Páskándi Géza színpadon és pódiumon Szatmárban

| május 21, 2024 |

„számunkra az, hogy a színház templom réges-rég

nem holmi metafora, hanem nyers történelmi tény,

igazság, amellyel számolnunk muszáj.”

                                                                                                                                  Páskándi Géza

 

Páskándi Géza színpadi szerzővé avatása

A Páskándi Géza művek színpadi megjelenítései a börtönévek[1] utáni időkben kezdődtek. Elsőnek a szülőföldön szólalt meg a Külső zajok című abszurd drámája, majd költeményeiből, esszéiből és más írásaiból is közönség elé kerültek – ugyancsak Szatmáron. Játszottak Páskándit hivatásosak és műkedvelők, ami a szerző iránti széles körű érdeklődésről tanúskodik. A továbbiakban a színpadi, illetve a pódiumi Páskándi-előadásokról szólunk, azok megszületésének időrendi sorrendje szerint. Nem lesz szó a különböző alkalmi, a különböző alkalmakra készült előadásokról és nem lesz szó szatmári vendégjátékokról sem.

„Históriává szenesült” időkkel kezdjük a sort, mert idén 56 éve annak, hogy megtörtént az első Páskándi-bemutató Szatmárnémetiben, a szerző szülőföldjén. Külső zajok című egyfelvonásos abszurd drámáját az Utunk[2] 1967 decemberi utolsó száma közölte, de a dráma már 1964-ben íródott.

A Külső zajok bemutatója több szempontból is különleges jelentőségű a szatmárnémeti színjátszás történetében. Először is, mint ősbemutató van kiemelt jelentősége, aztán mint a Szatmári Állami Magyar Színház elnevezésű intézmény utolsó bemutatója számít színháztörténeti mérföldkőnek. A korabeli pártvezetés a következő évadban román nyelvű társulatot is telepített az épületbe, ami azt jelenti, hogy a magyar színjátszás elveszítette a Szatmári Állami Magyar Színházat. Az új intézmény az Északi Színház nevet kapta, amelyet már nemcsak magyar, hanem román nyelvű társulattal is működtettek. Nem csak a név változott meg, hanem a magyar nyelvű társulat munkarendje, a próbák és előadások időpontjainak bizonytalanságai[3] megzavarták az addig zökkenőmentes munkarendet. A társulat gazdasági helyzete meggyengült.[4] Súlyosbította a magyar társulati életet a rá nehezedő megfigyeltség. Amit, vagy akit megfigyelnek, már nem az, ami a megfigyelés előtt volt! A megfigyelt állapot következtében beállt rettegésről, félelemről, drámai állapotokról szól Páskándi darabja. Kopa úr szótlanul áll, figyel, hallgat, de puszta jelenlétével sakkban tartja környezetét.

A Szatmári Állami Magyar Színház nevű intézmény utolsó bemutatója tehát 1968. június 30-án, egy vasárnap délelőtti matiné alkalmával történt, Csíky András igazgatásának idején, amikor színre vitték Páskándi Géza Külső zajok című egyfelvonásos abszurd drámáját.

A fentiek mellett az esemény történelmi jelentőségét hangsúlyozza, hogy ez a szatmárnémeti előadás avatta Páskándi Gézát színpadi szerzővé, akinek színpadi művei jelen voltak a romániai és a magyarországi színpadokon kívül az amerikai színpadokon[5] is. A Külső zajok bemutatásával a világháború után megtörtént a második lépés a Szatmárban született szerzők műveinek színre vitelében.[6] És még egy adalék: a műfaji rokonság adhatott kedvet és bátorságot a következő évadban sorra került magyar nyelvű ősbemutatóra; Ionesco A király halódik című abszurd drámájának színre vitelére.

Páskándi Gézát szoros baráti kapcsolat fűzte a szatmárnémeti magyar társulathoz. Cseresnyés Gyula, Kovács Ferenc, Török István, Csíky András, Köllő Béla valósággal lelki támaszai voltak a börtönévek terheit viselő érzékeny lelkű költő-író embernek. „Mint hasonló gondolkodású és világlátású emberek, diákkori barátok voltunk Gézával, még Kolozsvárról. Aztán Szatmáron a színházi nyomtatványok javítása okán gyakran jártam a nyomdába, hogy az ott dolgozó egyik rokonától tájékozódjam a Géza helyzetéről. Csak így követhettem sorsának alakulását a börtönévek idején. Szabadulása után első útja a színházhoz vezetett. Cseresnyéssel a művészbejáró előtt beszélgettünk, amikor megjelent Géza. Úgy jött hozzánk a színházhoz, mint haza. Az csak természetes volt, hogy mint színházigazgató segítettem darabjának színre vitelét” – emlékezik Csíky András egy 2018. április 9-én történt telefonbeszélgetés alkalmával.

