A Beszélgetés testről és lélekről sorozat legutóbbi témája: Olvasunk vagy „csak” görgetünk? – Olvasási szokások átalakulása a digitális korban. A beszélgetés dr. Frigy Szabolcs vitaindítójára épült. A beszélgetésen részt vett: Pataki Enikő magyartanár, Lipták Vivien egyetemi hallgató, Bálint Kati meseterapeuta, Bálint Bianca diák és Matusinka Beáta kommunikációs szakember.

Frigy Szabolcs: Az olvasás valóban „C-vitamin”, de nem olyan, amit lenyelünk, hanem olyan, amelynek meg kell találnunk az ízét. A pedagógia célja nem az erőltetés, hanem az ízkeresés támogatása.

Amikor ma arról beszélünk, hogy mit és miért olvasunk, valójában arról beszélünk, hogyan kapcsolódik az ember a világhoz. Az olvasás nem csupán kultúrtechnika, hanem tükör, amelyben önmagunkat és a társadalmat látjuk. De talán kezdjük azzal, amit a számok mondanak. Az Eurostat szerint Románia ma az Európai Unió legkevesebbet olvasó országai közé tartozik:
az állampolgárok 29–30%-a olvasott el legalább egy könyvet az elmúlt évben, az EU-s átlag ezzel szemben 52,8%. 40% a funkcionális analfabéták aránya, akinek nehezére esik a saját örömére olvasni, nem okoz számára örömet az olvasás. A könyvvásárlás társadalmi rétegződést is mutat: a városi, diplomás felső-középosztály vásárol gyakran könyvet, míg a vidéki, alacsony jövedelmű rétegekben a könyv sokszor luxustárgy, nem mindennapi eszköz. Kutatások szerint a legaktívabb olvasók jellemzően nők; egyetemisták vagy fiatal felnőttek; stabil jövedelmű városi családok tagjai. És ide kapcsolódik egy nagyon fontos tényező: a gyerek olvasási szokása szorosan összefügg az anya olvasási szokásával. Nem azért, mert genetikailag öröklődik a könyvek szeretete, hanem mert a gyerek azt teszi, amit lát. Ha az anya olvas, a könyv otthoni tárgy lesz és nem iskolai büntetés.

Mit olvasunk ma – és milyen szerepet játszik az olvasás a mindennapokban?

A fiatalokról gyakran mondják, hogy nem olvasnak, ez azonban félrevezető állítás. A mai fiatalok többet olvasnak és írnak, mint valaha, csak más formában. Ha összeadjuk a napi üzeneteket, kommenteket, posztokat, feliratokat, gyors híreket, a közösségi média szövegeit, akkor karakterben kifejezve a mai tizenévesek sokszor több százezer karaktert fogyasztanak és hoznak létre havonta. Ez messze meghaladja a korábbi generációk írásbeli aktivitását. A társadalom tehát soha nem volt ennyire szövegalapú, mint most. Csakhogy ezek a szövegek rövidek, gyorsak, impulzívak, azonnali reakcióra épülnek. A digitális környezet ritmusa nem az elmélyült, reflektív olvasás ritmusa.

Olvasnak-e hosszú szöveget a diákok?

Igen, de egyre ritkábban. És nem azért, mert alkalmatlanok rá, hanem mert más figyelmi mintákhoz szoktak hozzá. A hosszú szöveg lassú és csendes, nem ad azonnali visszacsatolást. A digitális kultúra viszont gyors, hangos és sokfelé húzza a figyelmet. Ez a kettő egyszerűen ütközik. A tanárok egybehangzó tapasztalata, hogy a diákok nehezebben tartják fent a figyelmüket; sokszor csak „átfutják” a szövegeket; az összefüggő, saját gondolatmenet megalkotása kihívást jelent. És ez nem csak a diákokra igaz. Mindannyian érezzük, hogy a figyelmünk szétesik a digitális világ sokcsatornás működésében. A felnőttek életében a könyvről való beszélgetés még létező műfaj. Kollégák kérdezgetik egymást: „Mit olvasol mostanában?”, podcastok ajánlanak könyveket, könyvklubok működnek, Facebook-csoportok jönnek létre könyvekről. A fiatalok világában azonban az olvasási élmények szinte nem léteznek társas beszélgetési témaként. Nagyon ritka egy olyan mondat, hogy: „Olvastam valamit, és szeretném megosztani veletek…” Ez azért probléma, mert az olvasás társas tevékenység is: akkor válik élővé, ha van kivel beszélni róla. Ha nincs diskurzus, az olvasás visszacsúszik az „iskolai feladat” kategóriába. És ha valaki nem lát maga körül beszélgetést a könyvekről – legyen az családban vagy barátok közt –, akkor az olvasásnak nem alakul ki kulturális súlya, társas értéke. A fiataloknál viszont a könyvekről való beszélgetés szinte eltűnt a mindennapi diskurzusból. Az iskola hozza az olvasásra buzdító impulzusokat. A kérdés az, hogy mi lesz az iskola után. Kap-e egy olyan belső élményt ebben a szenzitív szakaszban, hogy jó olvasni? Sokkal nagyobb a verseny a diákok szabadidejéért, mint régen. Régen egy impulzusokban és lehetőségekben sokkal szegényebb világban logikus és racionális döntés volt az olvasás a fiatalok számára is.

