A Beszélgetések testről és lélekről sorozat legújabb részének témája: Párkapcsolatok a XXI. században. A Mézesházban megtartott kerekasztal-beszélgetésen részt vett: dr. Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó, egyetemi oktató; dr. Tallian Cristian pszichiáter; Bálint Kati meseterapeuta; Rácz Ervin református lelkipásztor; Keresztes Ágnes színésznő; Bakk Dávid László zeneszerző és Sardar Tagirovsky rendező. A beszélgetést moderálta Elek György.

Frigy Szabolcs: A DINK-életmód nagyon sok esetben egy átmeneti időszak, nem arról van szó, hogy a párok így akarják leélni az életüket, hanem valahol az életükben bejöhet, hogy gyereket szeretnének vállalni, csak akkor megint szembesülnek ennek a medikális akadályával.

Ha megnézzük a mai demográfiai helyzetet, azt látjuk, hogy 8 milliárd feletti a világ lakossága. 1960-ban kb. 3 milliárdan voltunk, tehát 60 év alatt kb. 5 milliárd ember született. Azt jósolják, hogy 2080-ra fog tetőzni a világ lakossága 10 milliárd környékén, utána pedig esésnek fog indulni. Természetesen a népszaporulat nem egyenletesen oszlik meg a kontinensek között, létezik egy olyan fogalom, amit jóléti paradoxonnak hívunk, tehát ott születnek a gyerekek, ahol a legszegényebbek az emberek, ahol nagyon gazdagok, ott nagyon kevés gyerek születik. Jelenleg a legmagasabb népszaporulat Nigerben van, ahol egy nő átlagosan 7 gyereket szül, a legalacsonyabb pedig az ázsiai fejlett országokban, ahol átlagosan egy gyereket szül egy nő. Ez azt jelenti, hogy ahhoz, hogy a társadalmunk ne fogyjon, 2,1 gyereket kellene vállaljon minden anyuka. Romániában is nagyon magas a népességfogyás. Ez a probléma nem a fogyasztói társadalmakkal kezdődött. A biológusok azt mondják, hogy belénk van kódolva, hogy minél reménytelenebb helyzetben van egy faj, annál magasabb utódszámmal védekezik, annak érdekében, hogy a genetikáját átörökítse. Kulturálisan is nagyon különböző az, hogy hány gyereket vállalunk.

Addig, amíg egy kollektivista társadalomban éltünk, a gyerekre úgy tekintettek, mint aki a nemzetet is továbbviszi, a közösség fenntartója. Ahogy áttértünk az individualista társadalomra, ez is hatással lett a családtervezésre. Van egy érdekes kifejezés, melynek a rövidítése az angol szavak kezdőbetűiből jön, a DINK-életforma (Dual Income No Kids), vagyis két fizetésből gyerek nélkül egy viszonylag magas életszínvonalat jelent. Amerikában becslések szerint egy gyerek felnevelése 300 ezer dollárba kerül, Romániában ez az összeg 500 ezer lej. Minden gyerekneveléssel kapcsolatos cikkben a kiadásokról beszélnek, de azt az érzelmi pozitívumot, amit egy gyerek behoz egy pár életébe, nagyon nehezen lehet adatolni. 

Az utóbbi 40 évben látványosan kitolódott az első gyerek születésének az időpontja. Romániában az első gyerek átlagosan az anyák 28. életéve után születik meg, 2020-ban 30 év fölé tolódott ez ki, és a 35–44 év közötti nők 19%-ának nincs még gyereke. Az első munkába állás és az első gyerek születése között van kb. 8–10 év, amikor lehetőség van a DINK-életmódra.

Kutatások során 5 érv merült fel arra vonatkozóan, hogy a párok miért nem vállalnak gyereket. Az egyik, amit gyakran hallunk, hogy nincsenek meg a körülményeik a gyerekvállaláshoz. Az, hogy kinek mit jelent a megfelelő körülmény, nagyon megfoghatatlan dolog. Van egy társadalmi elvárás magunkkal szemben is, hogy mikor és milyen körülmények között érkezhet a gyerek. 

A másik dolog, ami előjön, hogy ameddig a párnak nincs gyereke, van egy szabadságuk, tudnak utazni. Amikor egy ilyen pár prioritizálja, hogy mire költse a jövedelmét, akkor ebben a sorrendben a materiális értékek és élmények mögé kerül a gyerekvállalás. Ehhez kapcsolódik az, hogy a fiatalok úgy érzik, hogy a gyerek születése túlságosan leköti a fizikai és a lelki energiájukat. 

Amerikában nagyon gyakran mondják, hogy a fiataloknál mérhető a klímaszorongás, emiatt gyakran halljuk azokat a mondatokat, hogy minek hozzunk gyerekeket erre a világra. Tehát az, akinek a jövőképe pesszimista, kevésbé fog gyereket vállalni, mert azt gondolja, hogy ha ő maga is szorong, akkor azzal tesz jót, ha nem hoz gyereket a világra. 