A Külső zajok egy elembertelenedett, félelem irányította világról szól, a megfigyeltség gyötrelmeiről. Bizarr feltevésnek tűnhet, ha azt mondjuk: az előadás megszületésének körülményei azt sugallják, hogy a megfigyeltségben lévő társulat átélve a megfigyeltséggel járó bizonytalanságokat, félelmeket nem tehetett mást, mint a megfigyelt óvatosságával járt el az előadás létrehozásakor.

Tanulságosak az előadás ügyelőjének, Török Ovidiának a bejegyzései. Az első bejegyzett próba (az ügyelők naplójába) 1968. június 21-én 10 órakor volt. Meglepő, hogy olvasópróba helyett, a megszokott próbarenddel ellentétben rendelkező-emlékpróba szerepel az ügyelő naplójában. Itt Kovács Ferenc és Cseresnyés Gyula a rendező, Diószeghy Olga a súgó. Rendelkező-emlékpróba csak abban az esetben lehetett, ha már előtte, azaz június 21. előtt volt olvasópróba, értelmezőpróba stb. Ilyennek azonban nincs nyoma a társulat próbáit rögzítő ügyelők könyvében, vagy próbakönyvben. Mindez teljesen jelentéktelen amellett, hogy az első bejegyzésben Külső zajok helyett „Ifjúsági matiné” a próbálandó darab címe! Csupán a harmadik, június 23-ai próbán jelenik meg a Külső zajok cím az ügyelő naplójában, de nem egyedüli címként (!), mert mellette Viselkedési verseny (?) és A vihar (?) címek szerepelnek. Kutatásaink során az utóbbi kettőről nem találtunk semmiféle más beírást, de magyarázatot sem.

A körülmények arra utalnak, hogy a színház vezetése furcsa módon elrejtette a Páskándi-bemutatót. Vegyük figyelembe, hogy az első próbán, június 21-én pénteken  a színház életében nagy esemény volt, ezen az estén tartották a 33 névtelen levél bemutató előadását, az „A” bérletes nagyérdeműnek. Tehát a bemutatót megelőzően 10 órával az „Ifjúsági matiné” „rendelkező-emlékpróbája” volt, ami csak a hihetetlen kategóriájába helyezhető el a hagyományos színházi rendben. Török Ovidia ekkor még nem írta be az ügyelők naplójába a Páskándi darab címét, az csak június 23-án jelenik meg. Ezek után sem a próbák, sem az előadások könyvében nem jelenik meg a Külső zajok! Pedig az előadást a Szatmári Hírlap beharangozta. Nézzük, hogyan?

1968. J. a Szatmári Hírlap szerkesztője 1968. június 26-án megjelent beharangozójában így ír: „Vasárnap ifjúsági matiné Szatmáron. (…) Páskándi Géza egyfelvonásosát a viselkedési és műveltségi verseny jeleneteit készítik elő a színház művészei. (…) Bízunk abban, hogy utána ugyanolyan fellendülés tapasztalható a KISZ munkában, a nevelő és irodalmi – és művészeti tevékenységben, mint (…) a többi városban.” A darabról való tárgyilagos hír helyett (elembertelenedett, megfigyelt világ, félelem stb.) a kor kötelező propaganda-csomagolásába megjelent hírlapi tájékoztatás, a szólunk is meg nem is gyakorlat mintájára készült. Az 1968. június 30-án, vasárnap délelőtt megtartott előadásnak a helyi sajtóban (sem máshol) nem maradt más lenyomata.

A kommunista diktatúra éveiben merész lépésnek számított Csíky András igazgató részéről a politikai okok miatt börtönviselt Páskándi darabjának felvállalása. A megfigyeltek óvatossága kísérte az előadás próbáit és a bemutatót. Nem véletlenül nevezték akkor az ilyen megnyilvánulást ellenzéki hangnak.

Az előadás szereplői: Ács Alajos, Boér Ferenc, Cseresnyés Gyula, Diószeghy Iván, Fülöp Ildikó, Kisfalussy Bálint, Kocsis Antal, Korcsmáros Jenő, Krizsovánszky Szidónia, Nagy Iza, Soós Angéla, Török István, Vándor András. Az előadást Cseresnyés Gyula rendezte, a díszlet- és jelmeztervező pedig Szatmári Ágnes festőművész volt.

