320 esztendeje, 1703. május 12-én adta ki II. Rákóczi Ferenc és Bercsényi Miklós gróf a brezáni kiáltványt, melyben hadba szólították az ország minden lakóját. Ezzel elindult a kuruc szabadságharc, május 21-én Tarpán kibontották a felkelés zászlóit.

Az RMDSZ szatmárnémeti szervezete és a Szent István Kör e történelmi esemény kapcsán szervezett május 24-én megemlékezést és koszorúzást a Jean Calvin téren, a Láncos-templom mögött található Rákóczi-szobornál. Póti Eduárd, a Szent István Kör alelnöke, a Szatmárnémeti Református Gimnázium igazgatója köszöntötte a résztvevőket és hívta fel a figyelmet a történelmi esemény fontosságára.

Ünnepi beszédet mondott Kereskényi Gábor, Szatmárnémeti polgármestere, az RMDSZ szatmárnémeti szervezetének elnöke.

„Több mint 300 év telt el a „szatmári béke” megkötése óta, és azt kell mondanom, hogy a Rákócziak ősi fészkében továbbra sincs béke. Elég, ha csak felsoroljuk, hogy mit tett a történelem ezzel a régióval, ahol a Rákócziak mindig is a legerősebbek, és igazán otthon voltak: a Nagyságos Fejedelem Kassán, a mai Szlovákia területén nyugszik, a békekötés helyszíne a román állam része, Sárospatak Magyarországé, a fejedelem gyermekkori otthona, Munkács vára pedig a háborúban álló Ukrajnához tartozik. Abban a várban pedig, amelyet a fejedelem édesanyja, Zrínyi Ilona oly bátran védett, továbbra is tiporják a magyar jelképeket, az emlékét is eltörölnék annak, hogy valamikor magyar kezek építették, védték. Pár hónapja az egész magyar sajtót bejárta a hír, hogy a helyi elöljárók eltávolították a várból a Turul-szobrot, helyére pedig az ukránok szigonyos jelképe került. És nemcsak eltávolították, hanem barbár módon lefűrészelték, ezzel is utalva arra, hogy a magyaroknak nincs ott a helyük.

A Rákóczi család Erdély egyik legrégebbi és legnagyobb nemesi családja, amely évszázadokon keresztül a vállán cipelte a nemzet terhét, és mindent megtett azért, hogy a nemzetközi játszmák között a mohácsi tragédia után összeroppant magyar államiság megmaradjon. Fejedelemmé választásakor ezt tűzte ki legfőbb céljául II. Rákóczi Ferenc is, és annak ellenére, hogy a szabadságharcot leverték, a szatmári béke megalapozta a magyar államiságot!

Tette mindezt úgy, hogy mozgalmába integrálni tudta a térségben élő nemzeti közösségeket is: a Pintea Viteazul által vezetett románokat, a Juraj Jánosik vezette tótokat és természetesen a leghűségesebb nemzetét, a ruszinokat.

Rákóczi eszméi ma is aktuálisak és követendőek, hiszen a nagyhatalmak továbbra is játszótérként, a céljaik eléréséhez felhasználandó területként tekintenek Európa ezen részére, miközben mindent megtesznek azért, hogy a nemzeteket eltöröljék. Rákóczi Ferenc a fegyverletétel után sem adta fel: inkább önkéntes száműzetésbe vonult, elveit és eszméit megőrizve ezáltal, amelyek túlélték őt, és a mai napig célként lebegnek nemzetünk szeme előtt. És mi követjük ezeket, mert követnünk kell, hiszen labancok ma is vannak. Lehet, hogy más jelmezbe öltöztek, nevezvén magukat kommunistáknak, vagy éppen liberálisoknak, de a céljaik ugyanazok mint három évszázaddal ezelőtt: tönkretenni mindent, ami szakrális, ami hagyományos, ami a megmaradásunk alapja. De mi felvesszük a kesztyűt, hiszen volt egy Nagyságos Fejedelmünk, aki példát mutatott nekünk, és megszabta a helyes irányt.

Az események történetét Gnándt Zoltán, a Szent István Kör alelnöke, a Rákóczi Ferenc Általános Iskola igazgatója foglalta össze.

„…minden rendű igaz magyarokat hazafiuságokra intjük, kénszerítjük s kérjük, hogy az mint már Isten némelyeknek szíveket az hazáért felgerjesztette s egybenhozta: úgy ki-ki édes hazája s nemzete, szabadsága mellett az Isten s törvényünk ellen képtelenül hatalmaskodó, zaklató, portióztató, adóztató, nemesi szabadságunkat rongáló, igaz régi törvényeinket, jussainkat megvető, jószágainkat hatalmasan foglaló és fogyató, becsületünket tapodó, sónkat, kenyerünket elvevő s életünken uralkodó s kegyetlenkedő birodalom ellen fogjon fegyvert…”
(Részlet a brezáni kiáltvány szövegéből)

1703. május 12-én adta ki II. Rákóczi Ferenc és Bercsényi Miklós gróf a brezáni kiáltványt, melyben a Habsburg kormányzat törvénysértéseire hivatkozva harcra buzdította az ország „nemes és nemtelen” lakóit. A Lengyelországból küldött patens, parancs hatására május 21-én, Tarpán kibontották a kuruc felkelés zászlóit, melynek lángja az egész Magyarországot elborította.