Míg száz évvel ezelőtt nagyon erős megbélyegzést jelentett, ha egy párnak nem volt gyereke, ma már a társadalom sokkal megengedőbb és egy tudatos választási lehetőség lett az, hogy nem vállal valaki gyereket.

Fontos az, hogy megváltozott a nők szerepe a társadalomban, nagyon erőteljes a munkaerőpiaci részvételük. Sokáig úgy akartak ezen a demográfiai helyzeten segíteni, hogy sok időt adtak gyermeknevelési szabadságra, de ettől nem nőtt a gyermekvállalási kedv. Emiatt sok ország abba az irányba indult el, hogy egy sajátos gyermeknevelési rendszert építettek ki, aminek az alapja a bölcsőde. Láthatjuk, hogy mi is ebbe az irányba indultunk el az utóbbi időben, hogy minél rugalmasabban térjünk vissza a munkaerőpiacra, ne maradjunk ki a munkából és ne kelljen választani a karrier és család között. 

A DINK-életmód nagyon sok esetben egy átmeneti időszak, nem arról van szó, hogy a párok így akarják leélni az életüket, hanem valahol az életükben bejöhet, hogy gyereket szeretnének vállalni, csak akkor megint szembesülnek ennek a medikális akadályával. Romániában ma minden 4 párból egynek medikális problémája van a gyerekvállalás során. Különböző kutatásokban látszik az, hogy akinek van gyereke 40 évesen, az élettel való elégedettsége magasabb, vagy akár egy védőfakor a depresszióval szemben. Az eriksoni elmélet alapján a személyiségfejlődésünkben benne van az, hogy értelmet kell adni az életünknek és ott, ahol ez nem a gyerekvállalással történik meg, nagyon fontos az, hogy valami értelemmel bíró hobbiban, önkéntességben meg tudják ezt élni. 

Keresztes Ágnes: A késői gyerekvállalásnak az egyik oka a párkeresés nehézsége. Nem az van ma, hogy 25 évesen valaki elköteleződik és bevállal egy gyereket, hanem 33 évesen sem tart még itt.

Engem személyesen is nagyon sok szempontból érint ez a téma. A késői gyerekvállalásnak az egyik oka a párkeresés nehézsége. Nem az van ma, hogy 25 évesen valaki elköteleződik és bevállal egy gyereket, hanem 33 évesen sem tart még itt. Bizonyos kor után nagyon nehéz a párkeresés, főleg egy kisebb városban, ahol az ember ugyanazokkal találkozik. Így aztán vagy hoz egy kompromisszumot, vagy nincs is kivel kompromisszumot hoznia. Ezt egy nagyon nagy nehézségnek látom, amihez sok társadalmi megbélyegzés társul. Én nagyon körüljártam ezt a témát és sok ismerősöm van ebben a helyzetben. Azt látom, hogy minél magasabb iskolázottsági szintje van egy nőnek, annál nehezebb később párt találnia. A gyerekvállalásnak az egyik alapja, hogy én nem csak a levegőbe szeretném a sejtjeimet elengedni, hanem jó anyukája szeretnék lenni a gyereknek, így aztán nekem is szükségem van egy érzelmi biztonságra, amit egy pár tud megadni.

Én már odáig is elmentem, hogy utánanéztem és van egy olyan, hogy co-parenting – szerk. megj.: a kifejezés olyan társszülői gyakorlatot takar, melyben a két szülő nem házas, a múltban sem volt közük egymáshoz, és a jövőben sem áll szándékukban összeházasodni, soha semmilyen romantikus érzelem nem kötötte össze őket, egymáshoz kapcsolódásuk elsődleges oka közös gyermekük, akiért egyenlő mértékben vállalnak felelősséget –, Szatmáron is van ilyen, de úgy érzem, hogy ez nekem biztos nem menne. 

A nők eggyel szerencsésebb helyzetben vannak, mint a férfiak, mert nekik van olyan lehetőségük, hogy SMBC anyukák – single mother by choice – lesznek, ami azt jelenti, hogy elmennek egy spermabankba és így válnak anyává. Az én értékrendem szerint ez nagyon morbid, de van személyes ismerősöm is, aki ezt bevállalta. Ehhez nagyon furcsán viszonyulnak az emberek, és a gyermek számára is megbélyegző lehet, mert ez esetben nincs apuka beírva, és kérdéses, hogyan fognak majd hozzá viszonyulni.

Ma a gyermeket vállaló nő kivonódik a munkából, lemarad a karrierépítésben és ráadásul a gyermeknevelés is sok esetben egyedül az ő nyakába szakad, nem áll mellette még hat falusi asszony, aki a mindennapok nehézségein átsegíti. Persze látok a társulatunkban is olyan példát, ahol az apuka is ugyanannyi részt vállal a gyereknevelésből, mint az anyuka, de azt gondolom, hogy ez 100-ból 1 eset. A múltkor kaptam el, ahogy a villamoson beszélgetett mellettem egy pár és azon vitatkoztak, hogy a férfi megőrül attól, hogy már egy hete ő van egész nap otthon a gyerekkel, miközben az természetes, hogy az anya éveken át ezt teszi, hiszen az a dolga…

Én értem azt, hogy miért nehéz a nőknek 3 vagy 4 gyereket szülni egy olyan társadalomban, ahol egy mínusz az, amikor te „csak egy anyuka” vagy.

