A címben felvetett kérdésre kereste a választ dr. Bíró Annamária, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi Intézetének adjunktusa, az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadó vezetője, aki a magyar kultúra napja alkalmából szervezett eseményen a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban tartott előadást.

Egyik megközelítése annak, hogy mit jelent magyarnak lenni, indulhat abból a közösségből, amelynek tagjai magyarnak vallják magukat. A kérdés ilyenkor az, mi hogyan tekintünk magunkra, milyennek látjuk és láttatjuk magunkat. Másfelől mindig ki kell egészíteni ezt a vizsgálatot azzal, hogy vajon milyennek látnak minket mások, akik történetesen talán nem is beszélik a nyelvet, nincs személyes kapcsolatuk velünk, hozzájuk milyen hírek, szövegek jutnak el? Az ilyen típusú vizsgálatok gyűjtőneve az imagológia, ez a tudomány foglalkozik azzal a kérdéssel, hogyan látjuk és láttatjuk magunkat akár irodalmi szövegek vagy más típusú művészeti alkotások révén. Nagyon könnyen illusztrálhatóvá válik a folyamat egy, a 18. századból származó metszetből kiindulva, mely az Európában élő népek sematikus ábrázolását nyújtja, és melynek különböző változatai a Habsburg Birodalom fogadóiban voltak fellelhetők. Valószínűleg német származású személy rajzolta és írta a szöveget is hozzá, melyben az egyes nemzetekre jellemző tulajdonságokat rendezte könnyen átlátható oszlopokba. A sorban megtalálható a magyar harcos figurája. Sokáig ez a kép élt Európában a magyarokról.

Biró Annamária elsősorban a XVIII. és XIX. századi szövegekkel foglalkozik. Ez olyan korszaka volt a magyar kultúrtörténetnek, amikor az irodalomnak nagyobb jelentősége volt a közéletben, mint manapság. Ha abban az időben egy irodalmi szöveg például megpróbálta megragadni, hogy miben áll a magyarság, mik a jellemzői és esetleg mik a hibái, akkor arra odafigyeltek azok is, akik egyébként nem nagyon olvastak irodalmi szövegeket és nem voltak műélvezők. Ezért a nemzetté formálódás idején a művészek, költők, írók rendületlenül próbáltak kapaszkodókat nyújtani a nemzeti identitás megteremtésében, az irodalmi szövegeket gyakran alárendelték közéleti céloknak. Előadásában a kutató arra kereste a választ, hogy ezek a nemzetkarakterológiák hogyan változtak az idők során, milyen alakzatai öröklődtek tovább, és a kortárs költészetben fellelhető allúziók, utalások milyen korábbi forrásokra vezethetők vissza.

A szövegek bemutatását a szatmárnémeti származású Kovács András Ferenc versrészletével kezdte, aki nem csak nagy formaművész volt, és belesűrítette a verseibe mindazt a formagazdagságot, ami egyébként más irodalmi szövegekben is fellelhető, hanem eléggé kritikusan is viszonyult ahhoz, hogy hogyan tekintünk magunkra mi, magyarok és milyen arcunkat mutatjuk másnak, de akár saját nemzettársainknak is különböző szituációkban.

Az 1998-ban megjelent Saltus Hungaricus című kötetből származó versrészlet címe Pótidal, alább olvashatjuk az előadó által kiemelt szakaszokat.

Lefelé megy sorsban a csönd.

Jót iszom.

Húzzák mások több haszonnal,

Mordizom!

Lelkendezni sincs erényem –

Hallgatok.

Túlbuzogni, fölnyomulni

Balga fog.

Mind harsog, hogy így meg úgy a

Pátria –

Egyre megy már, csak viruljon

Putrija!

Finnyásabbja finoman rág,

S fanyalog –

Acsarkodni akad elég

Magyar ok.

Egy ezredév, meghitvallom

Magyarán,

Sok hagymázos agyrémeket

Hagya rám!

Áldumással más köti az

Alkut, ó –

Lettem álmot, s nem államot

Alkotó…

Néhány vakkan, többi sutban

Sanyarog –

Vicsordulnak, mert mindenkik

Magyarok!