 

Műkedvelők műsorán

Időrendi sorrend szerint 1971. október 3-án, a Csirák Csaba szerkesztette és rendezte Egy születőnek című irodalmi összeállításban szólaltak meg Páskándi Géza versei pódiumon. A Holdbumeráng[7] című kötetből és az Utunkban megjelentekből 32 vers hangzott el[8]. A versek közé olyan Bach-muzsika került, amely ihletet és alkalmat kínál a közönségnek az elmélyülésre.

„…számomra nagy megnyugvás azt tudni, hogy szeretnek és olvasnak szülőföldemen” – írta 1971. július 12-én kelt levelében Páskándi Géza, majd féltő aggodalommal megjegyezte és aláhúzta a levélben: „Gondolom, hogy a szavalóesthez a hivatalos engedélyt már megszerezte.”

Az előadók Szatmárnémeti környékéről, Kiskolcsról, Nagykolcsról és Szamoskrassóról a szatmárnémeti Magyar Líceumba ingázó diákok: Bozsó Ibolya, Csomai Irén, Kajtár Anikó, Magyari Katalin, Oláh József, Oláh Sándor, Szabó Irén. Nem ez volt az első közös munka és nem is az utolsó, ezért nevet kellett választani, így született meg a Kolcsi szavalócsoport. Szerepléseiről Muzsnay Árpád, Soltész József, Szabó Sándor, Ágopcsa Marianna, Bölöni Sándor, Cseke Péter és még sokan mások írtak.

A továbbiakban rövid ízelítő következik az összeállításból. Páskándi a kommunista idők megcsonkult létezésének megmutatására a groteszkbe hajló képzeletet hozta működésbe. Példa erre a Képzelet című vers, amelyet Oláh Sándor adott elő.

„A fészerben szerszámokat javítanak

A kovács fújtatóba rejti tüdejét

Kocsis dühét lovakba vési ostorával

A varga mindenegy cipőbe beledugja képzeletének lábát  

A cukrász süteményre ifjúsága ezüsthavát porozza

A hordás saját csomagjait cipeli

A borbély megfésüli a vendég gondolatát is

A kádár abroncsot élet hulló dongái köré von

A pék kisüti a kedves dombvidéket

Száz  méteren a pincér érmeket nyer

A tánctanár libbenve űrbe lép ki

Hétfejű sárkányt ölök én is

Ceruzával.”

A másik idézet a szabadságról és az azzal járó felelősségről szól. A szorongó ember szabadsága, csak látszatszabadság. Aki félelemben él, nem lehet szabad. Ahol törvényen túli tilalmak fenyegetnek, ott nincs szabadság. Mégis a legsúlyosabb rabság, amikor az elme lesz fogoly, amikor az elme lesz elbűvölve.

„Hunyorgó rémülettel, mint pincebogár járdai fényre

hunyorgó rémülettel nézek a képre

mert jaj gyanús ez a fény, ez a szín, mint a rabnak

ki körüllesvén szorongva érzi magát szabadnak

midőn mögötte maradtak a cellák.”

Az összeállításban elhangzott Mert helyettetek című vers, amely akárcsak a Hunyorgó rémülettel a meghurcoltatás, a börtönévek, a megpróbáltatások emlékét idézi a Páskándi esetében. Azonban a verses összeállításban, 1971-ben ez a vers kiszólás volt a pódiumról a hallgatóság lelkiismeretének irányában. A példa már-már krisztusi.

 „Mert helyettetek szerettem vagy szégyelltem szeretni

s maradt a körmöm piszkos: kövekről múltat kapartam

helyettetek álmodtam fülledt fabulát priccsen

s vontam nőt magamhoz képzeletemben

és helyettetek gondoltam magamat – jobbnak

terveltem igazi szépet a földön

és helyettetek loptam, csaltam, csakhogy nem öltem

tudván: ha én nem teszem, megteszitek ti

helyettem is.”

A szatmárnémeti bemutató előadásról Soltész József írta az Utunk című lapban: „a költészet avatta a gyermekszavalókat felnőttekké. Tisztán, csiszolatlan melegséggel csilingeltek a sorok. Hideg volt a teremben, s én úgy éreztem, hogy egy falusi szánkón vonulok a talpig befagyott jegenyék között, fel az őzbak sziklájára, le a táncos liánok mélységeibe.”

Ezt követően a környező falvakba és Nagykárolyba is eljutott az előadás. Eredmények is születtek. A különböző helyi iskolák rendezvényein a tanulók önszorgalomból elővettek Páskándi-verseket, így lett népszerű a környéken többek között a Hagyakozás, a Gyermekes, a Gólyahír, a Városom emléke és sok más Páskándi-vers.