Frigy Szabolcs: A magas karrierúttal rendelkező nő, amikor 30 évesen ezen a virtuális házasodási piacon kezd keresgélni, akkor a hasonló életkorú férfiak már nincsenek ott.

Van egy virtuális házasodási piac, ahol a férfiak mindig életkorban lefelé házasodnak, a nők meg felfelé. A magas karrierúttal rendelkező nő, amikor 30 évesen ezen a virtuális házasodási piacon kezd keresgélni, akkor a hasonló életkorú férfiak már nincsenek ott. Mivel a 30 éves férfi már a 28 éves lánnyal megházasodott, ezért a 30 éves nő az ő generációjában a házasodási piacon már nem talál part. Egy vákuumban vannak most ezek a magas karrierúttal rendelkező nők, és ez teremti meg az internetnek azt a lehetőségét, hogy ezt a házasodási piacot kiterjeszti fizikai térben és megteremti az alternatívákat.

Keresztes Ágnes: Minden könyvet elolvastam és disszertálni is tudnék ebben a témában, de ez nem biztos, hogy segít.

Én 26 évesen észrevettem, hogy az én életemben ez a párkapcsolatosdi nem úgy működik, ahogy kellene és elmentem egy pszichológushoz, aki mondta, hogy olvassak el könyveket a témában. Én aztán ezt a feladatot túl is teljesítettem, mert minden könyvet elolvastam és disszertálni is tudnék ebben a témában, de ez nem biztos, hogy segít. Emiatt mindig azon gondolkozom, hogy akkor biztos, hogy ő jó lesz, vagy a kötődési mintája nem megfelelő? Úgy érzem, valahogy ki kellene törölni ezeket az információkat, mert már nem egészséges az, hogy ennyire kielemzem a férfiak minden mozdulatát. Nincs olyan ember, aki minden elvárásnak meg tud felelni.

Ugye mi színházban dolgozunk, és szerelmes történetekkel foglalkozunk, és csodálatosak ezek a történetek, de ma a valóság nem ez. Ami ma történik szociálisan és érzelmileg, kiemelve a nők helyzetét, amióta bekerültek a munkaerőpiacra, annak nincs irodalma.

Számomra nagyon meghatározó előadás volt a Káosz, ami három nőről szól, és az én karakterem egy pszichológus, aki párt keres magának. Az előadásban egyszer meg kell személyesen szólalni valamiről, ami aznap este megérintett. Nagyon sokszor nagyon őszintén megszólaltam, néha túl őszintén is és utána megkerestek nők, hogy beszélgessünk ezekről a dolgokról.

Rácz Ervin: Ez nem egy vízszintes kapcsolat volt, ami a matematika szerint egy mínusz, hanem inkább egy háromszög-kapcsolat Isten, férfi és nő között. Én ebben látom a házasságot és a társkapcsolatot. Ennek megvan a matematikai szabálya, minél közelebb vagyunk az Istenhez, annál közelebb vagyunk egymáshoz.

Kezdem én is a személyes történetemmel. Idén nyáron tervezek másodjára megházasodni, a holtomiglan holtáiglan fogadalmat sikerült megtartani, de négy évvel ezelőtt elhunyt a feleségem. Három fiam van, 16, 13 és 10 évesek. 25 éves korban házasodtam és voltaképpen azt éltem meg, hogy magától jött. Most is az a tapasztalatom, hogy a sorstársamat az Isten elém tette, mert a menyasszonyomnak szintén elhunyt a férje, ilyen szempontból nagyon könnyű volt a kötődés. Barátok lettünk, egymás tapasztalatait elmondtuk és aztán lépésről lépésre kerültünk közelebb egymáshoz, és nem is tudjuk elképzelni másképp, mint hogy ez folytatódni fog. De nem görcsölünk rá a témára, mert mindketten olyan helyzetben vagyunk, hogy neki is van egy fia, nekem már három, tehát ilyen tekintetben megvagyunk. 

Ha a bibliai vonatkozásra térünk át, akkor Isten Ádámot elaltatta és akkor jött Éva. Persze ez további kérdéseket vet fel, mert ha én nem kaptam meg, akkor nem imádkoztam elég jól és ez újabb lázadáshoz vezet. Az én személyes tapasztalatom az, hogy én megkaptam, de nem a tökéleteset, mert én sem vagyok az, hanem megpróbálok lépésről lépésre az igazivá válni. Egy kicsit a keleti gondolkozás ez, ahol vannak olyan társadalmak, ahol a feleség és a férj az esküvő napján ismeri meg egymást. Amikor megkérdezik, hogy veheti el, ha nem szereti, a válasz az, hogy lesz rá hatvan éve megszeretni. A mai társadalomban ezt elképzelhetetlennek tartjuk.