A nagy dilemma: az olvasás olyan-e mint a C-vitamin?

Kell-e erőltetni? Még akkor is, ha nem lát benne örömet, de van egy felsőbb érdek, ami miatt kell olvasni? Vagy épp az erőltetés miatt távolodnak el tőle?Az egyik álláspont szerint igen: az olvasás C-vitamin. Akkor is jó, ha az ember nem kívánja. Fejleszti a gondolkodást, érzelmi intelligenciát, koncentrációt. A másik álláspont szerint nem szabad erőltetni. A kötelező olvasás megöli az élményt. A belső motiváció sosem épül fel. A valóság pedig valahol középen van. Az olvasás valóban „C-vitamin”, de nem olyan, amit lenyelünk, hanem olyan, amelynek meg kell találnunk az ízét. A pedagógia célja nem az erőltetés, hanem az ízkeresés támogatása.

Hogyan motiválhatjuk a diákokat az olvasásra és a szövegalkotásra?

Nem visszavinni kell őket a múltba, hanem utat nyitni a jelenből a mélyebb olvasás felé.

• Adjunk választási lehetőséget.

• Indítsunk beszélgetést a könyvekről.
• Kapcsoljuk össze az olvasást a személyes érdeklődéssel.
• Hozzuk be a digitális kultúrát: ajánlóvideók, közös online jegyzetek, BookTok kihívások.
• Mutassuk meg, hogy az olvasás nem feladat, hanem kapcsolódási forma.
• És adjunk időt. A lassú olvasás gyakorlást igényel – de megtérül.

Nekünk nem az a dolgunk, hogy a múlt elveszett formáit kérjük rajtuk számon, hanem hogy segítsünk nekik visszatalálni ahhoz, ami az olvasás lényege: önmagukhoz, másokhoz, a világhoz való mélyebb kapcsolódáshoz. Mert végső soron az olvasás nem könyvekről szól – hanem emberekről.

Elek György: Az olvasás nem puszta időtöltés, hanem szellemi önvédelem is. Az olvasott ember tájékozottabb, árnyaltabban gondolkodik és kevésbé válik befolyásolhatóvá. Képes különbséget tenni tény és vélemény között, felismeri az egyszerű válaszok mögötti bonyolult valóságot. Egy olyan korban, ahol az információk gyorsan terjednek, ez a képesség felbecsülhetetlen érték.