Cifra hév ráz, undor, fanyar

Unalom –

Heverünk még a nagy magyar

Ugaron!

Aki otthonosan mozog a magyar kultúrában vagy a magyar irodalmi szövegek világában, nagyon sok olyan részletet felfedezhet ebben a versben, ami korábbi korszakok irodalmából származik. Maga a verscím és a versforma egyértelmű utalás Vörösmarty Mihály Fóti dal című 1842-es versére, amelyikben Vörösmarty is kifejti véleményét arról, hogy melyek lehetnek azok a tulajdonságok, amik jellemzőek ugyan a magyarokra, de sajnos nem hízelgőek ránk nézve.

Vörösmarty Mihály: Fóti dal

(részlet)

Bort megissza magyar ember,

Jól teszi;

Okkal-móddal meg nem árthat

A szeszi.

Nagyot iszik a hazáért

S felsivít:

Csakhogy egyszer tenne is már

Valamit.

Ha ezeket a szövegrészleteket összevetjük, azt látjuk, hogy vannak olyan motívumok vagy problémakörök, amelyek ismétlődnek bennük, és vannak olyanok is, amelyek egymásnak ellentmondanak. Ami ismétlődő és ami meghatározza a XIX. és a XX. században is a versekben gondolkodó alkotókat, az talán az lehet, hogy valahogy a magyarokat tehetetlennek látja. Adott számukra egy lehetőségekkel teli tér, adott egy sokrétű, különböző irányokba mutató kultúra, és mintha nem tudnának ezzel úgy bánni, mint ahogy a nagy elődök elvárták volna tőlük. A magyar hazát, vagy azt a teret, amiben élünk magyar ugarnak nevezi KAF, ezzel természetesen Adyra utalva, aki szintén nem feltétlenül pozitív képeket kötött hozzá, kietlennek, visszahúzónak látta. Biró Annamária arra a kérdésre keresi a választ: hogy jutottunk el idáig? Hogy jutottak el ezek a szerzők oda, hogy saját nemzetükről, arról a magyarságról, melynek ők is részei és fontos, kiemelt személyiségei, nem teljesen pozitívan nyilatkoznak, hanem felvillantják annak a negatívabb tulajdonságait is, mintegy ösztönözve tagjait a változásra. Nyilván ez egy hosszú folyamat eredménye, és rendkívül nehéz egy rövid előadásban összefoglalni az állomásait, ráadásul, ez a tudományterület nem arra kíváncsi, hogy mi az igazság, hanem a képzetek változásait figyeli. Az előadó képzetekkel dolgozik, ez nem a valóság, hanem a bennünk, a kortársakban vagy az előttünk járókban megfogalmazódott képzetek sorozata. A magyar ugar egyértelműen XX. századi toposz, ha ugyanis visszakanyarodunk a XIX. század szövegeihez, azt látjuk, hogy ott az ország, a táj még teljesen más oldalát mutatja. Mivel a magyar kultúra napja Kölcsey Hymnus című verse letisztázásának a napja, Biró Annamária a fenti megállapítást egy ebből a költeményből származó részlettel bizonyítja:

Értünk Kunság mezein

Ért kalászt lengettél,

Tokaj szőlővesszein

Nektárt csepegtettél.

Zászlónk gyakran plántálád

Vad török sáncára,

S nyögte Mátyás bús hadát

Bécsnek büszke vára.

Felhívja a figyelmet arra, hogy itt az ország ábrázolása más, mint az előző két versrészlet esetében, mert úgy tűnik, ebben a haza virágzó tájként van feltüntetve, és ezen a tájon egy olyan nemzet él, amelynek őseit Európa többi népe is elismerte, vagy elismeréssel adózott annak a történelmi múltnak, amely meghatározta a magyarok kárpát-medencei jelenlétét. Ugyanez a helyzet egy korábbi Berzsenyi Dániel tollából származó vers kiemelt soraiban is:

Berzsenyi Dániel: Magyarország (1799)

Itt, hol szőke vizét a Duna rengeti,

Árpád gazdag arany hantjain, oh hazám!