Nekem óriási többlet az, hogy ugyanazt az Istent imádjuk. Végső soron úgy kapcsolódtam rá, hogy ez nem egy vízszintes kapcsolat volt, ami a matematika szerint egy mínusz, hanem inkább egy háromszög-kapcsolat Isten, férfi és nő között. Én ebben látom a házasságot és a társkapcsolatot. Ennek megvan a matematikai szabálya, minél közelebb vagyunk az Istenhez, annál közelebb vagyunk egymáshoz, és minél távolabb vagyunk Istentől, annál távolabb vagyunk egymástól. 

A napokban volt az évfordulója a Covid-járvány berobbanásának. Minket abban az időszakban ez érdekelt a legkevésbé, mert a feleségem akkor lett daganatos beteg és egy évig ez volt az életünk része. A leépülés a fiaink előtt történt, nem is lett ez titkolva előttük, a temetésen is kint voltak. Sorstársak is hunytak el abban az időszakban, és nagyon sokat jelentett, hogy a férjeikkel tudtam erről beszélni. Én erőteljesen hiszem a feltámadást, a feltámadás kérdésére nem úgy tekintek, mint egy vallás által rám erőltetett variánsra, hanem valóságra. A feltámadásról szóló örömhír nem arról szól, hogy majd ott találkozunk és az lesz a vigasz, hanem annak hatással kell lenni az itteni életünkre is. A feltámadás fényében élni azt jelenti, hogy tudom hova tartok, ez az, ami segít a gyász folyamatában is, mert tudom, hogy jó helyen van. Ez az, ami segített elindítani egy új kapcsolatot is, mert tudom, hogy olyan helyen van, ahol nem morog, hogy én elindítok egy másik házasságot. Ezt nagyon hamar sikerült tudatosítanom és a fiaimban is. 

Én úgy gondolom, hogy Istennel senki nem kötött szerződést, hogy meddig tart az élet. Úgy gondolom, hogy minden nap ajándék. Isten az elmúlt 42 évvel sem tartozott nekem, minden nap egy plusz és amit ad még, az ajándék.

Nagyon furcsa – ezeken a beszélgetéseken is tapasztalom –, hogy a nem egyházi, vagy nem annyira egyházi emberek mennyire félnek az egyházi megközelítéstől. Ott van bennük, hogy ez is egy opció, de az nem az ő útjuk. Mintha lenne egy olyan divat is, hogy az egyház már nem korszerű, nem lehet megoldás számukra. Gyakran elhangzik a döntés gondolata. Nagyon fontos jól dönteni, de az első lépést felénk mégis Isten tette. Nem mi döntöttünk arról, hogy megszületünk. Isten döntött, hogy legyünk, nekünk egy válaszdöntést kell adni, ami nem a felelősségünkből von le, hanem a tervünket könnyíti a döntés folyamán. 

Bakk Dávid László: Hiába jutottam el 39 évesen arra a következtetésre, hogy ehhez nem kell görcsösen ragaszkodni, ezt el kell engedni, kell hagyni, hogy megtörténjen, aminek „meg kell történnie”, ha én ekkora légüres térben, vagy ekkora nagy zajban vagyok, akkor nekem sokkal nehezebb megtalálni azt, akivel tényleg tudok valami mentén, az origó mentén haladni a tökéletesség felé.

Az univerzális és individuális társadalom két külön világ. Aki ennyire önazonos a hitével, az tényleg irigylésre méltó, mert egy csomó szempontból megkönnyíti azt, hogy továbblépjen egy gyászból, hogy hagyományos értelemben egy családot alapítson. Az individuális társadalom rám nagyon nagy hatással van, emiatt nagyon ambivalensen állok az egészhez, emiatt vagyok én most egyedül. Úgy gondolom, hogy a hit egy döntés kérdése. Én döntésképtelen vagyok. Bizonyos értékrend megnyit lehetőségeket – például, ha egy hitközösséghez tartoznék, ott valószínűleg könnyebben tudnék olyan valakivel találkozni, akivel ki tudnék alakítani egy tartós kapcsolatot –, adná magát, hogy legyen egy párkapcsolatom, egy családom. Hiába jutottam el 39 évesen arra a következtetésre, hogy ehhez nem kell görcsösen ragaszkodni, ezt el kell engedni, kell hagyni, hogy megtörténjen, aminek „meg kell történnie”, ha én ekkora légüres térben, vagy ekkora nagy zajban vagyok, akkor nekem sokkal nehezebb megtalálni azt, akivel tényleg tudok valami mentén, az origó mentén haladni a tökéletesség felé. Az is szimpatikus, hogy a lelkipásztor is elismeri, hogy nem találta meg a tökéletes párt, és ő maga sem tökéletes. 