 

Zénó és a teknős és az Önkéntes tűzoltók

Időrendi sorrendben a következő Páskándi-bemutató Szamoskrassón[9] volt 1973-ban egy Farsangi tarka-barka előadáson, ahol a Zénó és a teknős és az Önkéntes tűzoltók című jeleneteket, a fent említett műkedvelők és szamoskrassói tanárok játszották emlékezetes sikert aratva a falusi közönség előtt. A jelenetek expresszív képei ma is élénken élnek a „játékosokban”. A Zénó és a teknős, valamint az Önkéntes tűzoltók című jeleneteket a falusi közönség őszinte átéléssel követte, tapsolta és ünnepelte a műkedvelők szereplését.

Nagy Gyula[10] tanár úr Szatmárnémetibe kerülve a magyar diákszínjátszás újraszervezője és leglelkesebb apostola, számtalan fiatal tehetség felfedezője és nevelője. A Kölcsey Ferenc Főgimnázium magyar szakos tanáraként 1992-ben létrehozta a Magyar Diákpódiumot (Madipó). Még ebben az évben Európa térképe címmel Páskándi Géza abszurdoidokból összeállított esttel jelentkezett a Madipó. Az Európa térképe című novellát maga Nagy Gyula, az est szerkesztő-rendezője dramatizálta. Emellett Az ügy, az Őszinte pillanat, a Tudománynépszerűsítő párbeszédek és az Önkéntes tűzoltók című abszurdoidok szerepeltek a Páskándi-esten. Az előadással nagy sikert arattak az első Országos Diákszínjátszó Fesztiválon (ODIF) 1992-ben.

A ’90-es évek közepén ugyancsak a Nagy Gyula tanár úr vezette Madipó újabb Páskándi-bemutatóval jelentkezett, Az eb olykor emeli lábát című mesejátékkal. „Nem csak Kolozsváron, Szatmárnémetiben is kialakult abban az időben egy értelmiségi réteg, amely igényt tartott Páskándi abszurdjaira, és örömmel fogadott minden erre irányuló törekvést” – emlékezik Nagy Gyula ma már nyugalmazott magyar irodalomtanár 2018. április 14-én.

Ezzel a megállapítással szemben értelmezhetetlen a következő történet. Még Páskándi Géza életében szóba került a Vendégség című dráma szatmárnémeti színre vitele. A hírre 1995 májusában, élete utolsó levelében lelkesen, de végrendeletszerű üzenetben írt Páskándi Géza Parászka Miklós igazgatónak és a társulatnak: „Drága Miklós Kedves jó Társulat Nagy örömmel vettem a hírt Ablonczi Lászlón keresztül, hogy játsszátok a Vendégséget. Áldásom! Sőt: 1995–98 december 31-ig úgy játszhatjátok e darabot, hogy minden tantieme-jét a szatmári Rákóczi Kollégium javára ajánlom fel. Ezt azonban a plakáton tüntessétek fel, legyen közönség-csalogató is. Nejemmel teljes és természetes egyetértésben döntöttem így. Mindenkit csókolok ölelek sokszor. Páskándi Géza Szatmár fia” Amint tudjuk az előadásból nem lett semmi. A Vendégség a mai napig várt vendég Szatmárnémetiben.

 

Harminckét év után

Harminckét évnek kellett eltelnie, hogy a szülőföld hivatásos magyar társulata újból Páskándi Géza művet tűzzön műsorra, de a szerző ekkor már nem élt. Szugyiczky István az Északi Színház Harag György Társulatával törte fel a befagyott idők jegét 2000. május 19-én az Önarcképek – ujjlenyomatból című összeállítással.

„Páskándi Géza életművének ismerete sajnálatosan hézagos. (…) Drámái ismeretlenek, mert a színházak nem játsszák. Költészete is az (…). Örömmel fogadtam a felkérést, hogy Páskándi halálának ötödik évfordulójára tervezett ünnepségekre szerkesszek emlékestet. Élmény volt a munka, a verseit olvasva a vele való találkozás mintha még személyesebbé vált volna” – emlékezik az összeállítás szerkesztő-rendezője, Szugyiczky István.

Az emlékest a Muzsnay Árpád szervezte Mi nékem az igazság? című Páskándi-ünnepségek keretében került színre. A társulat fiatal művészei, Gajdó Delinke, Kulcsár Attila, Nagy Orbán hiteles előadásban villantották föl az ünnepelt költő verseit. Szugyiczky Istvántól nem idegen módon élőzene harmonizálta az irodalmi összeállítást Bázsa Levente fuvolaművész közreműködésével. Az előadásról Báthory Éva, a Szatmári Friss Újságban írta: „A hatvanas évek szatmári színházának legjobb pillanatait idéző előadás jóvoltából Páskándi Géza egy estére életre kelt és ismét zörgetett a túlélés kapuján. Vajon hányszor adatik meg neki ez a lehetőség?”

