Mesés Marokkó…

| február 8, 2024 |

Úgy tűnik, nagyon igaz a mondás, mely szerint, amit az ember megálmodik, az nagy valószínűséggel meg is valósul. Valahogy így történt ez az én esetemben is. Ezen a nyáron egy csodálatos egyiptomi utazás keretében érintette meg először a lelkemet a keleti kultúra varázslatos világa. Ezen a helyen történt, hogy egy adott alkalommal egy mandalákkal díszített, kényelmesen kipárnázott „shisa” (vízipipa) teremnek berendezett helyiségben üldögéltem, amikor gondolataimba azt a vágyamat fogalmaztam meg, hogy valójában egy ilyen típusú helyen teljes mértékben el tudnám képzelni, hogy kicsit Seherezádéként mondhassam a mesét.               

Nos, alig három hónap kellett elteljen ahhoz, hogy az álmom valósággá váljon. Még a tavalyi év őszén ugyanis nem ebbe, hanem még egy ettől is csodásabb terembe, Magyarország Marokkói Nagykövetségének dísztermében mesélhettem. Hogy valójában hogyan is kerül egy egyszerű lázári kislány a mesés kelet világába? Csak maga a „varázslat” lehet erre is a válasz…

Vitathatatlan az a tény, hogy a közös rezgésű emberek valahogy mindig találkoznak. Így történt ez akkor is, amikor ezen a nyáron valahogy a „véletlen” folytán megismerhettem Cseh Zsuzsát, akiről kiderült, hogy ő maga is nyitott a keleti világ kultúrája előtt, mi több, magának a marokkói király udvarának az alkalmazottja. Kellemes beszélgetések olyan kapukat nyitottak, mely által Zsuzsa visszautazása után nyomban rá is talált a lehetőségre, hogy a mesék lángját Marokkóba is elvihessük. Zsuzsa diplomáciai kapcsolatai által a kellemest a hasznossal sikerült összekötni, hiszen az ottani magyar nagykövetségen dolgozó szakemberek egy ideje pontosan ilyen jellegű tevékenységekről szőttek terveket. Rövid egyeztetések után Tromler Miklóssal, az ottani magyar nagykövettel már körvonalazódott is a terv. Így Markó Etelka szimbólumterapeuta barátnőmmel közösen mesés, relaxációs foglalkozást tartottunk, még a tavalyi év novemberében a Marokkóban élő magyar közösségnek.

És mesébe illő volt nem csak a hangulatos terem, hanem az ott töltött idő minden egyes pillanata. A nagykövetségen dolgozó emberek színvonalas munkája, segítőkészsége, a tevékenységre érkezett családok nyitottsága és érdeklődése mind-mind abban erősített meg minket, hogy nem véletlenül vagyunk ott jelen. A közös gyökerek és az „otthont” idéző hamuban sült pogácsáról szóló mese nemcsak mélyítette a foglalkozás hangulatát, hanem analógiájában át is adta az üzenetet, mely szerint az embert sodorhatja az élet a világ bármelyik részére, az igazi gyökerei, az otthona mégiscsak ott van, ahonnan elindult. És bizony ebben van az igazi erő.

Felemelő élmény volt közösen szőni a mesék fonalát, és még nagyobb megtiszteltetés volt azt megtapasztalni, hogy a nagykövet úr és helyettese, Ambrus Dávid egy szakmai megbeszélésre is elhívott minket, ahol a marokkói tanügyminisztérium egy képviselője és a továbbképzésekért felelős miniszter asszony jelenlétében egy igen nehéz, de lélekben nagyon is nemes témát járhattunk körül. Valójában azt, hogy miként segíthetnének a mesék a földrengést átélt gyermekek lelki terhének oldásában. Egy nagyon kellemes, de ugyanakkor a szakma szempontjából igenis színvonalas beszélgetésen vehettünk részt, amelynek keretében lehetséges tervek körvonalazódtak a közeljövőre nézve. Ezen tervek, ha tényleg napvilágot látnak, akkor igenis lehetséges, hogy nagyon sok marokkói kisgyermek lelke újra tud majd mosolyogni.