Ez a modern kifejezés, a red flag is egy nagy hülyeség. Mi az, hogy red flag? Az, hogy valaki még nem tart ott az életében? Lehet, hogy vannak sokkal fontosabb dolgok, amelyek mentén tudunk haladni, és a red flag-eket meg tudjuk beszélni, azoktól meg lehet szabadulni. Az a lényeg, hogy legyen egyfajta közös fókusz: ez lehet Isten, lehet bármilyen más spiritualitás, vagy akár egy olyan közös idea, mint a művészet. Sokat gondolok arra, hogy mi lesz tíz-húsz év múlva. Most tartok ott, hogy lehet, hogy nem baj, ha nem lesz családom. Szeretnék, de ha nem lesz, meg kell tanuljak úgy élni, hogy legyen értelme az életemnek.

Keresztes Ágnes: Ha nekem nem lesz családom és gyerekem, akkor is annyi dolgom van, nem érzem magam tétlennek, egy kicsit másképp keresem meg a boldogságot. 

Nagyon fontos az, amit Laci mond. Én eljutottam egy olyan pontra, amikor úgy éreztem, hogy nekem minden sikerül, minden felvételim, minden vizsgám stb., nincs olyan, hogy nem megyek férjhez és nem szülök gyereket. Elmentem Budapestre és napi három Tinder-randit nyomtam, hogy menjek férjhez. Nem lehet ezt így csinálni. Két évvel ezelőtt Mikulás napján azt mondtam, álljunk le, ez olyan mintha egy filmben lennénk. Arra gondoltam, hogy ezeregy dolog van, amivel foglalkozhatnék. Ha nekem nem lesz családom és gyerekem, akkor is annyi dolgom van, nem érzem magam tétlennek, egy kicsit másképp keresem meg a boldogságot. Ha valakinek nagyon kiégett az élete, jó terápia a gyerekekkel való foglalkozás, az annyit tud adni, hogy pénzben mérhetetlen. 

Bakk Dávid László: Emberi kapcsolatok révén, természetes úton megismerni valakit, ennél jobb Tinder match nincs. Ott már nincs állásinterjú hatása a randinak, ott ezen már túl vagy.

A Tinder nagyon sok embernek bejön, a legtöbb esküvő Tinder-randi eredménye. Csak ez nem olyan egyszerű. Én is tindereztem az utóbbi egy évben, és átestem a ló túloldalára. Nagyon toxikus dolgok jöttek ott szembe velem. Tulajdonképpen ragadozó kapcsolat volt, egymásra vadásztunk és egymásból táplálkoztunk, amikor jól laktunk, akkor pedig vége lett az egésznek. Én arra jöttem rá, hogy lelkileg nagyon kikészültem ettől és nem biztos, hogy nekem való. Jó volt megtapasztalni, mert Dante is lement a pokolba, azt is meg kell tapasztalni. Viszont nemrég tapasztaltam egy olyat, amiből nem biztos, hogy lesz valami, de nem is ez a lényeg. Baráti hálón keresztül valakit megismertem. Nem egy algoritmus dob ki nekem egy párt, hanem emberi kapcsolatok révén, természetes úton megismerni valakit, ennél jobb Tinder match nincs. Ott már nincs állásinterjú hatása a randinak, ott ezen már túl vagy. Persze rengeteg probléma van ezzel, mert nagyon lassan haladunk a dologgal és lehet, hogy nem is lesz belőle semmi, viszont a lassúsága nagyon tetszik. Úgy érzem, nagyon el vagyunk távolodva a természetes igényeinktől ezen a téren. Ez a klasszikus udvarlás nekem nagyon szimpatikus.

Sardar Tagirovsky: Az elmúlt években létrejött egy nagyobb hálózati rendszer, most már nincsenek országhatárok az ismerkedés terén. Ezt lehet tenni érdekből vagy szerelemből.