Mit és miért olvasunk ma? – kérdezzük gyakran, amikor választ keresünk arra, milyen szerepet tölt be az olvasás a mindennapi életünkben. A kérdés nem véletlenül vált időszerűvé. Szülők és pedagógusok egyre gyakrabban tapasztalják, hogy a diákok ritkábban vesznek kézbe hosszabb szövegeket, a figyelem megosztottabb, az olvasás ideje pedig rövidebb lett. A digitális környezet gyökeresen átalakította olvasási szokásainkat, és ezzel együtt gondolkodásmódunkat, életvitelünket is. Ma gyors információkat fogyasztunk. Címeket, rövid bejegyzéseket, üzeneteket olvasunk, gyakran egyszerre többet is. Ez önmagában nem feltétlenül probléma: a digitális világ új lehetőségeket teremtett a tájékozódásra, a tanulásra és az önkifejezésre. Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a felületes olvasás háttérbe szoríthatja az elmélyült gondolkodást, az összefüggések felismerését és a kritikai szemlélet kialakulását. Sok szakember hangsúlyozza: nem igaz, hogy ma már senki sem olvas. Inkább arról van szó, hogy másként olvasunk. A kérdés tehát nem csupán az, hogy olvasunk-e, hanem az is, hogy mit olvasunk. Ez döntő jelentőségű, mert az olvasott szövegek – legyenek azok regények, cikkek vagy online tartalmak – formálják gondolkodásunkat és világképünket. A történetek, amelyekkel találkozunk, értékeket közvetítenek, mintákat adnak, kérdéseket vetnek fel. Joggal mondhatjuk: azzá válunk, amit olvasunk. Az olvasás nem puszta időtöltés, hanem szellemi önvédelem is. Az olvasott ember tájékozottabb, árnyaltabban gondolkodik és kevésbé válik befolyásolhatóvá. Képes különbséget tenni tény és vélemény között, felismeri az egyszerű válaszok mögötti bonyolult valóságot. Egy olyan korban, ahol az információk gyorsan terjednek, ez a képesség felbecsülhetetlen érték. Ezért nem az a cél, hogy visszafordítsuk az időt, hanem az, hogy tudatosan alakítsuk olvasási szokásainkat. Teret kell adnunk a digitális szövegeknek, de meg kell őriznünk az elmélyült olvasás kultúráját is. Mert az olvasás nem csupán alkalmazkodás a világhoz, hanem lehetőség arra, hogy megértsük és felelősen alakítsuk is azt. Az olvasás nemcsak információszerzés, hanem belső párbeszéd is. Amikor hosszabb, összetettebb szövegekkel találkozunk, megtanulunk kérdezni, kételkedni, mérlegelni. Ez a fajta szellemi munka lassú, mégis nélkülözhetetlen egy felgyorsult világban, ahol gyakran az azonnali reakciók váltják fel a megfontolt döntéseket. Az elmélyült olvasás képessége segít abban, hogy ne csupán reagáljunk a történésekre, hanem meg is értsük azokat. Különösen fontos ez a fiatalabb generációk esetében. Az olvasás fejleszti a szövegértést, a szókincset és az empátiát is: más sorsok, más nézőpontok megismerésével tágul a világ. Egy regény vagy egy gondolatébresztő esszé olyan tapasztalatokat adhat, amelyeket a mindennapi életben nem élhetnénk át, mégis gazdagabbá teszik személyiségünket. Nem szabad megfeledkeznünk az olvasás közösségformáló erejéről sem. Könyvekről, cikkekről, történetekről beszélgetni hidat teremt generációk és eltérő gondolkodású emberek között. Az olvasás így nem magányos tevékenység, hanem közös kulturális élmény, amely párbeszédre ösztönöz. A digitális tér felelősséget is ró ránk: meg kell tanulnunk szelektálni. Nem minden tartalom egyenlő értékű, és nem minden szöveg járul hozzá fejlődésünkhöz. A tudatos olvasás azt jelenti, hogy időt szánunk minőségi, hiteles forrásokra, és nem hagyjuk, hogy az algoritmusok kizárólagos irányítói legyenek figyelmünknek. Az olvasás szabadságkérdés. Aki olvas, az gondolkodik; aki gondolkodik, az képes önálló véleményt formálni. Egy ilyen társadalom ellenállóbb a leegyszerűsítő üzenetekkel és a manipulációval szemben. Ezért az olvasás támogatása nem csupán egyéni, hanem közösségi érdek is, befektetés a jövőbe, amelynek haszna messze túlmutat a könyvek lapjain.

Matusinka Beáta: Az olvasás tud fogódzókat adni reményvesztett helyzetekben, legyen az magánéleti válság vagy bármilyen más területet érintő krízis. Aki rábízza magát az életre, annak jönnek olyan kapaszkodók vagy segítők, amelyek visszaadják a reményt. A könyv is lehet egy eszköz, amely megragad és segíteni tud egy adott helyzetben.

A Szatmári Könyvklub legutóbbi találkozóján Krasznahorkai László egyik novelláját olvastuk és beszéltünk róla. Ez azért is aktuális, mert nemrég rangos nemzetközi irodalmi díjat vett át. Emiatt most mindenkinek van véleménye az íróról, még annak is, aki semmit nem olvasott tőle. A könyvklub beszélgetését követően nyitott kérdés maradt, hogy hányféleképpen lehet akár egy huszonöt oldalas novellát értelmezni. Egy másik kérdés az, hogy kinek van ma ideje és türelme egy Krasznahorkai-regényt elolvasni. Nekem folyamatosan a fejemben van az írónak az a gondolata, amit a beszédében is hangsúlyozott: hogy nincsen remény. Szinte minden szövege arról szól, hogy minden reménytelen. Beszélt az evolúcióról is: hogy minden honnan indult, akár a világ teremtésétől kezdve; mi az a kulcspont az evolúcióban vagy a kultúrában, ahol olyan eszmék valósulnak meg, amelyeket véghez visznek az emberek, majd ezután értékcsökkenés következik. Hol van ennek a helye? Ez egy teljes reménytelenséghez vezet: az emberség, a méltóság elvesztéséhez és mindahhoz, ami ehhez kötődik, és valójában már semmi sem érték, amit az emberi civilizáció felépített. Krasznahorkai felvetette a kérdést, hogy vannak-e angyalok vagy sem. Nem a reményről beszél, mert az már elveszett, de angyalok talán még léteznek. Nem a régi angyalok, hanem új, hétköznapi angyalok formájában jelennek meg.

