebbi történet jutott eszembe. Vagy húsz éve mértem fel a csalálosi római katolikus templom képzőművészeti értékeit, és a felmérésnél segédkező helyi lakosnak a munka végeztével a következő kérdést tettem fel: ha egy váratlan, tragikus esemény folytán el kellene innen menekülni hosszú időre, mit vinne a templomukból magával? Nagyon rövid gondolkozás után azt válaszolta, hogy az egész templomot.
Én a magyar kultúrából a legbüszkébb a magyar kultúrára vagyok. Ennyi!