A párkapcsolatokat nem lehet fekete-fehérben feltüntetni. Annyiféle ember, annyiféle alkat van, hogy tényleg nem létezhet egy általános recept. Én most sokféle kultúra között ingázom, és azt látom, hogy ami egyik helyen helytálló, az a másik helyen azonnal viccé válik és fordítva. Én most Tatárföldön vagyok sokat, ott elég hamar – huszonéves korban – megtörténnek a házasságok, a szülések. Amit én észlelek, ott a házasságokat harmonikusan kezelik. Ott is létezik a Tinder és hasonló oldalak. Tatárföld Oroszországon belül van, Oroszországban, Moszkvában inkább a Tinder-gépezetek működnek, nincs ez a baráti körből induló kapcsolat, vagy akár az, hogy egyetemen megismerkednek. Régebben mindig aszerint történt a párkapcsolatosdi, hogy előbb a családhoz közeli párkapcsolati rendszerek működtek, az volt a normális. Akkor nem létezett olyan, hogy baráti közeg. XX. századi találmány az, hogy a baráti közeg mérvadó. Ez több ezer évig nem létezett az emberiség történetében. Az akkori rendszerek szerint azt mondták volna, hogy mi mennyire furcsák vagyunk. Először volt a családközpontú ismerkedés, ebből jött az egyetemi. Az én szüleim az egyetemen ismerkedtek meg. Apám Kijevben született, mint volgai bolgár, anyám mint tatár asszony orosz gyarmatként kezelt Tatárföldön, ők találkoztak a kazanyi egyetemen. Megszülettem én és a tesóm, majd a szüleim elváltak. Nem tudom, hogy ez jó vagy rossz, ennek így kellett történnie. A saját létezésemet törölném ki, ha azt mondanám, hogy rossz az, hogy megismerkedtek, majd elváltak. Az elmúlt években létrejött egy nagyobb hálózati rendszer, most már nincsenek országhatárok az ismerkedés terén. Ezt lehet tenni érdekből vagy szerelemből. Volt néhány párkapcsolatom. Volt néhány találkozásom egy nővel, akivel egy étteremben ismerkedtünk meg, ő pincér volt, én vendég. Nem terveztem semmit, ő sem, egyszerűen csak elkezdtünk kommunikálni, de nem gondoltunk arra, hogy egymással bármit is kezdjünk. Beszélgettünk, egymásra hangolódtunk, és az volt az érzésünk, mint ha több ezer éve ismernénk egymást. Évente négyszer találkoztunk, ez tartott három évig. Vagy a véletlen folytán, vagy megbeszéltük, hogy találkozzunk. Nem volt ebből kényszer. Ebben nem volt egyetem, baráti társaság, család, semmi. Semmilyen szervezet, semmilyen közösség, csak két felnőtt és érett ember kommunikációján alapuló kapcsolat volt. A felnőtt kommunikáció alatt azt értem, hogy érzelmileg érett, nem azt, hogy pozícióink vannak és van egy jó gazdasági tervük. Volt egy érzelmi alapunk és mindig tudtuk egymást tisztelni: volt olyan, hogy ő akart közeledni, és én éreztem, hogy nem tartok ott, és fordítva. Ezt csináltuk évekig. Egyszer, amikor kimentem hozzá Németországba, mert ott vállalt munkát, kiderült, hogy van valakije. Ezt megbeszéltük egy almafa alatt, elmondta, hogy neki most itt tart az élete. Mivel én annyira szerettem őt, nem volt bennem kérdés, hogy épp azért szeretem, mert ilyen. Ha valakivel kialakult egy jó kapcsolata, én csak a legjobbat kívántam neki. Később kiderült, hogy a kapcsolat nem működött, keresett engem, akkor meg nekem nem volt jó. Nem a párkapcsolatokat kell hajszolni vagy nem hajszolni, kialakítani vagy bármit tervezni, hanem az alapvető kommunikációt, mert abba a közegbe születik bele a gyerek. Én szeretnék gyereket, de nem lesz. Évekkel ezelőtt bementem egy kocsmába – nem vagyok alkoholfogyasztó, de szeretem a társaságot –, összemosolyogtunk egy lánnyal, akkor nem volt senkim. Két éve le voltam jelentkezve a Facebookról. Megpróbáltam lépni a lány felé, mondta, hogy jelöljem be Facebookon. Mondtam, hogy nekem nincsen. Mondta, hogy akkor ez ennyi. Akkor értettem meg, hogy teljesen átalakul a viszonyulásunk a digitalizáció révén. A mostani párommal úgy találtunk egymásra, hogy már ismertük egymást, de Tinderen kerültünk kapcsolatba. Ha nem lett volna a Tinder, bénák lettünk volna egymás felé lépni. 

Ami a gyerekvállalást illeti, nagyon sok fiatal azért nem vállal gyereket, mert látja, hogy az előző generációk mennyi ártalmas dolgot tettek, akkor is, ha nem szándékosan. Én azt látom az apám és az anyám fiatalkori fotóin (huszonéves korban), hogy mentálisan szinte gyerekek voltak, nem értették a világot, amikor összeházasodtak. Nagyon sokan félnek attól, hogy nyomorúságot okoznak. Még mindig jobb egy fájdalomfeloldó helyzetet találni, minthogy valaki az árvaházba kerüljön vagy bántalmazások áldozatává váljon. Nagyon sokat hallunk bizonyos országok pedofil helyzeteiről. Mentálisan nem nőttek fel az emberek. Én meg tudom érteni azt is, hogy valakik nem vállalnak gyereket. Én személyesen szeretnék gyereket, de nagyon meg tudom érteni azt, aki nem akar, mert az eddigi példák nem voltak ragyogóak. 

Dr. Tallian Cristian: Átmeneti időszakot élünk, amikor a hagyományos családi szerkezet már egyre kevésbé divatos, de még az újabb típusú családi felépítések (gyermek nélküli pár, szingli szülő gyermekkel stb.) sincsenek teljesen elfogadva és ez meglehetősen összezavarja a fiatalokat, ami a párválasztást illeti.