Ezután sorra veszi a méltóságvesztést és a lázadást. Sok dologban egyet tudok vele érteni, de amikor elveszítjük a reményt, éppen a reménytelenségből jöhet létre egy újrarendeződés. Lehet, hogy éppen ezek a hétköznapi angyalok hozhatják el azt a reményt, amely elveszett vagy egy teljesen álérték-világba távozott. A civilizáció – az elmúlt évszázadokban, különösképpen a huszadik századig felépített – ha az egyéni helyzeteket is figyelembe vesszük, teljesen tanácstalanná válik, elveszíti minden reményét, és vagy átadja magát valamiféle felsőbb segítségnek, vagy rábízza magát Istenre. A változás sokszor akkor jön el, amikor már nincs ellenállás. Sokszor el kell veszíteni a reményt ahhoz, hogy megérkezzen az, ami irányt mutathat bizonyos helyzetekben. Kellenek összeomlások, hogy újra legyenek fogódzók. Valahol egyet is tudok érteni vele, meg nem is. Az olvasás tud fogódzókat adni reményvesztett helyzetekben, legyen az magánéleti válság vagy bármilyen más területet érintő krízis. Aki rábízza magát az életre, annak jönnek olyan kapaszkodók vagy segítők, amelyek visszaadják a reményt. A könyv is lehet egy eszköz, amely megragad és segíteni tud egy adott helyzetben. Én nagyon figyelek ezekre a mozgásokra. Ha az ember ráhangolódik a megfelelő irányokra, akkor megtalálja azt, amit keres: az olvasnivalót, az eszközt, vagy akár példát is mutathat annak, aki szintén hangolódik. Számomra régebben kívülről jöttek az impulzusok, hogy mit kell elolvasni. Akartam vagy nem, tetszett vagy nem, végigolvastam. Rájöttem, hogy ennek van egyfajta „izzadtságszaga”, hozzájutok tudáshoz, de az élmény nem mindig jön át. Az elmúlt 1-2 évtizedben azonban mindez átfordult bennem és immár éppen azt olvasom, ami belülről hív. Legyen az szépirodalom, személyiségfejlődéshez kötődő könyvek vagy éppen szakirodalom.

Ahogy Ábel fiam cseperedik egyre jobban belekóstolunk a gyerekirodalomba is. Eleinte a lapozó, böngésző könyvek, majd képes- és meséskönyvek lapjain keresztül fedeztük fel a világot esténként, egy jó ideje pedig együtt járunk könyvtárba, lassan az ifjúsági kisregények felé nyit, 5 évesen megtanult magától olvasni és 8 éves korára már több mint 7 könyvet olvasott el egyedül. A könyvtárazások alatt én is mindig kiveszek a négy könyve mellett egyet, most éppen Karl Ove Knausgård Évszakok sorozatának harmadik részét, a Tavaszt, amelyben a szerző egyetlen nap történetet meséli el lányának, az újszülött Annénak. Még sokszor előfordul, hogy mi szülők, nagyszülők olvasunk fel neki, de egyre többször egymás mellett is olvasunk. Szerintem itt nagymértékben a látott minta is számít, nem beszélünk róla, hanem egyszerűen csak tesszük azt, ami természetes, legyen az az itthon nyugalmában, utazások során vagy éppen egy orvosi váróteremben. Szerintem a mai világban is meg lehet találni az időt hozzá, mint minden egyéb dologhoz is, ami fontos, egyszerűen csak döntés kérdése.

Lipták Vivien: Van olyan szaktársam, aki kijelentette, hogy igazán gáznak tartja azt, ha az emberek nyilvánosan olvasnak. Szerinte ez olyan, mintha valaki felvágna azzal, hogy olvas. Én mindenhova viszek magammal könyvet; sokkal jobb az, ha nem a telefonomat nyomkodom. Egy könyv sokkal jobban kirángat a valóságból, mint ha a telefont görgetném.

