A Beszélgetések testről és lélekről sorozat újabb részének témája: Jó és rossz döntések és azok következményei. A beszélgetésen részt vett: dr. Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó, egyetemi oktató; dr. Tallian Cristian pszichiáter; Bálint Kati meseterapeuta, Pakulár István református lelkipásztor; Gnandt-Márkus Éva rádiós riporter; Makó Viktória diák, Fodor Fiona Rebeka diák. A beszélgetést moderálta: Elek György.

Elek György: Talán nem is létezik tökéletes döntés. Léteznek viszont olyan döntések, amelyeknek vállaljuk a következményeit, és amelyekből képesek vagyunk tanulni.

Minden nap döntéseket hozunk, mégis ritkán gondolunk bele, hogy ezek milyen irányba formálják az életünket. Vannak döntések, amelyeket szinte azonnal megbánunk, és vannak olyanok is, amelyekről csak évek múltán derül ki, hogy valóban jó vagy rossz választások voltak-e. Mai beszélgetésünknek nem az a célja, hogy megmondjuk, mi a „helyes döntés”, inkább arra keressük a választ, hogy mi alapján döntünk, milyen tényezők befolyásolják választásainkat, és hogyan tudunk együtt élni azok következményeivel. Talán nem is létezik tökéletes döntés. Léteznek viszont olyan döntések, amelyeknek vállaljuk a következményeit, és amelyekből képesek vagyunk tanulni. Minél tudatosabban választunk, annál inkább mi alakítjuk az életünket – és annál kevésbé sodródunk benne.

Frigy Szabolcs: Egyes vizsgálatok szerint ma egyetlen nap alatt több döntést hozunk meg, mint egy száz évvel ezelőtt élt ember egy hónap alatt. Ez a döntési túlterheltség mentális kimerüléshez vezethet.