Ceresnek koszorús homloka illatoz,

S a bőség ragyogó kürtje mosolyg reád.

Termékeny mezeid mennyei harmatok

Mossák, s csűreidért Europa írigyed.

A fenti vers egésze Magyarországot a görög táj gazdagságához méri, dús mezőket, gazdag növény- és állatvilágot feltételez. Hozhatnánk több olyan példát is, melyek azt támasztják alá, hogy nagyon sokáig az a képzet élt nemcsak bennünk, magyarokban, hanem akár a többi európai népben is, hogy az az ország, ahol a magyarok élnek, egy gazdag ország. Ez a két képzet nem tudott összeférni, legalábbis a XIX. században, hogy ebben a gazdag országban miért tehetetlen a nép, miért nem tudja ezt a gazdagságot kihasználni. A kérdést nemcsak a magyar földre látogató külföldiek fogalmazták meg, hanem maguk a magyar költők is folyamatosan visszatértek ehhez a problémakörhöz az 1840-es években. Azt a kérdést tették fel, hogy mi történt az egykori gazdag országgal, annak virtusokkal teli lakóival. Ugyancsak Berzsenyi Dániel fogalmazza meg a XVIII. század végén azt a vissza-visszatérő kérdést, hogy mi a magyar most? A válasz pedig a múlttal összemérve általában nem túl hízelgő, a saját jelenük magyarjait tehetetlenként ábrázolják a reformkori költők. Ha visszatérünk az imagológia módszereihez, akkor ettől zavarba is jöhetünk, hiszen általában az a helyzet szokott előfordulni, hogy a saját magunkról alkotott képzetek pozitívak, míg a másokról alkotott kép sokkal több negatív vonást vonultat fel. Érdemes tehát megnézni, hogy a külföldi utazó milyen képet fest a magyar területek lakóiról. Német nyelven született, de magyarul, János Szabolcs fordításában hallhattuk Johann Lehmann Reise von Preßburg nach Hermannstadt in Siebenbürgen, 1785-ben írt szövegének néhány részletét:

„A művészetek terén a magyarok nagyon elmaradottak. Külföldi művészekre van szükségük. A szép tudományok, akárcsak a művészetek, ellenkeznek az erőteljes, szilárd nemzeti jellemükkel; csak kevesen foglalkoznak velük, és ők is csak időnként. A fiatalokat erőszakkal eltántorítják a tanulástól. […] A magyarok jelleme nehezen hajlítható. Nincs az a kísértés és csábítás, amelyik a magyar embert, ha fiatal korában megismerkedik a széppel, a jóval, a hasznossal, eltántoríthatná ezektől. Ellenkezőleg, minden erőfeszítés hiábavalóvá válik, amelyik az embert szándékosan ártalmas szenvedélyekre és züllésre ösztönzi.

Nincs még egy olyan ország Európában, amely annyi különböző vallást táplálna, mint a kis Erdély, és nincs olyan ország, amelyben a néhány nemzet olyan jól megférne egymással, mint amennyire itt a hihetetlenül sok. […] Ez a szabadság talán az egyetlen dolog, ami megtartja és fenntartja ezt a kis, a kereskedelemtől és az ipartól szinte teljesen elzárt országot, amely így képes évi másfél milliónyi adót fizetni.”