Leginkább az édesanya határozza meg, hogy mit olvas a gyerek. Én úgy nőttem fel, hogy édesanyám rengeteget olvasott nekem és a nővéremnek, amikor kicsik voltunk. Én 14–15 éves koromig nem mondom, hogy utáltam az olvasást, de nem lehetett könyvet adni a kezembe, mert azt mondtam: unalmas, nem érdekel, nem tud lekötni. 15 éves voltam, amikor édesanyám a kezembe nyomott egy tízrészes könyvsorozatot. Visszagondolva azt mondanám, kezdhettük volna valami könnyebbel is. Azt éreztem, kattog az agyam, nem tud lekötni a könyv, nem ragad magával a történet. Egy év múlva viszont egy olyan regényt olvastam, ami egy tipikus, nyálas, szerelmes történet volt: egy gazdag hölgy beleszeret a testőrébe. Ez a regény annyira magával ragadott, hogy akkor kezdtem el igazán olvasni, és azóta is folyamatosan olvasok. Nálunk a nappali tele volt könyvekkel. Van olyan szaktársam, aki kijelentette, hogy igazán gáznak tartja azt, ha az emberek nyilvánosan olvasnak. Szerinte ez olyan, mintha valaki felvágna azzal, hogy olvas. Én mindenhova viszek magammal könyvet; sokkal jobb az, ha nem a telefonomat nyomkodom. Egy könyv sokkal jobban kirángat a valóságból, mint ha a telefont görgetném. Azt is észrevettem az utóbbi hetekben, hogy a közéleti témák foglalkoztatnak. Esténként, amikor videókat nézek vagy podcasteket hallgatok, éjjel kellemetlen álmaim vannak, viszont ha könyvet olvasok, akkor nyugodtnak érzem magam. Anyukám fantasy könyveket olvas, apukám mindig azt mondja, hogy ő nem olvas, mert nem lát jól. A nővérem szintén fantasy könyveket olvas. Amikor elkezdtem az egyetemet, úgy éreztem, hogy körülöttem mindenki minden műfajt olvas, én pedig csak a fantasy világában élek. Elgondolkodtam azon, mi az, ami jó a kortárs regényekben vagy a versekben. Rájöttem, hogy tényleg vannak olyan dolgok, amelyek időtállóak. Mostanra ott tartok, hogy mindent olvasok. Nagyon sokszor a hangulatom szerint választok olvasmányt. A kötelező olvasmányokkal az a baj, hogy annyira kötelezővé teszik őket, hogy éppen emiatt nincs kedvem elolvasni. Később viszont elolvastam azokat a regényeket és novellákat, amelyekre diákkoromban nem volt energiám az iskola és az otthoni tanulás után. Manapság a diákokat leginkább úgy lehet „rászedni” az olvasásra, ha például az a feladat, hogy egy regényből készítsenek képregényt. Ahhoz, hogy képregény készüljön, el kell olvasni a könyvet. Ma már divatosak a szerepjátékok is. A tanár nem úgy tanít, hogy csak elmondja az anyagot és jellemzi a szereplőket, hanem a diákok eljátszanak bizonyos szerepeket. Ha nem is olvassa el a diák az adott regényt, valami mégis megmarad benne a játék során. Sokszor én sem jegyzem meg az egész cselekményt vagy az összes szereplőt, de megmarad egy érzés, egy hangulat, és lehet, hogy vizsgákon éppen ezek a dolgok fognak visszajönni. Majd felnőttként eszembe jut, hogy valamikor a tizenegyedik osztályban tetszett az a történet, előveszem a könyvet és elolvasom. Középiskolában megvolt a mappa, amelyben ott voltak az elemzések az érettségire, mégsem működött. Akartam tanulni, de nem működött az, hogy a következő órára kötelező volt elolvasni valamit.

Pataki Enikő: Nagyon vegyes a képe annak, hogy olvasnak-e vagy nem a fiatalok. Az biztos, hogy van egy réteg, amelyik olvas, nem annyira kicsi ez a réteg, ma már nem annyira ciki olvasni mint tíz évvel ezelőtt volt. Amióta az iskolában elvesszük a gyerekektől a telefonokat, vannak olyan gyerekek, akik ezért elkezdtek olvasni.