Nekem az a tapasztalatom, hogy nagyon sokan döntési nehézségekkel érkeznek egy segítő szakemberhez, legyen szó pályaválasztásról, párkapcsolati kérdésekről vagy más fontos élethelyzetekről. A segítő szakmák egyik alapvető tapasztalata, hogy az életünket döntések mentén írjuk le, és ezeknek a döntéseknek a fordulópontjai alkotják egy élettörténet legfontosabb narratíváit. Ilyen sarokkövek például azok a pillanatok, amikor arról döntünk, hogy mit tanulunk, milyen hivatást választunk, vagy kivel kötjük össze az életünket. A döntés és a választás életünk meghatározó része; sokszor egész korszakokat jelöl ki. Számos kutatás foglalkozik azzal, hogy fiatal korban miért olyan nehéz dönteni, illetve miért vagyunk hajlamosak halogatni a döntéseket. A kutatók szerint a hétköznapok során folyamatosan mikrodöntéseket hozunk. Görgetjük a telefonunkat, videókat nézünk, tartalmakat értékelünk, és minden egyes alkalommal eldöntjük, hogy valami tetszik-e vagy sem. Egyes vizsgálatok szerint ma egyetlen nap alatt több döntést hozunk meg, mint egy száz évvel ezelőtt élt ember egy hónap alatt. Ez a döntési túlterheltség mentális kimerüléshez vezethet. Talán mindannyian ismerjük azt az érzést, amikor egy hosszabb közösségimédia-használat után kifejezetten fáradtnak érezzük magunkat. Amikor a rengeteg apró döntésben elfáradunk, sokkal nehezebbé válik a valóban fontos kérdésekben állást foglalni. Ilyenkor hajlamosak vagyunk halogatni vagy elkerülni a nagyobb horderejű döntéseket. A fiataloknál és a felnőtteknél egyaránt gyakran találkozunk azzal az igénnyel, hogy tökéletes döntést szeretnének hozni. A pszichológia és a közgazdaságtan azonban egyaránt arra hívja fel a figyelmet, hogy tökéletes döntés valójában nem létezik. Egyszerűen azért, mert soha nem rendelkezünk az összes információval. Így van ez például a párválasztásban is: nem tudjuk végignézni az összes lehetséges alternatívát. A döntési elégedettség sokszor abból fakad, hogy igyekszünk a lehető legtájékozottabban és legkörültekintőbben választani. Ugyanakkor minden döntés szükségszerűen együtt jár más lehetőségekről való lemondással. Ha belépünk egy ajtón, sok másikat be kell zárnunk. Érdekes módon kutatások azt mutatják, hogy ha két lehetőség közül választunk, általában elégedettebbek vagyunk a döntésünkkel, mint amikor tíz vagy húsz alternatíva áll előttünk. A fogyasztói társadalom viszont éppen az ellenkező irányba hat. Hatalmas választékot kínál minden területen. Ha például telefont szeretnénk vásárolni, több ezer modell közül választhatunk. Miután meghoztuk a döntést, könnyen elkezdünk azon gondolkodni, hogy vajon nem lett volna-e jobb egy másik készülék. A sok alternatíva magas alternatív költséget is jelent. A pszichológia szerint minden „igen” mögött ott van számos elgyászolandó „nem”. Ennek klasszikus példája a Mézga családból ismert mondat: „Miért nem Hufnágel Pistihez mentem feleségül?” Évtizedek múltán is ugyanaz a kérdés tér vissza, mert a szereplő nem tudta igazán elengedni azt a lehetőséget, amelyet nem választott. A terápiás helyzetekben is gyakran találkozunk ezzel. Sokan meghozták a döntésüket, de nem tudtak lemondani a másik lehetőségről. Az alternatíva tovább él bennük, és újra meg újra visszatér a gondolataikba. Az sem mindegy, mekkora különbség van a választott lehetőség és a második legjobb opció között. Egy párkapcsolatban például könnyebb dönteni, ha van valaki, aki egyértelműen kiemelkedik a többi lehetőség közül. Ha viszont több, közel azonos értékű alternatíva áll előttünk, a döntés nehezebbé válik, és az elégedettség is kisebb lehet. Ha a jó és rossz döntéseket próbáljuk megkülönböztetni, két szempontot érdemes figyelembe venni. Az egyik, amikor maga a döntési folyamat volt hiányos: nem voltunk kellően körültekintőek, nem gondoltuk végig eléggé a helyzetet. Ilyenkor utólag haragszunk magunkra. A másik eset, amikor a döntést az adott pillanatban rendelkezésre álló információk alapján felelősen hoztuk meg, mégis kedvezőtlen eredmény született. Ilyenkor nem a döntéshozatal volt hibás, hanem egyszerűen nem láthattuk előre a következményeket. Eszembe jut Erik Erikson fejlődéselméletének utolsó szakasza, amely az énintegritás és a kétségbeesés közötti feszültségről szól. Idős korban az ember visszatekint az életére. Akkor tud békében megöregedni, ha képes elfogadni a döntéseit, azokkal együtt, amik sikeresek voltak, és azokkal is, amelyek kevésbé. Ha azonban olyan döntéseket lát maga mögött, amelyeket nem tud elfogadni, de már megváltoztatni sem képes, az rendkívül nehéz terhet jelenthet. Itt válik különösen fontossá az elfogadás és a személyes felelősség kérdése. Gyakran találkozunk olyan fiatalokkal és szülőkkel, akik úgy beszélnek az életükről, mintha az egyszerűen csak megtörténne velük, mintha nem ők alakítanák a saját sorsukat, hanem csupán elszenvedői lennének az eseményeknek. Nem érzik, hogy van befolyásuk az életükre, ezért úgy gondolják, valójában nem is döntéseket hoznak, hanem csak reagálnak a körülményekre. Ide kapcsolódik a reverzibilitás paradoxona is. Ha vásárolunk egy terméket, amelyet harminc napon belül visszavihetünk, gyakran kevésbé vagyunk elégedettek vele addig, amíg a visszafordítás lehetősége fennáll. A gondolat ott motoszkál bennünk: talán mégis másként kellett volna döntenünk. Érdekes módon, amikor lejár a visszaküldési határidő, sokszor megnyugszunk, és könnyebben azonosulunk a választásunkkal. A pszichológia szerint az elménk ilyenkor segít csökkenteni a belső feszültséget, és hajlamos megszépíteni a választott lehetőséget. Hasonló folyamat figyelhető meg az emberi kapcsolatokban is. Minél inkább elköteleződünk egy döntés mellett, annál inkább törekszünk arra, hogy értelmet és értéket találjunk benne. Innen jutunk el a belső és külső kontroll kérdéséhez. A belső kontrollos ember úgy érzi, hogy az életét alapvetően ő maga alakítja. A külső kontrollos ember ezzel szemben elsősorban a körülményekben, más emberekben vagy a szerencsében keresi a sikerek és kudarcok okait. A valóban érett személyiség képes felelősséget vállalni a saját döntéseiért. El tudja mondani, hogy ez az ő választása volt, és vállalja annak következményeit is. Minél éretlenebb valaki, annál inkább azt éli meg, hogy a dolgok egyszerűen megtörténnek vele, és annál inkább külső kontrollossá válik. Talán ezért az egyik legfontosabb feladatunk az, hogy erősítsük magunkban a belső kontroll érzését, miközben igyekszünk csökkenteni a felesleges mikrodöntések számát. Így több energiánk marad azokra a döntésekre, amelyek valóban meghatározzák az életünket.

Pakulár István: Amikor döntünk, nemcsak magunkért vagyunk felelősek, hanem a közösségért is.