A marokkói világ valójában nem csak a mesemondó énemet szólította meg. Ottlétünk idején, Zsuzsa közbenjárása által, a marokkói király vendégei lehettünk. Így nemcsak Rabat legfinomabb és legjobb hírű éttermeit és finomságait kóstolhattuk meg, hanem lehetőségünk adódott, hogy az ottani egyik legismertebb és legjobb hírnévvel bíró magániskolát is meglátogassuk. Ryad Al Maarifa, a marokkói király unokahúgainak a magániskolája.

Iskolaigazgatói „én”-em mindjárt fellelkesült a lehetőségtől, hogy kicsit körbenézhessen egy olyan iskolában, ahol az érettségiző tanulók szinte száz százalékban tökéletesre teljesítenek az ottani vizsgákon. Nos, el kell mondanom, hogy lenyűgözött mindaz, amit ott láttam. A pedagógusok kiegyensúlyozottsága, a rend a fegyelem, de a termeket körül ölelő meleg, befogadó szeretet. Otthonos légkör, kellemes környezet.

Mi lehet mindennek a titka? Nos, erre a kérdésemre a tulajdonos hölgyek édesanyjuk fényképét vették elő. Kicsit elérzékenyülve, de azt mondták, hogy édesanyjuk halálos ágyán elmondta, akkor tudna nyugodtan elmenni, ha lányai megígérnék neki, hogy az életben nem külön utakat járnak majd be, hanem közösen, egy iskolát alapítva, együtt dolgozva árasztanák a szeretetet a világra, a gyermekekre, mert más valójában ennél nem értékesebb. A két hölgy azt is elmesélte, hogy édesanyjuk áldása van jelen mindig, folyamatosan minden lépésükön. Akkor, ha például alkalmaznak, csak és kizárólag szívvel-lélekkel dolgozó pedagógusokat szeretnének és kapnak is mindig. Akkor is, ha nagy dolgokat terveznek, ha nagy megpróbáltatások előtt állnak, a felmenőik áldása és tisztelete megvédi őket mindentől.

Stop! (úgy tűnik ezt arabul két „p”-vel írják :)

Nos, ilyen helyzetek után jólesik néha kicsit megállni és elgondolkodni az ilyen jellegű szavakon. Nem jelentenek újat, mi is tudunk ilyeneket mondani. De vajon merünk-e ilyen megfogalmazott értékek mellett dönteni, így cselekedni, ezeket nemcsak ismerni, hanem élni is?! Erre sajnos nem mernék egy határozott igent mondani.

Pontosan ezért gondolom azt, hogy egy utazás, egy másik kultúra világába való betekintés adhat nekünk igenis nagy felismeréseket abban, hogy melyek azok az értékek, melyek nem ismeretlenek a számunkra, de amelyeket valahogy mégis lassan hagyunk eltűnni. Talán éppen ezek a „tükrök” vezethetnének rá minket arra, hogy ne tegyük, ne engedjük kiveszni, sőt, ha másoknak működnek, akkor mi is nyugodtan működtessük azokat. Az pedig egy újabb kérdés és egy újabb hosszú elmélkedést megérne, hogy a mi „tükreink” által az ottani emberek tanulhatnak-e valamit, mert én valahogy biztos vagyok abban, hogy igen.

A világban akkor van egyensúly, ha az adok-kapok elv teret kap és áramlik. A mi „mesetarisznyánk” sem volt kivétel ezen elv alól. Elmondhatjuk, hogy nemcsak vittünk, hanem hoztunk is a tarisznyánkba. Nemcsak mi adtunk az ottani kedves embereknek abból, amit mi képviselünk, hanem kaptunk is, mégpedig nagyon is sokat. Élményeket, tapasztalatokat, számunkra új világnézeteket és megannyi apró csodát.

Shukran (köszönet) mondaná arabul a mese és azt gondolom, hogy nem is lehet ezt így a zárógondolatból kifelejteni.

Hát így volt, mese volt, amit mondtam igaz volt!

Bálint Kati írása