Olvasunk vagy görgetünk? – jó kérdés, mert jórészt generációfüggő. Azt se tudnám határozottan mondani, hogy mindenki csak görget, mint ahogy azt se, hogy a fiatalok görgetnek, az idősek nem, mert az én generációmra is – aki nem ebbe a világba született – jellemző a görgetés, és kevésbé tud elmélyedni. Én magam is érzem sokszor, hogy leszűkült az idő, amit az ember saját magára hajlandó szánni. Az elmélyült olvasás nagyon kiszorul az időnkből. Én akkor tudok igazából olvasni – a magam személyes példáját említem –, ha másnap le kell adjak valamit és muszáj újraolvasnom a szöveget, vagy amikor elmegyünk nyaralni. Elkezdek egy könyvet nyaraláskor és befejezem sízéskor. Az a fajta olvasás, ami az én diákkoromban volt, hogy ha magával ragadott egy könyv, a pad alatt olvastunk, ma már nem fordul elő. Ez a fajta olvasás, vagy az olvasás mint közösségi élmény már nem létezik olyan formában, hogy ha megjelent egy könyv, mindenki azt olvasta. Azt azért nem mondanám, hogy az olvasás mint közösségi élmény kihalt a gyerekek körében. Az egy másik kérdés, hogy mi számít komoly irodalomnak és mi lektűrnek, mert a lektűrolvasáson belül van közösségi olvasás. Én megkérdeztem a kilencedik osztályban, hogy kinek mi volt az utolsó könyv, amit elolvasott. A lányok közül a Jó kislányok első gyilkossága a népszerű. Nagyon sok lány padján látok angol nyelvű könyveket. Nagy meglepetés volt számomra, amikor az egyik fiú azt mondta, hogy ő az Egy magyar nábobot olvassa. Előtte elolvasta A kőszívű ember fiait. Ez a fajta olvasás nagyon ritka, de létezik a diákok életében. Amikor még foglalkoztam olvasáskutatással – és szerintem ez most is így van –, a fiúkra inkább jellemző volt, hogy házi olvasmányt olvastak, a lányokra inkább jellemző volt az, hogy a házi olvasmányokon kívül mást is olvastak. A mi iskolánkban megjelent – de szerintem máshol is – a román nyelvű programmal, amit a kisebbségi oktatásba bevisznek a tanárok, hogy a nemzetközi ifjúsági irodalmat, ezeket a divatkönyveket olvassák a gyerekek románul. Nagyon sokrétű ez az egész, biztos, hogy az olvasási szokásainkon nagyon sokat változtat a digitális környezet. A kötelező házi olvasmány és a klasszikus irodalom valamilyen utálatlistára kerül, azt el kell olvasni, mert muszáj, a diákok nem hajlandóak észrevenni, hogy abban jó is van. Benne vagyok tanári csoportokban és azt látom, hogy nagy divat a mesterséges intelligencia beépítése az oktatásba és hasonló varázslatok. Nagyon szép, látványos plakát, infografika van feltéve Madách Imre: Az ember tragédiája című művéről, de annyival marad a gyerek, mert nem fogja elolvasni, nem fogja a könyvet a kezébe venni. A látványvilág felé megy az olvasás. Nem tudom mennyire fog változni a sorozatok világa, ez még beszippantja a fiatalokat. Nagyon vegyes a képe annak, hogy olvasnak-e vagy nem a fiatalok. Az biztos, hogy van egy réteg, amelyik olvas, nem annyira kicsi ez a réteg, ma már nem annyira ciki olvasni mint tíz évvel ezelőtt volt. Amióta az iskolában elvesszük a gyerekektől a telefonokat, vannak olyan gyerekek, akik ezért elkezdtek olvasni. Annyira nem tartom elveszettnek a világot. A fiatalok között nagyon népszerű a modern lektűr, ami mindenféle kamaszkönyvek világába visz. Van egy réteg, melynek tagjai felületesen olvasnak, nem olvasnak hosszú történeteket, tájékozottak a világ dolgaiban, az internetes oldalakat kedvelik, de a szövegértelmezéssel komoly bajok vannak. Döbbenet, hogy milyen szavakat nem tudnak, nem tudják kiemelni a lényeget egy szövegből. A diákoknak el kell kezdeniük olvasni, mert a hosszú történetolvasás hiánya okozza például azt, hogy nem tudnak tanulni. Én a saját gyermekeim korosztályába sokkal jobban beleláttam. Általában akkor döbbennek rá a gyerekek az olvasás hiányára, amikor felkerülnek egyetemre. Bekerülnek olyan társaságokba, ahol még mindig divat az olvasás, vagy legalábbis a tájékozottság a világirodalom terén, és akkor kezdenek el visszafelé olvasni. A generációk között hatalmas különbség van. Az én nagy fiam 35 éves, ő nagyon sokat olvas a mai napig, és nagyon komoly dolgokat. A középső fiam 27 éves, az ő generációja pont az, amelyik beleesett ebbe a modern változó világba, ő sokkal kevesebbet olvas. A kislányomnál jelen van újra az olvasás. Nem tudok egyértelmű választ adni. Az biztos, hogy az olvasmányaink építenek valahol, és az is jó, hogy a gyerekirodalom felől közelítve a szülők fontosnak tartják, hogy a jó könyveket megvásárolják. Nemrég a Kölcsey Ferenc Főgimnázium kapott hat doboz könyvet. Valaki felajánlotta, de a könyvtárban nincs már hely. Kiválogattuk azokat a könyveket, melyeket fel tudunk használni, de megmaradt öt doboz könyv. Kitettük egy látható helyre, bárki vihetett belőle. Egy hét alatt elvitték a könyveket. Egy érettségiző diáknak nincs magyar irodalomtörténeti ismerete, nem is lehet, mert nem kronologikus sorrendben tanítjuk az irodalmat. Persze nagy kérdés az, hogy az irodalmat kronologikus sorrend felől kell közelíteni, vagy az olvasásélmény, az olvasóvá nevelés a lényeg.