Ez a német utazó úgy döntött a XVIII. században, hogy beutazza a magyar királyság területeit és megnézi milyen ez az ország, hogy tapasztalatairól beszámoljon az európai népeknek is. Nyilván voltak pozitív és negatív tapasztalatai is. A negatívak nem igazán hízelgőek ránk nézve, még akkor sem, ha nem XVIII. századi magyarok vagyunk, hanem a XXI. századiak, hiszen valamiképpen akkor is magunkra vonatkoztatjuk ezeket a leírásokat, ha reálisan belátjuk, hogy az államformától kezdve a kulturális életig minden megváltozott azóta. Ha figyelmesen olvassuk, észrevehetjük mennyi nehezen ellenőrizhető, a valóságnak akár ellent is mondó képzetet tartalmaz ez a kis leírás. Abból a feltételezésből indul ki, hogy minden magyar egyforma, minden magyarnak nagyon hasonló a jelleme, és ez a jellem nagyon nehezen hajlítható. Ezek a sajátosságok ott vannak az irodalmi szövegekben is, különösen Petőfi Sándor verseiben, aki különböző módokon fogalmazta meg a szabadságigény fokozatait. Azt is leírja a szöveg, hogy még fejlődni kellene kulturális téren, mert ebben nem elég érzékenyek a magyarok. A műveletlenség, a művészetek elhanyagolása visszatérő elem a nemzetkarakterológiában, ami folyamatosan arra kényszerítette a magyar szerzőket, hogy védekezzenek a vád ellen. A kulturális élet fejletlenségére történelmi magyarázatokat adtak, és azzal érveltek, hogy amíg Európa szerencsésebb országaiban volt lehetőség a kultúrát fejleszteni, addig a magyaroknak meg kellett védeni Európát a folyamatosan fennálló török veszélytől. A számtalan szövegben megjelenő érvrendszer toposszá vált, amit a szakirodalom „Európa védőbástyája” toposzként emleget. Amikor ez az utazó Erdélybe ért, akkor pozitívumokat is felsorolt, mégpedig a sokszínűséget, vallási és nyelvi változatosságot emelte ki. Vagyis nem a homogenitásban látta a megoldást, hanem a békés együttélés módozataira világított rá. Ennek az utazónak a szövege időben közel áll a nyitóképként bemutatott Völkertafel név alatt elterjedt nemzetábrázolásokkal, aminek egy változatát a nyitóképen láthattunk. A képen nemcsak az egyes nemzetek képviselőinek egész alakos ábrázolását láthatjuk, hanem táblázatba foglalva bemutatja az egyes népek erényeit és bűneit. Balról jobbra haladva egyre romlanak a tulajdonságok, és mivel a magyar huszár hátulról a harmadik, nem csodálkozhatunk, hogy az itt leírt tulajdonságok nem igazán pozitívak. Lássuk mit mond a táblázat: a magyarok erkölcse hűtlen, a természetük rettenetes, eszük szinte semmi, jellemük vérszomjas, tudományuk deák nyelven, ruházatuk színes, főbűnük az árulás, igénylik a rebelliót, betegségük a nyavalyatörés, földjük dúsgazdag, vitézségük a lázadás, hitvallásuk állhatatlan, urukul soha senkit nem ismernek el, bővelkednek mindenben, időtöltésük a henyélés, állattársuk a farkas, harcban halnak meg. Ezek a tulajdonságok és a negatív kép kialakulása nagyon szorosan kötődik egy történelmi korszakhoz, nem az a kérdés, hogy valóban ilyenek-e a magyarok, hanem az a meghatározó, ki írja le ezeket a tulajdonságokat. Azt feltételezzük, hogy német szerzője volt ennek a táblázatnak, de ha megnézzük a németek ábrázolását, az sem feltétlenül pozitív. Mi célt szolgálhattak ezek a képek, amelyek többnyire fogadókban voltak kifüggesztve. A XVIII. században megnőtt az utazási kedv, sokan indultak útnak, olyan emberek, akiknek addig nem volt közvetlen tapasztalatuk más nyelven beszélő emberekkel, pl. akiknek nem volt kapcsolatuk egyetlen magyarral sem, így ezekből a segédanyagokból alkottak maguknak valamilyen képet az Európában élő népekről. Ha valakivel azután kapcsolatba kerültek, vagy megerősítést nyert, hogy valóban igazak azok a tulajdonságok, vagy pedig megcáfolódtak, mert az egyén, akivel kapcsolatba kerültek nem illeszkedett a csoportról kialakított tulajdonsághalmazba.