A későbbiekben játszották az előadást Budapesten a Vármegye Galériában, ahol a Galériát avató est volt az Önarcképek ujjlenyomatból és a Magyar Újságírók Országos Szövetségének székházában, ahol rádiófelvétel is készült az előadásról.

Metz Katalin a Magyar Nemzet Kultúra rovatában így ír az Önarcképek – ujjlenyomatból című összeállításról: „Szugyiczky István (…) a választott szövegekből az életmű mérföldköveit (…) szakavatottan kicövekelte.  A korai és kései versein és próza-töredékein keresztül, esszéidézeteken át a szavak felfakadásáig, egymásba kulcsolódnak a versek és lírává nemesülnek puritán prózarészletek, mint egyetlen, hatalmas láncolata a költő életének. Valamennyi versben, idézetben ott van az üstökön ragadott sors és annak tükörképe. No meg az összetéveszthetetlen írói arcél. És a – lírikusoknál oly ritka – szemérmes, jobbára rejtőzködő lélek, amely „egy ágyon hál a lelkiismerettel”, kivált, ha közössége, nemzete sorsa miatt emésztődik. A drámaíróé, aki „száműzött szavak templomának” aposztrofálja a határon túli magyar színházakat.”

Páskándi Géza 1994-ben A száműzött szavak temploma a határon túli magyar színház című írásában meghatározza a szó, a szószék (ha úgy tetszik pódium) és a színház felülírhatatlan jelentőségét a határon túli magyar kultúrában, annak fennmaradásában. „Számunkra az, hogy a színház templom réges-rég nem holmi metafora, hanem nyers történelmi tény, igazság, amellyel számolnunk muszáj. Hiszen, ha üldözik az anyanyelvi szót és kultúrát, ha tilos az utcán, tilos a hivatalban, tilos a táblákon, feliratokon, szülőnk és szülöttünk: a Nyelv számára mi marad hát? Csupán a Szószék és a Színpad.”

 

Páskándi Géza-mű újra a szatmárnémeti nagyszínpadon

 Végre 2000. november 17-én, Lőrincz Ágnes igazgatása idején az Északi Színház Harag György Társulata bemutatta az Árpád-házi triptichon utolsó darabját a László szent király című történelmi játékot.  Az 1992-ben íródott darab ősbemutatóját méltó tisztelgésnek szánta a Harag György Társulat a millenniumi év alkalmával. Parászka Miklós nyilatkozatából idézünk: (Szatmári Friss Újság 2000. november 16. szám, Ágopcsa Marianna): „Amennyiben van képregény, a László, szent király képdráma. (…) jellemző pillanatokat villant fel a történelmi főhős életéből, erőteljes drámai izzással.” Parászka Miklós rendező a társulat legjobb erőit sorakoztatta fel a szereposztásban.

László király              Nagy Csongor                                 Szikes                Sebestyén Aba

Adelhaid                     Benő Kinga                                     Ormód              Ács Alajos

Péter, nádor               András Gyula                                 Salamon           Rappert Gábor

Dezső, érsek               Czintos József                                Bodos                Fülöp Zoltán

Teofánia                     Kovács Éva                                      Judit                  Gajdó Delinke

Merkur                       Kulcsár Attila                                  IV. Henrik        Tóth-Páll Miklós

Bökös                          István István                                   Szita                   Lőrincz Ágnes

Kalán                          Nagy Orbán                                     Ákos                   Bessenyei István

 

„Parászka, mint mindig, nagyszerű munkahangulatot teremtett a próbákon. Mi pedig, a fiatal színészekkel az élén, szívvel-lélekkel beleadtunk mindent. Emlékszem Nagy Csongorra, aki akkor kezdő színész volt, ő úgy volt Szent László, hogy valóban Szent László volt. Feledhetetlen számomra Nagy Orbán tekintete egy-egy bejövetelkor. A színész a partner tekintetéből él. Ezen az előadáson több ragyogó szemet láttam” – emlékezik Czintos József 2018. április 6-án egy Szamos-parti séta alkalmával.

