Nagyapó karácsonya

| december 21, 2024 |

Liza néném zongorajátékát hallgattam, miközben gondolataim erdejében barangoltam. Aztán visszatérvén a valóságba észrevettem, hogy az ablakot jégvirágok díszítik. Az udvaron megfagyott fűszálak fehéresek, de hó nem takarja őket. A levegőben pedig mandarin és fahéj illata keveredik. Visszaemlékeztem egy korábbi karácsonyra, mely örökké kedves lesz számomra.

 Szüleimmel nagyapámékhoz mentünk látogatóba. December huszonnegyedikén reggel morcosan szálltam le a vonatról, mely egy rozoga vasútállomásnál tett le minket. Otthon felejtettem a nagymamának készített képeslapot, ezért voltam rosszkedvű. A vonatállomás pedig azért volt szinte roskadozó állapotban, mert a fa, melyből építették, már korhadni látszott.

Ameddig édesapám lerángatta csomagjainkat én körbenéztem, és csodálkozva láttam mennyi hó fedi a tájat. Legalább térdig érő mennyiség terült szét a környező dombokon. Olyan volt mintha mindent porcukor borítana.

Egy lovas szán vitt el minket nagyszüleim házához. Emlékszem milyen jólesett a lakásukban lévő meleg a kinti hideg után. Miután mindenki köszönt mindenkinek, beálltunk segíteni nagyiéknak. Édesapám nagyapámnak segített pár égősor felrakásában. Én, anyukám és nagymamám a konyhában sürgölődtünk. Én kiszaggattam a mézeskalácsokat, nagyim a sütőbe helyezte őket, édesanyám pedig a cukormázzal foglalatoskodott.

Délután megebédeltünk, aztán a nappaliban megpihentünk. Együtt nevettünk egymás vicces történetein, aztán mindenki nagyapám felé fordult. Olyan átéléssel kezdett mesélni, amilyennel csak egy igazi mesemondó képes.

Arról beszélt, hogy az ő gyerekkorában teljesen máshogy zajlott a karácsony. A faluban mindenki összefogott ilyenkor és közösen készültek az ünnepre. Hajnalban keltek, majd sorra jártak egymásnál. Volt, akinél kenyeret és kalácsot dagasztottak, máshol megsütötték ezeket a kemencében és így sorra mindenkinél elkészült minden. Habár nagyapám a sütés-főzésből mit sem tapasztalt, vissza tudta idézni miket mesélt a húga, aki anyjukkal együtt járta végig a faluban a házakat. Míg a készülődések folytak, addig ő és az apja kimentek az erdőbe, kiválasztani a legszebb fenyőfát, amely a karácsonyfájukként szolgál majd abban az évben.

Aztán estefelé, mikor már mindenki elkészült az aznapi teendőivel, a Rozi Margit néni házába gyűltek az asszonyok gyermekeikkel és díszeket készítettek. Általában gömböket díszítettek, vagy horgoltak, netán mézeskalácsházikót vontak be cukormázzal. Mindenki vidáman mesélte mi jó történt velük a héten, vagy éppen mi fogta meg őket az előző vasárnapi istentiszteleten. A gyerekek, ha megunták a díszek készítését, egy szánkóval meghódították a közeli dombok valamelyikét. Nem féltették őket semmi veszélytől, sem sötéttől, sem rossz emberektől. Nem volt akkor annyi veszedelem, ami miatt aggódniuk kellett volna. Ők a jelenben éltek és kiélveztek minden egyes pillanatot.

A mesélést követően nagyapám vörös bársony kendőből egy gömböt csomagolt ki és nekem nyújtotta azt. Soha életemben nem láttam még attól szebbet azóta sem. Kézzel festették rá a hópelyheket és a kántáló gyerekeket vigyázó angyalokat.

Azóta is őrzöm azt a gömböt és akárhányszor rá tekintek, eszembe jut nagyapám, aki olyan mély átéléssel mesélt az ünnep összetartó erejéről. Bár már ritkán van fehér karácsonyunk, de rájöttem, hogy nem attól varázslatos a karácsony, mert havas a táj, vagy mert minden terveink szerint alakul. Sokkal értékesebb az egymással töltött idő, és alig várom, hogy a nagyapámtól kapott gömböt én is tovább adhassam majd egy szép napon.

 

Hága Jázmin