Gál Vilmos történész-muzeológus, történelmi regényíró. 1977-ben végzett az ELTE BTK történelem szakán, 1999-ben pedig Legújabb Kori Muzeológia szakot abszolválta. 1995–98 között a Klebelsberg Kuno Általános Iskola és Gimnázium tanára volt. 1998 szeptemberétől a Magyar Nemzeti Múzeum tudományos munkatársa lett, jelenleg a Történeti Tár főmuzeológusa. Számos tudományos publikáció mellett Tar Attila Szilárddal közösen jegyzi a Dokumentumok a XX. századból című segédkönyvet, melyet a Nemzeti Tankönyvkiadó jelentetett meg.

– Az identitás kérdését élénken vitatják a társadalomelméletben. Az érv lényege az, hogy a régi identitások, amelyek olyan sokáig tartották egyensúlyban a társadalmat, hanyatlóban vannak, új identitásoknak adják át a helyüket, és töredezetté teszik a modern egyént mint egységes szubjektumot. Te hogyan látod ezt a folyamatot?

– Nemzeti-konzervatív elvek mentén élő emberként az identitás kérdése különösen fontos számomra. Magyar identitásomra elképesztően büszke vagyok, és a saját értékrendemet szeretném továbbadni a gyermekeimnek is. Isten, Haza, Család, szokta egy nálam okosabb államférfi mondani, ami nálam emígy módosul: Család, Haza, Isten. Amúgy igen, Nyugaton bizonyos erők éppen lebontani készülnek a nemzeti identitást, és a társadalmak alapfundamentumát, a család intézményét is próbálják lerombolni, és erre a balliberális oldal, amely oldal valójában egy újmarxista irányzat és a modern bolsevizmust próbálja megvalósítani új eszközökkel (migráció támogatása, LMBTQ propaganda) itthon is erősen törekszik, de mi még ellenállunk. Íróként, történészként, muzeológusként egyébként az egyik legfontosabb feladatomnak azt tartom, hogy könyveimmel, munkámmal a magyar történelmet mind szélesebb körben megismertessem, megszerettessem az emberekkel, illetve olyan eseményekről számoljak be, amelyek kevéssé ismertek, ám identitásépítésünkben rendkívül fontosak. Ilyen a Latrok ideje című regényemben elmesélt erdélyi polgárháború rettenete 1848–49-ben, vagy a Nemzeti Múzeumban idén rendezett Magyar Expósikerek 1851–2021 kiállítás, amit én rendezhettem, ez a magyar világkiállítási eredményeket, sikereket összegezte. L. Simon László, az azóta leváltott főigazgatónk e kiállításban éppen a nemzeti és kulturális identitáserősítés lehetőségét látta meg, ezért támogatta a megvalósítását.

– Az identitás ma már többnyire multikulturális kontextusban jelenik meg. Milyen szerepet tölt be napjainkban a nemzeti kultúra, és hogyan hódít az egyetemes kultúra? Milyen mértékben tud megmaradni a lokális kultúra?

– Az egyetemes kultúra már régen hódít, érdekes, nálunk az amerikai filmek már a Kádár-korban is elérhetőek voltak, tehát Hollywood hatása elérte a kommunista blokkban élőket is. Ezt azért tartom rettentően fontosnak, mert véleményem szerint Amerikának nem az atombomba, hanem Hoolywood a leghatásosabb fegyvere. Az amerikai tömegkultúra terjesztése elképesztően sikeres projekt, ám ez a hatalom éppen megtörni látszik. Az emberek kezdenek észre térni, ebben érdekes módon éppen a globalizáció segít: mindenről pillanatok alatt értesülünk. És már épülnek az ellen-Hollywoodok: Kína, vagy India filmipara egészen egyedi (ráadásul nemzeti), a méretei pedig kezdenek egészen megdöbbentő méreteket ölteni. Ebben a térben (versenyben) egy olyan kis lélekszámú ország, mint Magyarország helyzete igen kényes, valójában nem tudunk kívülállók maradni, ám a saját kulturális értékeink őrzése és tovább éltetése elsőrendű kérdés az identitásunk megőrzése szempontjából.