Az emberi életet döntések végtelen sora formálja. Minden pillanatban születnek választások, amelyek alakítják világunkat. Ezek a döntések nem mindig tudatosak, hiszen értelmi és érzelmi szintjeink szerint máshogyan választunk gyermekként, serdülőként vagy felnőttként. Az érett döntések lényege, hogy szembenézünk velük, akár azokkal is, amelyeket nem hoztunk meg – mert a nem döntés is döntés. Az én világomban a lelki emberek fókuszában két alapvető személy áll: a Teremtő és a felebarát. Fontos, hogy döntéseink ne sértsék mások jogait és környezetét, ugyanakkor tiszteletben tartsák azok választásait is. Gyermekeinket arra kell tanítanunk, hogyan hozzanak tudatos döntéseket, hiszen a fiatalok különösen nehezen igazodnak el a sok apró, mindennapi választás között. Az együttlét, a közös élet pedig megadja a lehetőséget arra, hogy fejlődjön mind az egyéni, mind a közösségi döntéshozatal képessége. Amikor döntünk, nemcsak magunkért vagyunk felelősek, hanem a közösségért is. A Prédikátor könyvében azt olvashatjuk, hogy mindennek rendelt ideje van. Úgy gondolom, ez a döntéseinkre is igaz. Nemcsak az a fontos, hogy milyen döntést hozunk, hanem az is, hogy mikor hozzuk meg azt. Ugyanaz a döntés a megfelelő időben áldásos következményekkel járhat, míg egy másik időpontban akár kedvezőtlen eredményeket is hozhat. Eszembe jut Józsué könyvének egy fontos jelenete, amikor Józsué összehívja Izráel népét, hogy döntsenek arról, milyen utat kívánnak követni. Ebben a történetben jól látható, hogy a döntéseinkre milyen erős hatással lehet a környezetünk és a közösség, amelyben élünk. Józsué azonban világosan fogalmaz: „Én és az én házam népe az Urat szolgáljuk.” Nem a többség véleményére épít, hanem arra a meggyőződésre, amelyet igaznak tart. Ez rámutat egy nagyon fontos kérdésre: képesek vagyunk-e olyan döntéseket hozni, amelyekben a szellemi és erkölcsi meggyőződésünk erősebb, mint a külső befolyás? Az ember akkor tud szilárdan kitartani egy döntés mellett, ha tudja, hogy jó úton jár, látja annak értelmét és következményeit, és nem hagyja, hogy a környezet eltérítse attól. Hallottam egy történetet a cunami idejéből. Amikor mindenki ugyanabba az irányba menekült, egy ember nem a tömeget követte, hanem egy helyi lakos tanácsára hallgatott. Végül ő élte túl a katasztrófát. A történet tanulsága számomra az, hogy a többség követése nem mindig vezet jó döntéshez. Ez különösen igaz a fiatalokra. Gyakran csoportokhoz, irányzatokhoz vagy közösségekhez kapcsolódnak, ami természetes jelenség, ugyanakkor veszélyt is hordozhat magában. Fontos megtanulni, hogy a döntéseinknek legyen saját karakterük. Előfordulhat, hogy egy döntés az adott korban vagy környezetben szokatlannak tűnik, mégis helyes. Nemrég hallottam egy teológiai konferencián azt az állítást, hogy Jézus földi szolgálata során egy bizonyos ponton ismerte fel, mi az ő küldetése. Én ezt másképpen látom. Úgy gondolom, hogy Jézus már kezdettől fogva tudta, miért jött erre a világra. Tudta, mi a feladata, és végig hű maradt hozzá, nem hagyta, hogy a körülötte lévők eltérítsék az útjáról. Talán az emberi élet egyik legfontosabb kérdése is ez: tudjuk-e, miért vagyunk itt, ismerjük-e a saját küldetésünket, hivatásunkat, célunkat? Ha igen, akkor sokkal könnyebb helyes döntéseket hozni, és kevésbé leszünk kiszolgáltatva a külső nyomásnak. Úgy gondolom, a világot is előrébb vinné, ha nagyobb súlya lenne az egyenes és következetes beszédnek. Ha az igen valóban igent jelentene, a nem pedig nemet. A döntések ugyanis végső soron a szívünkben születnek meg. Saját tapasztalatból mondom, hogy amikor kizárólag érzelmi alapon döntöttem, sokszor csalódtam az eredményben. Az érzelmek fontosak, de önmagukban nem elegendők. Az értelem mellett szükség van egy hitbeli, lelki dimenzióra is, amely képes egyensúlyban tartani az érzelmeinket. Amikor az ember érzelmei összekapcsolódnak a transzcendenssel, az Istennel való kapcsolatával, akkor nagyobb eséllyel hoz bölcs döntéseket. Sokszor szeretünk tanácsokat adni a fiataloknak. Nem azért, mert az idősebb generáció feltétlenül okosabb lenne, hanem azért, mert több élettapasztalattal rendelkezik. Az idősebbektől elsősorban nem kész válaszokat kell átvenni, hanem azokat a tapasztalatokat, amelyeket hosszú évek során szereztek. A jó döntések valóban fontosak, de soha nem szabad elfelejtenünk, hogy az életben van lehetőség a korrekcióra is. Nem az a legnagyobb probléma, ha hibázunk, hanem az, ha nem vagyunk hajlandók szembenézni a hibáinkkal. A felelős ember vállalja döntéseinek következményeit, tanul belőlük, és ha szükséges, megpróbálja helyrehozni azt, amit elrontott.

Gnandt-Márkus Éva: A döntés ugyanis nem csupán az igenekről szól, nem csak arról, hogy valamit befogadunk az életünkbe, hanem arról is, hogy valamit tudatosan elutasítunk.

