Példájuk számunkra örök érték — az aradi vértanúkra emlékeztünk

| október 6, 2022 |

A szatmári magyarság a nemzeti gyásznapon a hagyományoknak megfelelően Szatmárnémetiben, a Gonzeczky János-emléktáblánál tartott megemlékezésen idézte fel az aradi vértanúk kivégzésének eseményeit. Az RMDSZ szatmárnémeti szervezete és a Szent István Kör szervezésében zajló főhajtáson elsőként ft. Ilyés Csaba római katolikus lelkész szólt az egybegyűltekhez, rövid felvezetőjében arra hívta fel a figyelmet, hogy az isteni gondviselés működik mindenben, majd az aradi vértanúkért, nemzetünkért és a béékért fohászkodott. Szilágyi István Róbert református lelkipásztor hálát adott azért, hogy idén is alkalmat kaptunk arra, hogy megálljunk és emlékezzünk azokra, akiknek fontos volt a nemzeti identitás, a hit, a szabadság, majd azért fohászkodott, hogy ma, a modern világban is méltó utódai lehessünk a szabadságharc áldozatainak.

Hegedüs Csilla államtitkár beszédében köszönetet mondott a szatmáriaknak azért, hogy a szomszédban dúló háború elől menekülőknek és az otthon maradottaknak is gyors és hathatós segítséget nyújtottak és arra kérte a jelenlévőket, hogy ha mást nem tehetnek, gondoljanak azokra az édesanyákra, akiknek a fia egy olyan háborúban harcol, ami nem az ő háborújuk, nem ők robbantották ki, viszont ők is kell hogy védjék a szülőföldjüket. Örvendjünk annak, hogy szabadok vagyunk, hogy nekünk nem kell hadba vonulni, vigyázhatunk a gyerekeinkre, és nem kell attól félni, hogy találkozunk-e velük valaha — fogalmazott Hegedüs, és arra kérte az ünneplőket, hogy ha mással nem tudnak segíteni a háború borzalmait megtapasztaló fiatalokon, egy gondolattal, imával segítsék őket.

Ezt követően Kása Petra, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium tanulója szavalta el Illyés Gyula: Haza a magasban című versét.

A haza nem oszt ajándékokat, a haza áldozatokat követel — idézte Jókai Mórt Tilki Attila, a Magyar Országgyűlés tagja, majd Vécsey Károly tábornok utolsó szavai alapján — Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt — arra emlékeztetett, hogy minden közéleti szereplő feladata az, hogy szolgálja azokat, akik körülöttük élnek, ez pedig nem egyszerű feladat a háború árnyékában.

Áldozatuk nem merül a múlt feledésének homályába

Történelmi előadást tartott Csorján Árpád, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium történelemtanára, a Szent István Kör tagja. Az alábbiakban ennek teljes szövegét közöljük.

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc az egész világ előtt bebizonyította, hogy a szabadságot egy nép, ha kell, súlyos áldozatok árán is, de kivívhatja.

1848–49-es év súlyos csapás volt az osztrák Habsburg uralkodói házra, de nem csak a bécsi Habsburgoknak, Európa többi uralkodói házának is félelmetes volt. Annak érdekében, hogy ne győzzön a magyar forradalom és szabadságharc, mindent meg is tettek, ezért is kértek orosz segítséget.

,A magyarságnak osztrák és orosz túlerővel szemben nem maradt más választás mint a vereség elfogadása, a szabadságharc fegyveres befejezése.