Bálint Bianca: Nekem az a véleményem, hogy nagyon sokat számít, milyen környezetben élünk. De nem elég jó példát kapni, azt tovább is kell adjuk. Én a társaimnak, barátaimnak mindig elmondom mit olvasok, és észrevettem, hogy ők is szeretik megosztani velem, ha ők is levesznek a polcról egy-egy jó könyvet. Azt hiszem, ha mernénk erről minél többen beszélni, akkor egyre többen mesélnének majd arról, hogy mit olvasnak.

Egyetértek azzal, hogy vannak a mai fiatalok között sokan, akik nem igazán olvasnak, viszont én azt tapasztalom, hogy információkat igenis keresnek, és azt az információt, amit szeretnének megtudni, felkutatni, azt megkeresik és elolvassák, többnyire online. Könyveket ritkábban nyitnak ki. Vannak viszont olyan fiatalok is, akik igenis olvasnak könyveket, sőt szeretik is a könyveket. Én magam ez utóbbi kategóriába sorolom. Szeretek könyveket olvasni, szeretem a könyveimet. Mindig vágyom egy-egy jó könyvre és ha azt megszerzem, boldog vagyok. Nem mondhatnám el magamról, hogy a kedvenceim közé a kötelező olvasmányok tartoznak, de én fontosnak tartom a házi olvasmányokat, jó az, ha a tanárok megkövetelik, hogy a diákok olvassák el a fontosabb irodalmi műveket. Saját tapasztalatomból mondom ugyanis, hogy olyan is lehetséges, miután kényszerből elolvasnak a diákok egy-két regényt, meg is kedvelhetik az olvasást és örülni fognak azoknak az élményeknek, melyeket az olvasás során szereztek. Valahogy velem is így indult ez. Bevallom őszintén, semmi kedvem sem volt elolvasni a kötelező olvasmányokat, pakolgattam jobbról balra a könyveket, addig amíg már nagyon szűk lett az idő. És akkor a nagymamám volt az én megmentőm. Felolvasós esteket tartottunk, hogy gyorsabban fogyjanak a lapok, egyszer én olvastam, azután ő olvasott fel nekem. Száraz, unalmas munkának indult, aztán együtt sírtunk és együtt nevettünk. Az első ilyen élményem a Pál utcai fiúk története volt, amit még ma is nagyon szeretek és ma is ott vannak a szívemben a szereplői. Nekem az a véleményem, hogy nagyon sokat számít, milyen környezetben élünk. De nem elég jó példát kapni, azt tovább is kell adjuk. Én a társaimnak, barátaimnak mindig elmondom mit olvasok, és észrevettem, hogy ők is szeretik megosztani velem, ha ők is levesznek a polcról egy-egy jó könyvet. Azt hiszem, ha mernénk erről minél többen beszélni, akkor egyre többen mesélnének majd arról, hogy mit olvasnak. Kistanítóként még azt tenném hozzá, hogy a gyerekeknek mi kell példát adjunk, nagyon fontos a meseolvasás már kicsi kortól. Mutatni kell nekik az illusztrációkat, engedni kell, hogy lapozgassák a könyveket. És ami nagyon fontos, ez ne online térben történjen. Ha a gyerek időben kézbe kap könyveket, azokat felnőttként is szeretni fogja majd. Példát kell vegyenek a szülőktől, a tanító néniktől, majd a tanároktól. Fontos tehát, hogy mi mit képviselünk, amilyenek vagyunk, olyan példát vesznek tőlünk mások, tehát feladatunk van.

Bálint Kati: Szűkül az idő, mindent csak pörgetünk, megállni nem tudunk, sietünk. Azért nem olvasunk hosszabb szövegeket, nem merülünk bele az olvasásba, mert nincs rá időnk. Ahhoz ugyanis, hogy tartalmas időt töltsünk akár a könyvünk mellett, nyugodt, kényelmes időre van szükség, amikor az ember leül és hagyja, hogy csak hassanak rá a szavak.