Számomra a döntés szorosan összefügg a szabadsággal és a szabad akarattal. Továbbfűzve az előttem szóló gondolatait, egy kicsit szeretném a védelmembe venni a fiatal generációt. Úgy gondolom, óriási különbség van aközött a környezet között, amelyben nekünk kell meghoznunk a döntéseinket húsz-, harmincévesen vagy akár tizenévesen, és aközött, amelyben a szüleink, nagyszüleink generációja élt. A XXI. század ugyanis megszámlálhatatlan mikrodöntés elé állít bennünket. Gondoljunk csak a munkavállalásra: 1989 előtt az életutak sokkal kiszámíthatóbbak voltak. A fiatalok tudták, hogy ha elvégeznek egy középiskolát vagy egyetemet, néhány jól körülhatárolható lehetőség közül választhatnak, és nagyjából ezzel le is zárult a döntési tér. Ma teljesen más a helyzet. A munka világában, de a mindennapi életben is annyi választási lehetőséggel találkozunk, hogy azokkal sokszor szinte lehetetlen megbirkózni. Ráadásul az előttünk járó generációk – a szüleink és nagyszüleink – sem tudnak minden esetben útmutatást adni. Nem azért, mert nem szeretnének segíteni, hanem mert számukra is gyökeresen új helyzet alakult ki. Az a tudás és tapasztalat, amely évtizedekkel ezelőtt működött, ma sokszor már nem alkalmazható ugyanabban a formában. Itt kerül elő a média felelőssége is. A jó döntések alapja ugyanis a megfelelő információ. Akkor tudunk olyan döntést hozni, amelyet később is el tudunk fogadni, ha tisztában vagyunk a részletekkel, és a rendelkezésünkre álló információk alapján mérlegelünk. A probléma az, hogy ma nagyon gyakran hiányos vagy éppen hamis információk alapján kell döntenünk, ami könnyen csalódáshoz vezet. Elég csak a közösségi médiában megjelenő reklámokra gondolni. Ha meg szeretnék vásárolni egy terméket, az algoritmusok által kialakított információs buborék sokszor úgy tereli a figyelmemet, hogy valójában nem látom a teljes képet. Olyan információkra hagyatkozom, amelyeket egy rendszer válogatott össze számomra, és nem biztos, hogy ezek elegendőek vagy hitelesek. Rengeteg hamis hír és félrevezető információ vesz körül bennünket, ezért gyakran csak utólag derül ki, hogy jó vagy rossz döntést hoztunk. Végső soron a tapasztalat az, ami megmutatja döntéseink valódi következményeit. Úgy érzem, valóban létezik egy jelentős szakadék a generációk között. Sok esetben nem tudnak nekünk biztos kapaszkodókat adni, és őszintén szólva én sem tudok majd minden helyzetben támpontot nyújtani a saját gyermekeimnek, mert ők is egy teljesen más világban fognak élni. Gyakran idézik Barack Obamát, aki azt mondta, hogy csak szürke és világoskék zakókat hord. Ezzel tudatosan csökkentette a mindennapi döntések számát, mert annyi fontos kérdésben kellett állást foglalnia, hogy nem akarta energiáját apróságokra pazarolni. Talán mindannyiunk számára tanulság lehet ez: ahol lehet, érdemes szűkíteni a lehetőségeket, különben könnyen elveszünk bennük. Ha a saját gyermekeimből indulok ki, azt látom, hogy a döntés lehetősége szabadságot ad, ugyanakkor meg is kell érni rá. Ezért például nem szívesen viszem őket bevásárlóközpontba vásárolni. Az ő idegrendszerük még nem feltétlenül áll készen arra, hogy kétszáz Barbie baba közül válasszanak egyet. De valljuk be, sokszor még a felnőtteknek sem könnyű eligazodni a végtelen kínálatban. Ugyanakkor a gyerekeket is meg kell tanítani dönteni. Nem korlátlan lehetőségekkel, hanem fokozatosan, szűkített választási helyzetekkel. Ezt a saját kislányomon is megtapasztaltam. Egy időben este kikészítettem neki a másnapi ruháját, hogy reggel azt vegye fel. Később rájöttem, hogy ezzel akaratlanul is sértettem a szabadságérzetét. Amikor viszont két lehetőség közül választhatott – mondjuk az A vagy a B verzió között –, azonnal felszabadult, és örömmel hozta meg a döntését. Talán így tanuljuk meg mindannyian a döntéshozatalt: apró lépésekben. Először kisebb kérdésekben, majd egyre nagyobb felelősséggel járó helyzetekben. Közben pedig csak remélhetjük, hogy amikor valóban fontos döntések elé kerülünk, képesek leszünk jól választani. De még felnőttként sem könnyű megfogalmazni, mit jelent valójában jól dönteni. Ez egy hosszú tanulási folyamat. Annak felismerése, hogy az életünket végső soron a saját döntéseink alakítják. A jó döntéshez önismeretre is szükség van, hiszen a saját életünkről, a saját helyzetünkről döntünk. Úgy látom, hogy a mai fiatalok önismereti szempontból óriási előnyben vannak, sokkal többet foglalkoznak önmagukkal, és több energiát fektetnek abba, hogy megismerjék saját működésüket, mint az előttük járó generációk. Édesapám mindig azt mondta: „Én elmondom a véleményemet, de a döntést neked kell meghoznod.” Ez számomra nagy segítség volt. Sok terhet levett a vállamról, hogy meghallgathattam mások véleményét, ugyanakkor tudtam, hogy a végső döntés az én kezemben van. Sokszor eszembe jut, hogy ha fiatalabb koromban rendelkeztem volna azzal az önismerettel, amellyel ma, bizonyára jobb döntéseket hoztam volna. Ugyanakkor az is igaz, hogy az önismerethez éppen a döntéseken és azok következményein keresztül vezet az út. Rousseau mondta, hogy nem attól leszünk szabadok, hogy bármit megtehetünk, hanem attól, hogy azt, amit nem akarunk megtenni, nem tesszük meg. Ez a döntések szempontjából különösen fontos gondolat. A döntés ugyanis nem csupán az igenekről szól, nem csak arról, hogy valamit befogadunk az életünkbe, hanem arról is, hogy valamit tudatosan elutasítunk. Talán éppen ezt kell még tanulnunk ebben a felgyorsult, lehetőségekkel teli világban: nem kell mindent magunkra venni, nem kell minden lehetőséget megragadni, és nem kell mindent beépíteni az életünkbe. Attól, hogy valami elérhető, még nem biztos, hogy szükségünk is van rá.