– Milyen kapcsolatban van a népi kultúra, a nemzeti kultúra és a nemzeti identitás a globalizáció korában?

– Mindnek megvan a saját szerepe, ezeket én építőköveknek látom, amelyek egymással kapcsolatban állnak. A népi tánckultúra, a népzene közösségépítő szerepe óriási, ezért fontos pl. a táncházmozgalom. A népi motívumaink megjelentek/megjelennek az építészetünkben, nem csupán díszítőelemként, hanem az architektúrában is. Ezek csak kiragadott példák, mindezek összessége határozza meg az identitásunkat.

– Lehet-e a kultúra tekintetében is európaiságról beszélni, formálódik-e európai identitás, és mi történik a nemzeti kultúrákkal a globalizáció folyamatában?

– Szerintem európaiság létezett eddig is, van európai identitás, a magyaroknak is van, el tudjuk magunkat helyezni ebben a térben, az más kérdés, mit gondolnak minderről pl., a szomszédaink, a nyugat-európaiak, vagy éppen szláv „testvéreink”. Tehát a saját európai beágyazottság képünk szerintem gyökeresen eltér attól a képtől, amit rólunk a külföld különböző „halmazai” gondolnak.

– Identitásválság vagy identitásváltás korát éljük?

– Identitásválság van, ez egyértelmű, amely összekapcsolódik a keresztény vallási felekezetek válságával is.

– Az identitásőrzéshez intézmények kellenek: család, templom, iskola, civil szervezetek… Működnek ma ezek az intézmények?

– Részben igen, ám sajnos a mai Magyarországon is súlyos problémák vannak e tekintetben. Rengeteg a csonka család, a fiúk erős apakép nélkül nőnek fel. A vallástalanság korát éljük, az iskolai oktatás színvonala csökken. Én úgy gondolom, minden elemnek az építőköve az egyén és az egyéni felelősség. Magyarán mindenkinek először a saját életével, környezetével kell foglalkozni, apró, ám szisztematikus lépésekkel, kis, de szilárd építőkövek egymásra rakásával tehetjük jobbá az életünket.

– A kultúrát ezután a világnézet és viselkedés sokféleségéből értjük, beleértve azokat az életmódokat és attitűdöket, amelyek a világ különböző közösségei részei?

– Igen, bár ez számomra túl elméleti kérdés, nem vagyok túl filozofikus alkat, inkább materialista. No nem, nem abban a csúnya marxista értelemben.

– A kultúra szorosan kapcsolódik az egyéni fejlődéshez, mind intellektuális, mind szellemi szinten, amelyet egyesítenek egy adott közösség tevékenységével és érdekeivel. Milyen eredményekkel jár a mai társadalomban ez a kapcsolódás?

– Ez, gondolom, akkor működik, ha az egyén képes az adott közösség részévé válni, abban tevékenyen részt venni. Ebben is látok hiányosságokat, akár az én életemben is. Nem könnyű a munka és a család mellett a közösségi életben is részt vállalni. Mindenesetre most éppen abban az életfázisomban vagyok, amikor ezen tudatosan változtatni akarok. Egyre szélesebb a valós, nem virtuális kapcsolati hálóm. Egyébként erről is lehetne beszélni: a közösséginek csúfolt virtuális térről, amely csak (ahogy a nevében is benne van) látszólagos közösség, és sohasem pótolhatja a személyes találkozásokat, kapcsolatokat. A home office-szal, videókonferenciákkal (köszönjük, Covid!) ez a sajnálatos attitűd a munka világában is megjelent. Az elidegenedés tehát tovább folytatódik. És ez elég rémisztő számomra.