A nemzeti sztereotípiák kialakulásának hosszú a története, de mindegyikre adhatunk történelmi magyarázatot, majd pedig feltehetjük azt a kérdést, melyek azok a sztereotípiák, melyek talán még most is élnek. A sztereotípiák kutatásához szükséges tisztázni, hogy mit is jelent a sztereotípia? Melyik történelmi korban, miért fontos a megjelenésük. Mi történik a XIX. században, amikor rendkívül fontos volt, hogy egy általánosan érvényes nemzeti identitástudat alakuljon ki, olyan csoportkohéziós erő, aminek hatására az egyének hozzá akarnak tartozni a csoporthoz. A sztereotípia erős, az általánosításra törekvő, a személyes megismerésnek ellenálló elképzelés, mely egy szociális vagy etnikai csoportra vonatkozik. Nem számol azzal, hogy a valóságban a csoportok is egyénekből állnak, mely sokszínűséget mutathat, egyneműsíteni kíván. A személyes megismerés hatására sem módosul, funkciója általában a gondolkodás ökonómiája, segítik a világban való eligazodást. Az autosztereotípia a magunkról, saját csoportunkról alkotott kép, a heterosztereotípia pedig a másokról alkotott kép. Általánosan elmondható, hogy a magunkról kialakított kép, az autosztereopítia általában pozitív, magunkat szeretjük jobbnak, kellemesebbnek, okosabbnak és őszintébbnek feltüntetni, míg a másokról kialakított sztereotípia inkább negatív. A korábban bemutatott irodalmi példákban viszont azt láttuk, hogy ezekből nem minden valósul meg ebben a formában. Vannak olyan elemek, amelyek megegyeznek a táblázatban lévő meghatározásokkal és a szövegrészekkel. Például a föld dúsgazdag, vagy a lázadásra való hajlam, a ruházat, a harci szellem stb.

Léteznek azonban konkrétabb szövegek is, amelyek már expliciten ki is jelentik mi a magyar, és a versbeszélő megpróbálja meghatározni magát egy nemzet tagjaként. Petőfitől például több példát is hozhatunk erre, hiszen esetében fontos, hogy már nem egy rendi nemzet kategóriájában gondolkodik, ahol a születési előjogok tettek valakit egy nemzet tagjává, hanem a nyelvhez, kultúrához való viszony, ilyenformán pedig döntés kérdése is volt, hogy melyik nemzethez kíván tartozni. Lássunk egy részletet a Magyar vagyok című 1846-os költeményből:

Petőfi Sándor: Magyar vagyok

– részletek –

Magyar vagyok. Legszebb ország hazám

Az öt világrész nagy terűletén.

Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,

Ahány a szépség gazdag kebelén.

Van rajta bérc, amely tekintetet vét

A Kaszpi-tenger habjain is túl,

És rónasága, mintha a föld végét

Keresné, olyan messze-messze nyúl.

Magyar vagyok. Természetem komoly,

Mint hegedűink első hangjai;

Ajkamra fel-felröppen a mosoly,

De nevetésem ritkán hallani.

Ha az öröm legjobban festi képem:

Magas kedvemben sírva fakadok;

De arcom víg a bánat idejében,

Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?

Holt dicsőség halvány kisértete;

Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar

– Ha vert az óra – odva mélyibe.

Hogy hallgatunk! a második szomszédig

Alig hogy küldjük életünk neszét

S saját testvérink, kik reánk készítik

A gyász s gyalázat fekete mezét.

Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,

Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!

Itt minálunk nem is hajnallik még,

Holott máshol már a nap úgy ragyog.

De semmi kincsért s hírért a világon

El nem hagynám én szülőföldemet,

Mert szeretem, hőn szeretem, imádom

Gyalázatában is nemzetemet!