A párkapcsolatok sokfélék, elég sok párnak az életét közelről követem, és azt látom, hogy a mai családok nagyon nehéz helyzetben vannak. Átmeneti időszakot élünk, amikor a hagyományos családi szerkezet már egyre kevésbé divatos, de még az újabb típusú családi felépítések (gyermek nélküli pár, szingli szülő gyermekkel stb.) sincsenek teljesen elfogadva és ez meglehetősen összezavarja a fiatalokat, ami a párválasztást illeti. A hagyományos családok még próbálják átadni azt a mintát, amit képviselnek és rávenni a fiatalokat, hogy a klasszikus keretek közt vállaljanak gyermeket, de ez olyan összhangot feltételez, ami manapság igen nehezen valósul meg egy párkapcsolatban. Rengeteg olyan párral találkoztam, ahol nem volt meg ez az összhang, például a gyerekvállalás, ami egy kényes téma, valamelyiküknél nem talált otthonra. Attól a kényszertől indíttatva, hogy próbáljon igazodni a másikhoz, egyikük kénytelen volt feladni az álmait, ami – előbb-utóbb – oda vezetett, hogy ráment a kapcsolat. A gyermekvállalás gyakran sajnos mindenről szól, csak nem a gyerekről. Sokan azért vállalnak gyereket, mert a társadalomnak ez az elvárása, mások pedig akár szingliként is gyereket nevelnek azért, hogy megvalósítva lássák saját vágyaikat. A gyermek tehát már életének korai szakaszaiban olyan közegbe csöppenhet, amely nem úgy tekint rá, mint az élet és a tudás átörökítőjére, hanem az önös érdekek és szándékok megtestesítőjére. Ebből aztán a későbbiekben sok gond származik, főleg olyankor, amikor a szülő elképzelései teljesen más irányba vezetnek, mint amilyet – a már serdülő fiatal – magának elképzel.

Visszatérve a gyermekvállalásra, az a tapasztalatom, hogy nagyok sok pár esetében az említett érvelések (előbb a karrier, előbb legyen lakás, autó stb., aztán jöhet a gyermek) valójában önigazoló kifogásokként próbálják megmagyarázni a külvilágnak, miért nem vállalnak gyermeket. Nem hiszem azt, ha valaki igazán akar gyereket, akkor elengedhetetlenül fontos a két autó vagy az ötszobás lakás. Van, aki azzal érvel, hogy milyen nagy felelőtlenség ebbe a világba gyereket szülni. Aztán kiderül, hogy a valós ok tulajdonképpen az, hogy a gyermek nem illik bele abba az életvitelbe, amit maguknak elképzeltek. 

Azt is megfigyeltem, hogy egy idő után – leginkább a negyven-ötven fölötti nők esetében – elkezd újjáéledni az anyai ösztön és rájönnek arra, hogy valamit mégis elveszítettek, vagy hogy valami hiányzik az életükből. A férfiak ezt talán másképp kezelik. Az anyaság egy komplexebb dolog, ösztön formájában sokáig megmaradhat, még akkor is, ha nem lett beteljesedve egy valóságos anya-gyermek kapcsolatban. A szeretetteljes gondoskodás igényét még egy sikeres karrier sem tudja teljesen elnyomni. A gyerek és anya közötti kapcsolat általában nagyon szoros. Sokszor az a gond, hogy az anya nem tud leválni a gyerekről. Ha pedig nincs gyerek, ezt a ragaszkodást átviheti a párjára és őt tekinti gondoskodásának tárgyaként. 

Újabban elég sok nem tipikus családot látunk és tényleg sokszor azzal szembesülünk, hogy a szülő – aki örökbe fogad, vagy aki későn vállal gyereket – nem érzi igazán, melyik a helyes nevelési módszer a gyermek harmonikus fejlődése érdekében. Vagy a már-már fojtogató szeretet jellemző, ami meggátolja a kibontakozásban, vagy a liberális, bármit megengedő nevelés érvényesül, amelyben mindent ráhagy a gyermekre és ezzel megteremti számára a beilleszkedési zavarok táptalaját. Egyik végletből a másikba szoktak esni a szülők: vagy nagyon féltik a gyereket, vagy modern szülők akarnak lenni és magára hagyják a gyereket. Minél intellektualizáltabb a gyereknevelés, annál több hibát lehet elkövetni. Nem véletlen az, hogy fiatal korban könnyebb gyereket nevelni, amikor még ösztönszerűbb és közvetlenebb a gyermek-szülő kapcsolat. 

Bálint Kati: Mindenkinek az életében megjelennek a hétpróbák, melyeken keresztül kell menni: kinek a karrier, kinek a párkapcsolat, kinek a gyerekvállalás. Mindannyiunk számára eljön az a nap, amikor le kell menni akár a pokol legalsóbb bugyráig is. Ez maga az önmegvalósítás útjának a velejárója, ott van, nem tudjuk kihagyni, kicselezni, vagy nem tudomásul venni, hogy ilyen van.