Báthory Éva a Szatmári Friss Újág 2000. november 20-án kelt számában így látta a végeredményt: „A darab megkísérli a szinte lehetetlent, életre kelteni a magyar történelem Szent István utáni korszaka egyik legjelentősebb reálpolitikusának alakját és uralkodását úgy, hogy közben Páskándi Géza is elmondhassa a magáét ember, erkölcs és hatalom viszonyában.” És még egy 24 évvel ezelőtti, ma is időszerű idézet az előbbi cikkből: „László az erőskezű, széles látókörű az országa függetlenségét és belső biztonságát tizennyolc éves uralkodása alatt megszilárdította.” Az ősbemutató nem aratott átütő sikert a „képdrámát” az állóképek füzérét, az erőteljes drámai izzás ellenére sem sikerült pergő előadássá éleszteni. Az előadás a bérleteken kívül meghívást kapott Budapestre, a Thália Színházba, ahol két alkalommal került színre.

 

Ismét diákszínpadon 

A Szatmárnémeti Református Gimnázium diákjai 2007 októberében, Szilágyi Éva igazgatásának idején mutatták be Páskándi Géza Tornyot választottam című drámájának egy részletét, a református oktatás 450. évfordulója alkalmából. Az előadást Bessenyei István színművész rendezte. A szereplők között ott volt a ma már hivatásos színész, Poszet Nándor mellett Pató Ferenc, Nagy Lóránd, Váncsa Tamás, Hegedűs János. A Láncos-templomban, a filharmónia termében és Hadadon láthatta az előadást a közönség.

 

Ismét Szugyiczky István színpadán

2009. április 15-én, új Páskándi-összeállítással jelentkezett Szugyiczky István szerkesztő-rendező. A Szavak szeretőjének szült anyánk című irodalmi estet a Harag György Társulat művésznője, Kovács Éva és a már budapesti színész, Ferenczy Csongor vitte színpadra. A bemutató színhelye a római katolikus püspökség elegáns Aranyterme (díszterem) volt.

„A Szavak szeretőjének szült anyánk című est egy újabb portré a költőről, a szavak szerelmeséről, Szatmár hű fiáról!” – emlékezik Szugyiczky István.

Hosszú életű előadás született ezúttal. A 2009-ben bemutatott irodalmi összeállítás még 2016. október 4-én is műsoron volt, amikor a felújított Városi Színház (Északi Színház) ünnepélyes megnyitására igazán méltónak a Páskándi Géza gondolatait megidéző Szavak szeretőjének szült anyánk előadást tartották. A felújított előadáson Frumen Gergő, Kovács Éva, Nagy Csongor, Rappert-Vencz Gábor tolmácsolta Páskándi Géza gondolatait.

Örök találkozás

2023. május 2-án Szatmárnémetiben, a Várdomb utcai zsinagógában Páskándi művészetének elkötelezett éltető-felhangosítója, Szugyiczky István újabb, szinte ismeretlen oldalát mutatta be Páskándi művészetének a „…majd és mindig csak találkozhatunk…” című előadással. A Harag György Társulat felolvasószínház sorozatában Szugyiczky István szerkesztő-rendező Páskándi Géza és Müller Pinchas názáreti főrabbi levelezését használva alapanyagul, levelezésükben személyes történeteken keresztül megmutatta az emberi lét szépségét, nagyságait és mélységeit, igazi értékeit, melynek alapköve a nagybetűvel írott HIT.

Románia börtöneiben és munkatáboraiban raboskodó két ember talált egymásra. Két istenhívő ember. Találkozásuk életmentő, emberséget megerősítő és megtartó barátságban nőtt példakép értékű nagysággá. A rabtáborokban egymás sebeit kötözgették. Szabadulásuk után, évtizedeken át leveleztek – kisebb-nagyobb megszakítással. Levelezett két olyan ember, aki a szóból, aki az írás fárasztó munkájából élt meg. A napi penzum mellett újból elővették a tollat és levelet írtak egymásnak, mert szükséges lelki táplálék volt mindkettőjük számára kettejük levelezése, amelynek csak a földi lét megszűnése vethetett véget.

Fogadkozások nélkül is olyan volt az ő kapcsolatuk, mint a megszentelt eskü: életre szóló. Nem szégyenteljes, nem tragikus halál, hanem az örök-találkozás reményével díszített halál vetett véget levelezésüknek. Hitről beszélünk. A rendező által kiválasztott helyszín is, a zsinagóga a hit háza, ahogy a szerkesztő használja „szakrális hely” és a hely szelleme kötelez. Ebben az esetben sem csak helyszín a zsinagóga, és nem csak játékhely. Olyan felszentelt hely ahol fel kell emelnünk lelkünket. Ha ez nem történik meg, nem érthetjük a levelezés lényegét. Itt a prózai szöveg lírai emelkedettséget kap, ezért emeli föl minden résztvevő a szívét-lelkét.