Makó Viktória: Gyakran nem azért halogatunk vagy kerülünk egy döntést, mert nem tudjuk, mit szeretnénk, hanem mert félünk attól, hogy mások mit fognak gondolni rólunk…

Nagyon érdekes volt hallgatni az előttem elhangzott gondolatokat a fiatal generációról. Egyetértek azzal, hogy ebből a szempontból a mai fiataloknak sokkal nehezebb dolguk van, mint a szüleiknek vagy a nagyszüleiknek volt. Nemrég a családunkban is szóba került a pályaválasztás kérdése. Édesanyám vidékről származik, és fiatal korában nem álltak előtte olyan lehetőségek, mint amilyenek ma előttem vagy a velem egykorúak előtt nyitva állnak. Ma sokkal szélesebb a választék, sokkal több életút közül választhatunk. Én azonban most inkább a jó és a rossz döntések kérdésére szeretnék koncentrálni. Korábban szó esett Barack Obama öltönyeiről és arról, hogy tudatosan leszűkítette a választási lehetőségeit. Valahogy így gondolkodom a jó és a rossz döntések kapcsán is. Hajlamosak vagyunk mindent két kategóriába sorolni: jó vagy rossz. A valóság azonban ennél sokkal árnyaltabb. Nem létezik csupán fekete és fehér; szükség van a szürke árnyalataira is. Egy döntés ritkán kizárólag jó vagy kizárólag rossz. Sokszor abban a pillanatban nem is tudjuk megítélni, hogy helyesen döntöttünk-e. Erre általában csak a következményekből következtethetünk. Előfordul, hogy egy jó döntés után is hiányérzetünk marad, mert úgy érezzük, valamit elveszítettünk azzal, hogy egy másik lehetőséget nem választottunk. Ugyanakkor egy elsőre rossznak tűnő döntésből is származhat valami értékes. Minden döntés hordoz magában tapasztalatot, tanulságot, és nem ritka, hogy egy rossz pillanatban meghozott döntés végül váratlanul jó következményekhez vezet. Éppen ezért a „jó” és „rossz” döntések merev kategóriái sokszor inkább korlátoznak bennünket. Gyakran nem azért halogatunk vagy kerülünk egy döntést, mert nem tudjuk, mit szeretnénk, hanem mert félünk attól, hogy mások mit fognak gondolni rólunk, hogyan ítél majd meg bennünket a környezetünk, a társadalom vagy akár a saját családunk. Úgy látom, hogy fiatalok és idősebbek egyaránt sokszor egy olyan társadalmi elvárásrendszernek próbálnak megfelelni, amely valójában nem is létezik olyan formában, ahogyan elképzeljük. Ami kívülről rossz döntésnek látszik, az valaki számára lehet az egyetlen út a kiteljesedéshez. Ha valaki azt hallja, hogy ne hagyja ott a munkahelyét, ne lépjen ki egy kapcsolatból, mert „mit fognak szólni mások”, az óriási terhet jelenthet. Ilyenkor sokszor nem a saját életünkről döntünk, hanem mások véleményét próbáljuk kezelni. Fiatalként őszintén azt gondolom, hogy ez az az életszakasz, amikor érdemes minél több és minél bátrabb döntést meghozni. Most van lehetőségünk tapasztalatot szerezni, új utakat kipróbálni, és szükség esetén változtatni. Ebben az időszakban dől el nagyon sok minden, és talán ilyenkor a legfontosabb megtanulni, hogy a hibák nem feltétlenül kudarcok, hanem a fejlődés részei. Éppen ezért úgy gondolom, hogy fiatalon jobb hibázni, mint később. Nem azért, mert a hibák kevésbé fájnak, hanem mert a későbbi döntéseknek gyakran sokkal nagyobb a tétjük. A tapasztalat pedig csak akkor születik meg, ha merünk dönteni, vállaljuk a következményeket, és tanulunk belőlük.