Mivel én a meseterápiát képviselem, hiszek a történetek hatékonyságában, abban, hogy a történetekben erő van. A meseterápia, a biblioterápia, mindaz, ami az olvasott szövegre alapul – mese, mitológiai történet, legenda – mind-mind olyan történeteket jelentenek, amelyek erkölcsi és morális értékeket hordoznak, tanítanak, és lelki táplálékot is adnak. Ezek olyan erőforrások, amelyekre igenis szükségünk van. Egyetértek azzal, hogy fontos a példaadás: lehet egy értékrendet alkotni, amelyben a gyerek megtalálhatja azt, ami számára fontos. Amikor a lányom kicsi volt, mindig elvittem a könyvtárba, és lehetősége volt válogatni. Anyaként élmény volt látni, ahogy végigment a polcok között, megnézegette a könyveket, és azt választotta ki, ami érdekelte. Használja az online felületeket is, de ha valaki megkérdezi tőle, mit szeretne ajándékba, akkor könyvet kér. Elhangzott már, de én is megerősítem: szűkül az idő. Mintha kiszorulna az az idő, amit az ember régebben az olvasásra tudott szánni. Popper Péternek van egy nagyon jó gondolata az Ismerd meg önmagad című művében. Azt mondja, hogy ha ő a világ egyik legrátermettebb ördöge lenne, akkor nem úgy semmisítené meg a világot, hogy egyből elpusztítaná azt, hanem úgy, hogy folyamatosan felgyorsítaná az eseményeket, pörgetné a tempót, és ezáltal káoszt teremtene. Addig gyorsítana mindent, amíg a világ nem bírná a tempót és önmagát semmisítené meg. Nos, azt hiszem benne vagyunk ebben a folyamatban. Sőt, még azt is ki lehet jelenteni, hogyha alaposabban belegondolunk, hogy ez a felgyorsított tempó maga az egyik gyökérok még a mai témánkra is. Szűkül az idő, mindent csak pörgetünk, megállni nem tudunk, sietünk. Azért nem olvasunk hosszabb szövegeket, nem merülünk bele az olvasásba, mert nincs rá időnk. Ahhoz ugyanis, hogy tartalmas időt töltsünk akár a könyvünk mellett, nyugodt, kényelmes időre van szükség, amikor az ember leül és hagyja, hogy csak hassanak rá a szavak. Ilyenkor a képzelet terébe lépünk át, egy kicsit más dimenzióba. De annak igenis meg kell adni a megfelelő időt. Ezért már nem belemerülünk az olvasásban, hanem ma inkább csak információkat keresünk, gyorsan hozzá akarunk jutni a válaszokhoz. Elég rákattintani valamire vagy fellapozni valamit, és már meg is kapjuk az információt. Az igazi olvasásélmény azonban akkor születik meg, amikor rá tudunk hangolódni a könyvre: kényelmesen, nyugodtan bele tudunk lazulni, és hagyjuk, hogy a gondolatok hassanak ránk. Ilyenkor újabb kérdések születnek bennünk, továbbgondoljuk, újabb ötleteket kaphatunk, mert az olvasást egyfajta tükörfunkcióként is használjuk. Nemcsak arról van szó, hogy a történet mesél valamit, hanem arról is, hogy egy kicsit magunkat látjuk benne. Gondolatokat és kérdéseket indít el bennünk, de ehhez minőségi időre van szükség. A valóság az, hogy a mai embernek egyre több feladata van, és nem jut ideje arra, hogy az olvasást hobbiként, szórakozásként vagy feltöltődésként használja. Pszichológiai kutatások is alátámasztják, hogy még a számítógépes rendszereket is „meg lehet bolondítani”, ha egyszerre túl sok információt adnak nekik: nem tudják feldolgozni a rengeteg, nagyon rövid idő alatt kapott információkat és kaotikus, rendszertelen válaszokat kezdenek adni. Ugyanez történhet velünk, emberekkel is. Minél több információ éri az agyunkat, annál kevesebb idő marad a feldolgozásra, az élmények megélésére, az élményfeldolgozásra és az integrálásra. Ha meghaladja az ember emocionális teherbírását az adott szituáció, akkor az emberi agy is lassan kaotikus működést kezd mutatni. A legelső jel, ami az ember egyik önvédő mechanizmusa, amikor nem képes már feldolgozni a rengeteg információt, az maga a közöny. Elkezdünk hidegen, érzelmek nélkül reagálni, mert az a tartalék energiánkat nem meríti teljesen le. De akkor merre is halad ez a világ? A felgyorsult világnak az az átka, hogy kiszorítja a csendet, a nyugalmat, elcseni azokat a kereteket és tereket – mese-estek, olvasókörök, beszélgetések, melyek alatt kicsit megszűnik az idő –, ahol el lehet lazulni, le lehet csendesedni, befelé lehet figyelni.