A zsidó Müller rabbi és a magyar Páskándi levelezésének témája hétköznapian életszerű. A két hívő ember nem prédikál a hitről, hanem az igaz élettel járó megbocsátásról, művészetekről, szeretetről beszél, és az anyanyelv világot átölelő szelídségéről.

„Az anyanyelv számtalanul sok dolog, élmény, érzelem kifejezésére szolgált és legnemesebb fedőneve volt, lehetett mindennek, ami megmaradásunkat szolgálta ott és akkor, és sajnos mindig azután… Az anyanyelv ép olyan befogadó és megbocsátó, mint az anya. Valóban. A nagyobb gyermek anyja karjába-könyökébe kapaszkodik, de ő épp a legkisebbet veszi ölébe, aki nem tud megállni saját lábán. Igen, azt mondom: az anyanyelv bölcsességéből kell tanulni…  Türelméből… mert erkölcsöt szab és erkölcsöt sugall!!!”

Emberségben erősíti egymást a rabbi és az író. Hála a szerkesztő-rendezőnek és kollégáinak, erősítenek bennünket is az ő szavaik, bennünket, az est szem- és fültanúit.

A kétszemélyes levelezés szövegét a Harag György Társulat négy művészére osztotta ki Szugyiczky István: Kovács Évára (Poór Lili-díjas), Rappert-Vencz Gáborra (Kovács György-díjas), Frumen Gergőre és Gaál Gyulára. A felolvasószínház legjobb erényeivel és lehetőségeivel élve emlékezetes esttel ajándékozták meg a zsinagógát megtöltő nézősereget.

 

Kolozsvári és nagyváradi megerősítések

Szugyiczky István két arra hivatott ember levelezését dramatizálta, azaz pódiumi előadásra alkalmassá tette. Ezt fontos kihangsúlyoznunk ma, amikor Páskándi Géza színpadi jelenlétének hiányát szenvedjük. Folynak viták arról, hogy alkalmasak-e Páskándi szövegei színpadi előadásra. Ellenhangok szólalnak meg ebben a kérdésben. Mi itt Harag Györgyöt hozzuk fel példának, őt, aki Páskándi- művet választott és vitt színpadra nem kevés sikerrel.  Ő az a művészember, akinek a gondolatait és a példáját ma is érdemes megszívlelni.[11]

„Páskándi Gézának az Apáczairól szóló drámáját, a Tornyot választok címűt Kolozsváron rendezte Harag György. Az előadás színháztörténeti jelentősége mellett Senkálszky Endre visszaemlékezéséből megtudjuk, hogy a romániai magyarság gondolkodás történetének fontos állomása volt Harag Györgynek ez a rendezése (ez a választása): «a zsarnoki hatalommal kötött bármiféle kompromisszum a közösség önfelszámolását sietteti, a túlélés reményét csakis a szembeszegülés és elvhűség élteti. […] Ekkor kezdődött az a folyamat, amely az erdélyi magyar drámát és színházat közösségmegtartóvá, a szellemi ellenállás fórumává tette»”

És még egy fontos színházi embert hozunk fel példaképpen. Szabó József (Ódzsa) rendező, dramaturg, szakíró, művészpedagógus két Páskándi Géza darabot rendezett Nagyváradon: A bosszúálló kapust és a Kérjük a lábat letörölni című darabokat.

Úgy Harag, mint Szabó keményen megharcolt azért, hogy a börtönből és munkatáborból szabadult politikai elítélt műveit műsorra tűzhessék. Nagy biztonsággal leszögezhetjük: Páskándi műsorra tűzését nem nézte jó szemmel a hatalom, és ők, akárcsak Szatmárnémetiben Csíky András belementek a kockázatos vállalkozásba, mert Páskándi színpadi műveit nem csak alkalmasnak, hanem szükségesnek vélték játszani.