Pozitívan indít a költemény, de ez a nemzeti büszkeség fokozatosan veszít erejéből a versben, és végül felteszi azt a kérdést, amit a XIX. század nagyon sok költője feltesz: mi most a magyar? A pozitív kép tehát tulajdonképpen a múltbeli magyarsághoz kötődik. Úgy tűnik ezekből a szövegekből, mintha a múltban lett volna egy dicsőséges magyar nemzet, amelynek nyoma sincs a jelenben. Berzsenyi Dániel is feltette azt a kérdést, mi a magyar most? Ő is negatív választ ad rá: „Mi a magyar most? – Rút sybaríta váz. / Letépte fényes nemzeti bélyegét, / S hazája feldúlt védfalából / Rak palotát heverőhelyének.” A negatív válaszok mindig történelmi helyzetekkel függnek össze. A XIX. században például a beletörődés volt az általánosan jellemző állapot, miközben cselekedni kellett volna, és a cselekvésre való ösztönzés miatt ábrázolják henyélőként a magyarokat, hiszen ebből az állapotból kívánják felrázni őket. Abban, hogy mit kellene tenni akár a nemzeti függetlenség kivívása érdekében, már eltértek a vélemények, de az irodalmi szövegek célja nem is politikai programok megfogalmazása volt, hanem figyelemfelkeltés. Sajnos nem volt lehetőség részletesen kitérni arra, hogy milyen módon változott a kérdésre adott válasz az 1848–1849-es forradalmat és szabadságharcot követően, az előadó inkább arra helyezte a hangsúlyt, hogy a XX. században a kérdés újra aktuálissá vált olyannyira, hogy már nemcsak irodalmi szövegek tették fel, hanem hosszú esszék, értekező próza és tudományos munkák próbálták megválaszolni. Például Babits Mihály A magyar jellemről című esszéjében szintén felteszi a Mi a magyar? kérdést, a válaszból az alábbi részleteket olvashattuk:

„A híres magyar humor, irodalmunknak is egyik fő vonása, tulajdonképp ily flegmatikus parasztbölcsesség: a nyugodt szemlélőnek fölénye a cselekvővel szemben. Nem csúfolódik, nem is irigykedik, mint más népek humora, nincs benne keserűség. A magyar sokat látott, tudja, hogy sok minden nem érdemes; de azért csak szeretettel mosolyog a világon, azokon, akik törik magukat. Mint a tapasztalt férfi a bohó gyermeken. Nem fáradtság ez, hanem edzettség. Katonadolog, láttam én már különbet is! És ahogy mondtam már, a cselekvést nem nézi le, sőt gyönyörködik benne. Néha, egy pillanatra, maga is elragadtatja magát valami nagy dologra, hogy erejét megmutassa. Nem is bánja meg aztán, mert semmit sem érdemes megbánni. De könnyen abbahagyja, a kitartó cselekvés nem kenyere. A magyar tudós típusa Bolyai, hosszú tétlenségeivel, hirtelen zseniális nekibuzdulásaival. A költőé Arany, sok töredékével. A festőé a birtokára vonuló, hosszú évekig ecsethez nem nyúló Szinyei.

Az ilyen karakter nem nagyon érvényesül a világban, mert nem is akar igazán érvényesülni. Hogy tovább idézzem magamat, ezúttal szó szerint: „nemigen érzi érdemesnek. Otthon pipázik inkább, és jobban fogja szeretni földjét, mely leköti, családját, környezetét, mint a nagy világot és nagy cselekedeteket.”

Ez a szöveg a második világháborút megelőző években íródott. Érzékelhetjük, hogy válsághelyzetekben erősödik fel az arról való gondolkodás, hogy mit jelent számunkra a magyarsághoz tartozni. Babits azt a sztereotípiát erősíti ebben a szövegrészletben, hogy van egy általános jellemzője a magyaroknak, mely hosszú tétlenségre kárhoztatja őket, hogy a magyar nem cselekvő, hanem megelégszik a saját helyzetével. A belenyugvás, a rezignáltság magyarázatára tesz tehát kísérletet Babits, de nem lép tovább az önvizsgálaton, vagyis nem tér ki arra, hogy hogyan látnak minket azok, akik nem belülről keresik a kulturális magyarázatokat. Nem értik-e például félre az általunk oly könnyen magyarázható jellemvonásokat.

Biró Annamária kortárs román szöveg felvillantásával folytatja a sort, mellyel azt kívánja bizonyítani, hogy a külső kép nem mindig illeszkedik ahhoz, amit magunkról képzelünk. Ráadásul már az eddigiekben is rácáfoltak a szövegek arra, amit a sztereotípiakutatás állít, hogy az autosztereotípia mindig pozitív, a heterosztereotípia pedig negatív.