1849. október 6-án, szándékosan a bécsi forradalom első évfordulóján Aradon kivégeztek 13 honvédtisztet. Magyarország és Erdély teljhatalommal felruházott ura, Haynau táborszernagy 14 tagú haditörvényszéke tanuk meghallgatása, védők részvétele nélkül, két tárgyalás után olyan honvédtiszteket ítélt halálra, akik a szabadságharc kitörése előtt a császári és királyi seregben tényleges tisztként szolgáltak és a szabadságharc alatt tábornoki rangot értek el, vagy önálló seregtestet vezettek. E katonák sokban különböztek: néhányan forradalmárnak vallották magukat, mások csak esküjükhöz kívántak hűek maradni. A magyarokon kívül volt közöttük német, osztrák, lengyel, horvát, szerb; kisnemes, polgár és főnemes; dúsgazdag és vagyontalan; voltak közöttük barátok és ellenfelek, de egyben azonosak voltak: hősiesen harcoltak a magyar szabadságért, nemzeti függetlenségünkért, s ezért életüket áldozták.

A szatmári magyarság nemcsak rájuk emlékezik. A múltba kalandozó gondolataink középpontjába a mártírhalált vállaló Gonzeczky János tábori lelkész alakját helyezzük, aki kezdettől a magyar szabadság ügye mellé állt. Szentbeszédeiben erre buzdította a katonákat, híveket. Nyíltan és egyenesen hirdette a szószékről: „átkozott legyen az, aki az osztrák dinasztiának engedelmeskedik.”

Szavaiban és tetteiben következetesen kitartott, mert hitte, hogy a magyar nemzet méltó a szabadságra, méltó arra, hogy jelenét és jövőjét önmaga irányítsa. Magatartása nem maradt rejtve az osztrákok előtt sem. Ahogy az osztrák katonaság kezdett egyre nagyobb teret nyerni és a honvédség mozgástere szűkült, az elfoglalt területeken a császárhű erők szinte azonnal a megtorlás útjára léptek.

1849-ben augusztus 13-án a világosi fegyverletétel napján előzetes letartóztatásba helyezték Gonzeczkyt, majd perbe fogták. A vád: hazaárulás és felségsértés. Golyó általi halálra ítélték és október 8-án kivégezték. Sorsa összekapcsolódik a 13 aradi vértanú sorsával és mindazokéval, akiket a magyar szabadságharcban vállalt hősiességükért kivégeztek.

Ma elsősorban rájuk emlékezünk. Pöltenberg Ernő, Török Ignác, Lahner György, Knezich Károly, Nagy-Sándor József, Leiningen-Westenburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János, Vécsey Károly, Dessewffy Arisztid, Lázár Vilmos, Schweidel József, Kiss Ernő — neveik kitörölhetetlenül részei történelmünknek, jelképei a helytállásnak, a kitartásnak.

A haditörvényszék négy tábornokot golyó, kilencet pedig kötél általi halálra ítélt.

Elsőként a golyó általi ítéleteket hajtották végre reggel fél hatkor, majd következett a kötél általi halálraítéltek kivégzése. Utolsóként Vécsey Károlyt végezték ki.

Méltóságukat és tartásukat megőrizték még a kötél szorításakor, vagy a sortűz eldördülésekor is. Az utókor ismeri életük utolsó néhány órájának részleteit is, gondolataikat többen lejegyezték. Nem saját sorsuk felett siránkoztak, mert azt tényként elfogadták. Lélekben újra élték a forradalom csatáit, a sikereket és kudarcokat és aggódva tekintettek a haza jövőjére.

„Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon. És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom.” Lahner György tábornok utolsó mondatával közös gondolatot fogalmazott meg, amely sugározza a tábornokok lelkének belső békéjét, a tudatát annak, hogy áldozatuk nem merül a múlt feledésének homályába.

Példájuk számunkra örök érték. Példát mutattak gerincességből, tiszta keresztényi helytállásból és arról, hogy nem az számít, hogy le tudnak-e győzni minket, hanem az, hogy mennyire akarjuk a jövőt.”

Az emléktáblánál koszorút helyeztek el intézmények és szervezetek képviselői, zárásként a Himnuszt énekelték el a jelenlévők. Közreműködött a székesegyház kórusa és a 44. Dsida Jenő Cserkészcsapat.