 

Összegzés

A fentiekből kiderült, hogy az elmúlt 56 évben tizenhat alkalommal mutattak be Páskándi Géza műveket Szatmár megyei színpadokon. Ezek a következők:

Külső zajok, 1968. június 30. (hivatásos)

Egy születőnek, irodalmi összeállítás, 1971 (műkedvelők)

Zénó és a teknős, 1973 (műkedvelők)

Önkéntes tűzoltók, 1973 (műkedvelők)

Európa térképe, 1992 (műkedvelők)

Az ügy, 1992 (műkedvelők)

Őszinte pillanat, 1992 (műkedvelők)

Tudománynépszerűsítő párbeszédek, 1992 (műkedvelők)

Önkéntes tűzoltók, 1992 (műkedvelők)

Önarcképek – ujjlenyomatból, 1992 (hivatásos)

Az eb olykor emeli lábát, 1994 (műkedvelők)

László szent király, történelmi játékot, 2000 (hivatásos)

Tornyot választottam, 2007 (műkedvelők)

Szavak szeretőjének szült anyánk, 2009 (hivatásos)

„… majd és mindig csak találkozhatunk…” 2023 (hivatásos)

A 16 bemutatóból öt kötődik hivatásos művészekhez, és abból is csak két nagyszínpadi játékot jegyezhetünk. Leszögezhetjük, hogy kevés.

A műkedvelők bátrabbaknak és nyitottabbnak tűnnek. Érthetetlen módon mára már mindkét területen eltűnt Páskándi a színházi világból és a pódiumról.

 

[1]             Dávid Gyula: Egy egyetemi hallgató (hadbírósági ítélettel hat évre taksált) ´56-os feljegyzései „1957. június 13-án a kolozsvári Tartományi Katonai Bíróság hat év börtönre ítélte Páskándi Gézát, „nacionalista, irredenta, anarchista” lázadásra való felbujtás vádjával.” Páskándi Géza emlékkonferencia 2011. november 28.

[2]             Az Utunk a Románia Szocialista Köztársaság Írószövetségének lapja.

[3]             Példák vannak arra nézve, hogy az estére tervezett próbakezdést halasztani kellett, mert a román társulat nem adta át a megbeszélt időpontra a színpadot (1968. május 16.). Arra is vannak példák, hogy a próbaidő felét le kellett mondani, mert a másik társulat nem adta át a termet. Éppen ilyenek miatt történhetett meg, hogy többször rögtönöztek a próba színhelyét illetően: hol a férfi öltözőben, hol az aligazgató irodájában, hol a büfében tartotta próbáit a magyar társulat. A kép akkor lesz teljes, ha mindehhez hozzáadjuk a nem ritka áramszüneteket, amelyek szintén megzavarták a munkarendet.

[4]             Az ekkor már 178 éves szatmárnémeti magyar színjátszás ismertsége, tekintélye révén különböző támogatási lehetőségei volta, amelyek csökkentek és osztódtak. Például, amikor egy-egy magyarországi társulat felújította a műszaki felszereléseit, Szatmárnémetinek adományozta a használtat, hogy segítsen a még rosszabb műszaki felszereltségű magyar társulaton. Az Északi Színházzá alakulással az adomány közös tulajdon lett a román társulattal.

[5]             Lásd Páskándi Géza-emlékkonferencia, 2012. Brogyányi Jenő: Külső zajok, avagy: Páskándi úrtól nem kell félni, A Páskándi-drámák amerikai fogadtatása.

[6]             Elsőnek Simon Magda, a kommunista hatalmat szolgáló Százházas lakodalom című előre gyártott elemekből íródott darabját játszották az 1958–1959-es évadban.

[7]             Páskándi Géza: Holdbumeráng, Irodalmi Könyvkiadó, 1966

[8]             Íme az Egy születőnek című irodalmi összeállításban szerepelt versek: Mert helyettetek, Gyermekes, Ördögvér, Gyermekkorom juhásza, Poétikai tanulmány, Nyulak Miatyánkja, Kő-dilemmák, Ikarusz, Holdbumeráng, Ének, Sirató-asszony énekeFerendze, Különös tolldísz, A költő asszonya, Hunyorgó rémülettel, Őzbak a sziklán, Tűzbirodalom, Városom emléke,Tömbházak gyermekei, Táncos liánok, Gólyahír, Prédikáció halaknak, Anonymus, A törzs varázslója, Csodakék álmot, Színek után, Hagyakozás, Őszi szeánszok, Megy egy ember, Ólomkatonák, Bartók félfüllel, Temetőbogarak, Tűzevő Dózsa, Egy születőnek

[9]             Szamoskrassó Árpád-kori település Szatmár megyében.

[10]           1973-ban Nagy Gyula, ma már nyugalmazott magyar szakos tanár, még kolozsvári egyetemista éveiben, nem csak a Páskándihoz fűződő jó viszonya miatt, hanem abszurdjainak vonzásában, a filológiai hallgatókkal bemutatta A bosszúálló, a kapus, avagy: kérjük a lábat letörölni című tragikomikus párbeszédet.

[11]           Csirák Csaba: Hatvan év krónikája, Szatmárnémeti Harag György Társulat, 2013., Életrajztár melléklet című fejezetéből.