Az elmúlt évszázadokban a történészek, szakértők és önkéntes elemzők, sokan számtalan megközelítésben igyekeztek képek nyújtani a Rákóczi szabadságharcról. Nem kívánok összegzést adni ezekből a munkákból, hiszen nem konferencián ülünk, hanem méltóságteljes főhajtással emlékét kívánjuk felidézni ennek a küzdelemnek. Éppen ezért, kiindulva a 320 éve kiadott brezáni kiáltványból a szabadságharc kitörésének néhány okára szeretném felhívni a figyelmüket.

Annak ellenére, hogy a Bécs 1683. évi sikertelen ostroma után megindult habsburg-török háború Magyarország felszabadítását eredményezte, idővel súlyos ellentét alakult ki I. Lipót császár és magyar alattvalói között. A császár abszolutista kormányzási módszerei miatt a század utolsó éveire felerősödtek az erőszakos ellenreformációs törekvések, a visszahódított területek birtokviszonyait rendező Neoacquistica Commissio — Újszerzeményi Bizottság — pedig a magyar földtulajdonosok számára kedvezőtlen módon végezte munkáját.

A Habsburgok politikájával nem csak a tehetősebbek voltak elégedetlenek, ugyanis a „török világ” végével megszűntek azok a kiskapuk, melyek révén az alsóbb rétegek biztosíthatták boldogulásukat. A végvárrendszer délre tolódásával rengeteg vitéz veszítette el „állását”, és került jobbágyi sorba. A másfél évtizedes háború hatalmas terhet rótt a Habsburg birodalomra, aminek jelentős hányadát Lipót császár Magyarország vállára helyezte.

Az elégedetlenség Magyarország északkeleti vármegyéiben volt a legnagyobb, ugyanis a negatív tényezők — erőszakos ellenreformáció, végvári vitézek lesüllyedése, jobbágyok terheinek növekedése — itt érvényesültek leginkább, ráadásul a megfelelő földrajzi környezet is adott volt a szervezkedéshez. Az 1690-es években mind többen bujdostak el a Kárpátok hegyei közé, 1697-ben pedig — Kabai Márton és Szalontai György vezetésével — a társadalom perifériájára szorult tömegek felkelést robbantottak ki Hegyalján. Ennek leverésében még a két felvidéki nagybirtokos, Bercsényi Miklós gróf és Rákóczi Ferenc sárosi főispán is részt vett, a kuruc mozgalom későbbi vezetői azonban a századfordulón már a Habsburgok uralmának megdöntésére törekedtek.

Az európai nagyhatalmak közül a francia király XIV. Lajos támogatását akarták elnyerni, de a francia követ felfedte terveiket a Habsburgoknak. 1701 tavaszán Rákóczit letartóztatták, Bercsényi pedig Lengyelországba menekült, ahol fél évig egyedül próbált támogatókat szerezni, eredménytelenül.

Rákóczinak sikerült megszöknie a börtönből és ugyancsak Lengyelországba ment, majd barátjával együtt arisztokrata támogatóknál húzta meg magát; a bujdosó főurakra 1702 januárjában talált rá Szalontay János, aki megismertette őket a magyarországi helyzettel, és hazatérésüket sürgette. Bercsényiék a hírek hatására a határhoz jóval közelebb eső Brezán várába költöztek át, ám XIV. Lajostól a következő év során sem tudtak segítséget szerezni. 1702 végére a spanyol örökösödési háború miatt tartott toborzás leple alatt Esze Tamás jelentős sereget gyűjtött Rákócziék számára, az 1703 márciusában Lengyelországba érkező Bige László és Pap Mihály vezette küldöttség azonban ugyanazt az utasítást kapta, mint korábban Szalontay: a felkelők várjanak türelemmel, míg megérkezik a francia király támogatása: 4000 katonát remélt a Napkirálytól — hiába .

Az idő pedig egyre sürgetett: két hónappal később az Esze Tamás vezette újabb deputáció már csak annyit kért, hogy Rákóczi és Bercsényi legalább zászlókat adjon nekik, ha már — egyelőre — személyesen nem akarnak visszatérni Magyarországra. A nemes urak végül teljesítették a kérést, egyúttal pedig Esze gondjára bízták az 1703. május 12-ére keltezett brezáni kiáltványt, melyben Rákócziék — az első bekezdésben felsorolt sérelmek jogán — felkelésre buzdították az ország „nemes és nemtelen” lakóit.