Vasile Ernu: Generația canibală (2024)

Eu am avut însă marea şansă de a trăi în ambele comunităţi. Dar cei care m-au introdus în lumea transilvană sunt prietenii maghiari. În toate aceste grupuri am fost implicat activ. Am rămas prieteni. Am învăţat enorm de mult de la ei. Ştiu cum se vede istoria şi de la ei, ştiu cum interpretează multe. Le ştiu bucuriile şi tristeţile: cum pot fi ungurii de trişti, nici rusul nu a visat…

Cioran, pe care eu nu-l iau foarte tare în serios, dar nici nu-l ignor – care vine de pe lângă „oraşul cavou” Sibiu, unde îmi este greu să înţeleg cum locuiesc oamenii –, ştie el ceva. El zice că de la „tristeţea maghiară” li se trage: pentru el e una sfâşietoare. De unde o au fraţii maghiari nu ştiu.

Vasile Ernu, a szöveg szerzője a Szovjetunióban született, Jászvásáron végezte az egyetemet, késő fiatalságában került kapcsolatba a romániai magyarokkal, amikor Kolozsváron végezte a filozófia mesterképzést. A szöveg olvasásakor a hipotézisek cáfolatát látjuk. Ebben a könyvben végig pozitívan ír a kolozsvári magyar barátairól, bizonyára a személyes kapcsolat is meghatározta, hogy milyen kép alakult ki benne erről az eddig általa nem ismert csoportról. De a fenti idézetek arra nyújtanak jó példát, hogy ő – hasonlóan egyébként más külföldi szerzőkhöz – a tehetetlenséget nem cselekvésképtelenségként érzékeli, hanem szomorúságként. Ezt megpróbálja maga számára is megmagyarázni egy román származású filozófus meglátásaival, akit úgy hívnak, hogy Emil Cioran. Azt gondolja, hogy a szomorúság belülről fakadó tulajdonság, amit nem lehet se filozófiailag, sem pedig politikailag magyarázni, ez valóban kulturális nemzeti sajátossága a magyaroknak. Nem csak a román szerző látja ezt így, hanem egy ugyancsak német nyelvű, a Völkertafelhez hasonló táblázat, ami az EU-s csatlakozáskor készült 2004-ben, s mely szerint a magyarok nemzeti karaktere a szomorúság. Ez a tulajdonság öröklődik generációkról generációkra. Hogy ezzel mit tudunk tenni, kérdéses.

Ez olyan sajátosság, amit magunkban kell megoldanunk, ennek egyik útja lehet az irodalom által kínált út: olyan szövegeket létrehozni, alkotni, olvasni vagy értelmezni, melyek nem csak azt mutatják meg, hogy kik vagyunk mi, milyenek vagyunk mi, magyarok, hanem benne rejlik a szövegekben akár a változtatásnak a lehetősége is. Erre példa Marsall László Magyarnak lenni című versrészlete is, mely egyben az előadás zárószövege is volt.

Marsall László: Magyarnak lenni

Xéniák, minden magyarul beszélőnek

Magyarnak lenni: késlekedni

késni: lapulni, bicska-fenni,

fenni: fogat, gigát harapni,

harapni: bújni, megmaradni.

Magyarnak lenni: ó-feszengés,

üres jog-házban szó-kerengés,

kényszerből kalap-emelintés

kopaszodás és korpahintés.

Magyarnak lenni: dörgölőzni,

eszme-vacsorát sütni-főzni,

utált rokonnál elidőzni,

kocsmázgatni meg temetőzni.

Magyarnak lenni: simogatni,

eltaszítottan hívogatni,

hívogatni: elhalogatni,

hívni: balkézről kitagadni.

Magyarnak lenni: majmolások,

„haudujudu” manap: hatásos,

és rockandrollos bik-makk pátosz,

szabadító meg álnokságos.

Magyarnak lenni: rezgés, kétség,

időlyukakban egér-félszség,

tibutálgatni: kis egészség,

magyarnak lenni is: merészség.