Fodor Fiona Rebeka: A döntések nem feltétlenül véglegesek. Sokszor éppen az a legfontosabb, hogy merjünk változtatni, ha az élet új irányba vezet bennünket.

Kapcsolódva az eddig elhangzottakhoz, azt gondolom, hogy ma egyre nehezebb döntéseket hozni, ugyanakkor a társadalom bizonyos értelemben rugalmasabbá is vált. Az emberek könnyebben vállalják a változást, mint korábban, még akkor is, ha maga a döntési folyamat sokszor rendkívül összetett. A mindennapokban is számtalan választás elé kerülünk. Néha még az is nehézséget jelent, hogy mikor váljunk meg a régi, megunt dolgainktól, vagy mikor válasszunk valami újat helyettük. Ugyanígy nehéz eldönteni, hogy érdemes-e minden lehetőséget kihasználni, vagy inkább egyetlen területre koncentráljunk. Ha azonban nem próbálunk ki új dolgokat, könnyen lehet, hogy soha nem derül ki, milyen képességeink vagy tehetségeink vannak. Éppen ezért időnként szükség van arra, hogy kilépjünk a megszokott keretek közül, és kiszakadjunk a mindennapok rutinjából. Ez nemcsak új tapasztalatokat adhat, hanem olyan lehetőségeket is megnyithat előttünk, amelyekre korábban nem is gondoltunk. Ugyanakkor nem minden döntési helyzet egyszerű. Előfordul, hogy két lehetőség közül kellene választanunk, de egyik sem tűnik igazán megfelelőnek. Ilyenkor gyakran érezzük úgy, hogy szükség lenne egy harmadik útra, egy olyan megoldásra, amely túlmutat a felkínált alternatívákon. Máskor pedig éppen a túl sok választási lehetőség okoz bizonytalanságot, és nehezíti meg a döntést. Számomra a jó döntés nem csupán az, amely számunkra kedvező eredménnyel jár, hanem az is, amely a környezetünkre, a közösségünkre vagy a hozzánk közel állókra nézve is pozitív hatással van. A döntéseink ugyanis ritkán szólnak csak rólunk. Az emberek különbözőképpen viszonyulnak a változáshoz. Vannak, akik inkább a hagyományos, bevált megoldások mellett döntenek, mert ezek biztonságot nyújtanak számukra. Mások könnyebben nyitnak az új lehetőségek felé, és szívesebben vállalják a bizonytalanságot. Egyik hozzáállás sem feltétlenül jobb a másiknál, hiszen mindkettő mögött értékes tapasztalatok és személyes meggyőződések állnak. Abban azonban talán egyetérthetünk, hogy a jó döntéseket mindig meg kell előznie egy alapos mérlegelésnek. Fontos, hogy nyitottak legyünk az új lehetőségekre, ugyanakkor ne feledkezzünk meg azokról az értékekről sem, amelyeket a múltból hozunk magunkkal. A fejlődés és a hagyomány nem egymás ellentétei, hanem sokszor egymást kiegészítő tényezők. A mai világban egyre kevésbé egyenesek az életutak. Vannak fiatalok, akik érettségi után először munkát vállalnak, tapasztalatot gyűjtenek, és csak később kezdik el egyetemi tanulmányaikat. Mások diplomát szereznek egy adott területen, majd végül egy teljesen más szakmában találják meg a helyüket. Mindez azt mutatja, hogy a döntések nem feltétlenül véglegesek. Sokszor éppen az a legfontosabb, hogy merjünk változtatni, ha az élet új irányba vezet bennünket.

Bálint Kati: A jó döntések nemcsak pillanatnyi boldogságot tudnak hozni az embernek, hanem a belső szabadságnak az alapvető feltételei.