A kurucok kilenc nappal később Esze Tamás falujában, Tarpán, illetve Váriban, majd másnap Beregszászon is kibontották a felkelés zászlóit, melyhez hamarosan az északkeleti vármegyék népe is csatlakozott. Eközben Rákóczi még mindig a franciák és a lengyelek segítségére várt, ám miután csalódott reményeiben, döntenie kellett, hiszen fennállt a veszélye, hogy a kuruc had éppen olyan gyorsan szétszéled majd, ahogy összegyűlt. A későbbi fejedelem végül a felkelés megindítása mellett határozott, azonban félelmei részben így is beigazolódtak, hiszen június 7-én, Dolhánál Károlyi Sándor — majdani generális — szatmári főispán megverte Esze Tamás csapatait. Rákóczi hét nappal ezután, június 14-én lépte át a magyar határt, majd hamarosan átvette a kurucok irányítását, akik az év végére egészen a Duna vonaláig törtek előre.

Az 1703 májusában elkezdődött szabadságharc 1711 áprilisáig tartott, első szakaszaiban jelentős sikereket hozott a kurucok számára. Az 1708-as trencséni csata elvesztését követően azonban a stratégiai kezdeményezés a labancok kezébe került. A szabadságharcot végül a szatmári békekötés zárta le.

Tény, hogy a nagymajtényi síkon a kurucok letették a fegyvert, katonailag vereséget szenvedtek. Az is tény, hogy a szabadságharc nem egy elszigetelt Habsburg-ellenes felkelés volt, hanem a fejedelem diplomáciai kapcsolatainak köszönhetően része volt az európai Habsburg ellenes küzdelmeknek. Ennek ellenére ezt a háborút Magyarországnak nagyrészt egyedül kellett megvívnia ehhez viszont nem rendelkezett elegendő erővel. Katonának jelentkező jobbágy, igénybe vehető ló akadt elegendő, de a fegyver és felszerelés biztosítása komoly gondokat okozott. Becslések szerint összesen 5–6000 kézműves élt az országban, szemben az osztrák-cseh tartományokkal, ahol az iparosok száma elérte a 80 000 főt. A korszakban a katonai felszerelés legfontosabb eszköze a puska volt; Magyarországon ekkor 85 puskaműves tevékenykedett, akik havonta 6 db fegyvert tudtak legyártani fejenként. Ez azt jelentette, hogy a szükséges fegyvermennyiséget más forrásokból kellett biztosítani. A tüzérség alapját az átadott császári várak lövegei képezték, de viszonylag hamar megindult a kuruc ágyúöntés. A magyar hadiipar központja a felvidéki bányavárosokban volt, amelyek egyébként is az ország legfejlettebb területének számítottak. Fokozatosan három hadfelszerelési központ is kialakult: Érsekújvár, Kassa és Munkács. A bányavárosok birtoklása ezért létfontosságú volt a szabadságharc szempontjából, de 1708-ban, a trencséni katasztrófa után fokozatosan elveszett ez a terület.

A kuruc állam fennállása során végig anyagi gondokkal küzdött. A hadsereg fenntartását természetben beszedett adókból fedezték, de nyilvánvaló volt, hogy a szabadságharcnak szüksége van készpénzre. Az elégtelen nemesfémkészlet miatt, az ország jelentős rézbányászatára alapozva, 1704 tavaszán rézpénz verését határozták el, amely rövid távon enyhítette a pénzhiányt. Az állam azonban komoly bevételek híján csak egyetlen módon tudta növelni a rendelkezésére álló pénzmennyiséget: egyre növekvő mennyiségű rézpénz kibocsátásával, ami súlyos inflációhoz vezetett. A rézpénz 1707-re annyira elértéktelenedett, hogy gyakran beolvasztva, nyersrézként adták el külföldi kereskedőknek. Ekkorra már az állami vezetés is tisztában volt a katasztrofális helyzettel, és először önkéntesen többen lemondtak addig ki nem fizetett javadalmazásukról, majd 1708-ban testületileg mindenki felajánlotta állami jövedelmei felét a hadsereg javára. Ezek az intézkedések azonban alapjában nem változtattak az ország gazdasági helyzetén és hozzájárultak a katonai vereséghez.

Ezek a tények. Egy azonban biztos: az 1848-as és az 1956-os forradalmak és szabadságharcainktól eltérően II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcunkat valós békekötés zárta le és nem egy nemzetpusztító megtorlás.”

A megemlékezés koszorúzással ért véget. Díszőrséget álltak a 44. Dsida Jenő cserkészcsapat tagjai.

Fotók: Kereskényi Gábor Facebook-oldala