Jó volt meghallgatni, hogy milyen útvesztők vannak azon az úton, amellyel szembe kell nézzenek azok, akik nem akarnak gyereket. Ami itt ma elhangzott, nem arról szól, hogy tudatosan nem akartok gyereket vállalni, hanem keresitek azt a lehetőséget, hogy mi lenne számotokra a legjobb megoldás. A gyerekvállalásnál nekem is egy nagy falba kellett ütköznöm, nem rajtunk múlott, hanem a fenti jóváhagyásán. Az orvostudomány lemondott rólam, de a pszichológia útját bejárva megszülethetett a gyerekünk. Mindenkinek az életében megjelennek a hétpróbák, melyeken keresztül kell menni: kinek a karrier, kinek a párkapcsolat, kinek a gyerekvállalás. Mindannyiunk számára eljön az a nap, amikor le kell menni akár a pokol legalsóbb bugyráig is. Ez maga az önmegvalósítás útjának a velejárója, ott van, nem tudjuk kihagyni, kicselezni, vagy nem tudomásul venni, hogy ilyen van. Érdekes jelenség az, hogy mint megannyi minden ezen a földön, az emberi élethelyzetek és a problémák is változnak, mellyel az embereknek szembe kell nézniük. Új ideológiák, új életformákat szülnek. Manapság vannak olyan fiatalok, aki tudatosan hoznak arról döntést, hogy a „fészkük” nem nyitható meg egy gyermek számára. Úgy érzik, inkább az élet olyan dolgaival töltenék fel szabadidejüket, mely számukra élményt, másfajta boldogságot hoz. Találkoztam így gondolkodó fiatalokkal, találkoztam olyanokkal, akik elhatározásukat nem változtatták meg az idő múlásával sem, sőt a döntésük súlyát felvállalva boldogok voltak azon kereteken belül, melyet önmaguknak építettek meg. De olyan fiatalok sorsát is kísértem már, akik bár gyermeket nem vállaltak, de a sors mégis a kompenzálás mentén mutatott utat nekik. Gyereknek nem nyitottak ajtót a fészkükbe, de kisállatokat tartottak és rengeteg szeretetet, törődést, figyelmet biztosítottak azoknak. Talán semmi sem véletlen, talán a belénk oltott vágy, hogy szeressünk, gondoskodjunk, valakire vigyázzunk, nem véletlenül van ott a lelkünk mélyén. 

Az tény, hogy a mai fiatalok egyedül maradnak a nagybetűs gyerekvállalás terén. Amikor léteztek és működtek a nagy családok, akkor nem volt kérdés az anyukának az, hogy jelen tudjon lenni. Nem kell ahhoz nagy karriert befusson egy nő, hogy dolga legyen. A régi világban is volt a nőnek dolga. A fiataloknak több erejük volt, de az idősebbek ott voltak és segítettek. Amikor én kislány voltam, az volt falun a szokás, hogy a nagyobbacska lánykák mentek a rokongyerekeket pesztrálni. A családban a szerepekkel járó feladatok nem kényszeres kötelességek voltak, hanem ez örömet adott. Emlékszem, mennyire szerettem az unokahúgomat ringatni, neki énekelni, vagy csak kicsit magamhoz ölelni. Boldogság volt, és örült neki a család és az anyuka is közben elmosogathatott. Ezek olyan dolgok, melyekre hihetetlen szüksége van egy nőnek ahhoz, hogy be merjen vállalni egy gyereket. Kell a biztonságérzet, annak a tudása, hogy nincs egyedül, mert ott vannak a család sokat megélt és megtapasztalt asszonyai, akik segítségére bármikor lehet számítani. Ma már esetleg a nagyszülők vannak ott és a dédszülők nem élnek, mire a gyerek megszületik, mire megszületik az unoka. Ma már hiányzik a közösség. Nagyon jó dolog az, amikor a fiatalok külön költözhetnek, külön életet élhetnek a saját fészkükben, de nem tudja azt nyújtani egy idegen ember, bárhogy is megfizetjük, amit tudtak nyújtani a nagyszülők. Ott volt az érzelem, számukra öröm és boldogságforrás volt, hogy együtt lehettek az unokájukkal, boldogság töltötte el őket, hogy hasznosan tudták eltölteni az időt. Sokkal jobb az, ha az unokával lehet egy nagymama, minthogy egy idősotthonban legyen. Sajnos nem ebbe az irányba halad a világ. Ha egy kicsit a mesék tükrében akarom megnézni a témát, meglátom, hogy mindennek van ára. Ha azt választja egy házaspár, hogy nem vállalnak gyereket, az az ő döntésük. De azokat a belülről jövő vágyakat és ösztönöket nem tudjuk megkerülni. Amikor tudatosan kimondják, nem szeretnénk az életünkbe beengedni a gyermeket, az kicsit olyan, mint amikor paktumot kötnénk az ördöggel. Ilyenkor csak tudnunk kell, mindennek megvan az ára, tehát nem szabad elkeserednünk, ha a kalandos, boldogságot ígérő csodaszép jövő nem éppen úgy alakul majd. Mert az ember nem marad élete végéig fiatal, nem is sziget és a benne levő ösztönök az idők során nem eltűnnek, hanem felerősödnek majd.