A döntéseink és azoknak a következményei meghatározóak mind pszichoterápiás, mind meseterápiás szempontból. Ez a téma valójában alapkő a munkánkban, amelyet több lépésből szoktunk felépíteni. Az első lépés maga a tudatosítás. A tudatosítás nagyon fontos mérföldkő ebben a témában, de a jó hír az, hogy meseterápiával nagyon könnyű ezt a lépést megtenni. A mesékben ugyanis nagyon sokszor megjelenik az útkereszteződés szimbolikus képe, ami valójában nem más mint döntéshelyzet, a dönteni tudás próbatételének a színhelye. Nagyon sok olyan mesét ismerünk, melyben a mesehős útja egy adott pillanatban több irányba szakad, ezért döntést kell hoznia, nem is akármilyet, döntést, amely magát a megkezdett utat fogja meghatározni. A tudatosítás valójában nem más, mint annak a felismerése, hogy mikor kerül az egyén döntéshelyzetbe, mikor ér el élete során abba a bizonyos útkereszteződésbe. Annak a tudatosítása is nagyon fontos, hogy felelősséget kell vállalnia, hiszen más helyette nem hozhatja meg a döntéseket, főleg azokat nem, melyek a saját útjának folytatásával kapcsolatos. A mesefonalat a saját kezébe kell vennie ahhoz, hogy életútján a továbbhaladás gördülékeny legyen. A döntéshozatal képességét pedig olyan emberektől kellene megtanulnia, akiknek már van ebben tapasztalatuk. Ezen a téren viszont nagyon hiányos a jelenkor állapota. Viszont nincs minden elveszve, mert a mesékben ott vannak azok a tanítások és az az ősi tudás, amelyet eszközként használhatunk ahhoz, hogy mégis átörökítsük mindazt, ami szükséges ahhoz, hogy jó döntéseket tudjunk hozni. A terápiás úton ebben a témában a tudatosítás mellett ott a következő lépés, amely nem más mint az, hogy felismerjük: a döntésnek óriási felelőssége van. A döntést csak úgy érdemes meghozni, hogy az ember egy kicsit befelé figyel, a szívébe néz. A szív ugyanis nemcsak egy szerv, a szív ennél sokkal több. Olyan mint egy precíz és pontosan beállított belső iránytű, amely a belső morális értékekre épül. Ez az a tudás, amely megtalálható a vallási keretekben, ott van a mesékben, vagy amelyet a szülőknek és a pedagógusoknak kellene továbbadniuk. Ez nem más, mint a belső iránytű által kiépített koordináták, amelyek függvényében választja az ember mindig a jó utat. A következő és talán még nagyobb és értékesebb terápiás lépés az, amikor önmagunk tükrébe tudunk nézni. Amikor már tudjuk kik vagyunk és mi a dolgunk, akkor ennek függvényében hozzuk meg a döntéseinket. Ez azonban már egy magasabb szint. Ha van egy belső iránytűnk, ha van belső normánk, amelynek mentén meg tudjuk hozni a döntéseket, akkor befelé kell figyelnünk, és onnan hoznunk felszínre a választ arra, hogy melyik irányba menjünk tovább?! Ezen esetben viszont fennáll annak a lehetősége, hogy az ember nem a megfelelő döntést fogja hozni, lehet nem a jó irányt fogja választani. Nos, abban az esetben sincs semmi elveszve, mert úgy a meseterápia mint a pszichológia egyetért abban, hogy bizonyos esetben a hibáinkat sem véletlenül vétjük, a hibák csupán életleckék, melyeknek a feladata, hogy mind közelebb vigyenek bennünket önmagunkhoz. Tanulva ugyanis a hibáinkból az önismeret rögös útján tudunk egyre följebb haladni. Ezen az úton tudunk megoldási stratégiákat találni, így erősödünk, közeledünk a valódi belső önvalónkhoz. Amikor ugyanis tudatosul az emberben, hogy milyen irányba is halad, és fel tudja vállalni azt, akkor jön a következő lépés, amit a meseterápiában az élet „sorsfonalának” nevezünk. Ebben a lépésben már az ember a legmagasabb igazsággal szembesül, mégpedig azzal, hogy a döntéseivel saját maga alakítja az élete útját, építi a saját jövőjét. Ahogy azt annak idején Rudolf Steiner olyan szépen megfogalmazta: a jó döntések nemcsak pillanatnyi boldogságot tudnak hozni az embernek, hanem a belső szabadságnak az alapvető feltételei. A belső szabadság megtapasztalása által ugyanis az ember rájön arra, hogy ő nem elszenvedője a saját életének, hanem alkotója annak. A saját sorfonalának ő tud lenni az irányítója, csak mernie kell kezébe venni saját jövőformálásának a „fonalát”. A döntéshozatal terápiás útján az utolsó szakasz az egység visszaállítása. A saját tengelyében, középpontjában lévő ember ugyanis a döntéseit ennek a hármas egységnek a függvényében képes meghozni. Az önmagával harmóniában lévő ember megtanul ugyanis az anyagi, lelki és transzcendens szinttel egységben működni. Ebben az esetben az ember tisztába lesz azzal, hogy az anyagi világ törvényei fölött állnak a világ működési elvei, így életében a mérvadó dolgok nem azok lesznek, melyek az ő saját kis önös érdekeit fogják csak és kizárólag szolgálni, hanem olyan döntéseket fog majd hozni, amelyek magát a világot és annak a harmonikus működését tudják segíteni. Ebből a magas perspektívából rálátni a mindennapi apró döntéseinkre egy igen magas szintet jelent, de az az egyén, aki így hozza meg élete döntéseit, az már nemcsak önmaga számára teszi szebbé a világot, hanem mindenki más örömére is. Nem is kicsi tétje van tehát a jó döntéshozatal elsajátításának. Kis lépésekben csak az egyén élete válhatna általa jobbá, de ha valaki minden lépést el tudna ezen témában sajátítani, akkor a világot is tudná általa segíteni. Hozzunk hát egyre jobb és jobb döntéseket. Aki pedig nem hiszi, az csak járjon nyugodtan utána!

Dr. Tallian Cristian: Nagyon fontos, hogy már gyermekkorban megtanítsuk a fiatalokat dönteni. Meg kell tapasztalniuk, hogy a döntéseknek következményeik vannak, és azt is, hogy a hibák nem a világ végét jelentik.

Pszichológusként és pszichiáterként nagyon gyakran találkozunk ezzel a problémával, elsősorban a fiatalok körében, bár természetesen nem kizárólag náluk. Úgy gondolom, hogy a nehézségek egyik forrása a tapasztalat hiánya, illetve azé a tudásé, amelynek generációról generációra kellene öröklődnie, és amely jelentősen megkönnyíthetné a döntéshozatal folyamatát. Azt látjuk, hogy a fiatalok rendkívül széles választási lehetőségekkel találják szemben magukat. A közösségi média folyamatosan új információkkal, új mintákkal és új elvárásokkal árasztja el őket, ezért sokszor összezavarodnak, amikor valóban dönteniük kell. Ezzel párhuzamosan gyakran hiányzik az a tapasztalatátadás, amely során az idősebb generációk megoszthatnák velük saját döntéseik következményeit, sikereit és kudarcait. Pedig nagy segítséget jelenthetne, ha lennének olyan kapaszkodók, amelyekre támaszkodhatnak. Bár modern világban élünk, az iránytűk nem tűntek el, ilyen kapaszkodó lehet a hit, a spiritualitás, a család, vagy akár azoknak az embereknek a tapasztalata, akik már végigjártak bizonyos életutakat. A hozzám forduló fiatalok esetében azonban gyakran azt tapasztalom, hogy ezek a minták nem jutnak el hozzájuk. Nagy szakadék alakult ki a generációk közötti kommunikációban. A fiatalok a saját valóságukban élnek, az idősebbek pedig sokszor nem találják meg a nyelvet, amelyen átadhatnák tapasztalataikat, emiatt nehezebbé válik a kölcsönös megértés. Ennek következtében sok fiatal tanácstalanná válik, és könnyen elveszik a különböző irányzatok, vélemények és életmodellek között. Ezért tartom fontosnak, hogy újraépítsük ezt a kapcsolódást, és bemutassuk a döntéshozatal lehetséges mintáit. Nagy értéke van annak, ha valaki már végigment egy úton, hozott jó és rossz döntéseket, és képes ezek tapasztalatait továbbadni. A döntések kapcsán különösen fontos a következmények kérdése. Minden döntésnek vannak következményei, és az idő mutatja meg, hogy azok mennyire bizonyulnak kedvezőnek vagy kedvezőtlennek. Ugyanakkor nemcsak a döntés meghozatala fontos, hanem annak elfogadása is. Gyakran találkozunk olyan emberekkel, akik meghoztak egy döntést, de nem tudják elfogadni annak következményeit. Évekig küzdenek velük, míg végül segítséget kérnek. Ezért a döntéshozatal mellett a felelősségvállalás képessége is kulcsfontosságú. Hogy ezt mennyire tudjuk megtanulni, nagyban függ attól, mennyire vagyunk nyitottak mások tapasztalataira. Egy fiatalban természetes módon jelen van az a vágy, hogy a saját útját járja, és másképpen csinálja a dolgokat. Ezzel nincs is semmi probléma. Fontos azonban, hogy legyen előtte egy olyan tudás- és tapasztalatkészlet, amelyből meríthet. Sokszor éppen ez hiányzik, és emiatt a fiatalok könnyen sodródni kezdenek, mert nem találnak biztos kapaszkodókat. Van egy másik jelenség is, amellyel gyakran találkozom. Előfordul, hogy a szülők annyira óvni szeretnék gyermeküket, hogy szinte teljesen átveszik helyette a döntéshozatal feladatát. Ennek következtében a fiatal húsz-harminc éves korában is a szülei döntéseitől függ. Ez rendkívül nehéz helyzetet teremt, és sajnos nem ritka jelenség. A túlzott gondoskodás mögött természetesen jó szándék áll, mégis komoly következményekkel járhat. A szülő előre megszervezi, előre eldönti, sőt néha még előre meg is fogalmazza a gyermek helyett, hogy mit gondoljon vagy mit tegyen. Ezzel azonban akaratlanul is gyengíti a döntéshozatali képességét. Pedig talán nincs fontosabb készség, mint az alkalmazkodóképesség és az önálló döntés képessége. Ha valaki nem tanulja meg vállalni saját döntéseit, nehezen válik valóban önálló felnőtté, mindig szüksége lesz valakire, aki helyette dönt, aki kijelöli számára az utat. Ennek következményei a párkapcsolatokban is megjelennek. Sokszor látjuk, hogy az egyik fél teljesen ráhagyatkozik a másikra, és mindenben annak döntéseit követi. Ez rövid távon működhet, hosszabb távon azonban megbontja az egyensúlyt, és a kapcsolat egészséges működését is veszélyezteti. Éppen ezért nagyon fontos, hogy már gyermekkorban megtanítsuk a fiatalokat dönteni. Meg kell tapasztalniuk, hogy a döntéseknek következményeik vannak, és azt is, hogy a hibák nem a világ végét jelentik. Ha egy döntés rossznak bizonyul, akkor vállalni kell a következményeit, tanulni belőle, és megpróbálni kijavítani azt, amit lehet. Ez a folyamat vezet el a valódi érettséghez és felelősségvállaláshoz.