Lecsendesíthető a bennünk dúló vihar
Telt ház előtt tartott előadást április 23-án, kedden Szatmárnémetiben Tapolyai Emőke pszichológus, szexuálpszichológus, felsővezetői coach, a Magyarországon, Európában és az Amerikai Egyesült Államokban egyaránt elismert szakember az utóbbi időszakban rendszeresen szerepel a televízió képernyőjén is, emiatt a szatmáriak körében is igen népszerű. Az Ember a viharban, vihar az emberben címmel tartott előadást a Szülők Akadémiája program keretében szervezte a Mathias Corvinus Collegium Egyesület, partnerségben a Szatmár-Szigetlankai Református Egyházközséggel.

Fotó: Tar Attila
A szakember arra vállalkozott, hogy a jelenlévőknek fogódzókat adjon ahhoz, hogy az élet viharaiban belül csendre és békére leljenek. Elmondta: az előadás eredeti címe az volt, hogy Ember a viharban, mígnem egyszer egy előadása után odament hozzá valaki és azt mondta neki, hogy nem csak az ember van a viharban, hanem az emberben belül is vihar van. Így egészült ki az előadás címe, amely most már jól tükrözi a célját, ami egyben minden ember vágya: annak ellenére, hogy viharban vagyunk nap mint nap és talán az elmúlt időben még jobban, mint azelőtt, mindannyian arra vágyunk, hogy bárcsak belül lecsendesedne a viharunk.
A körülöttünk és olykor bennünk is zajló vihar lecsendesedéshez nyújtott eszközöket az előadás, a szakember pedig arra bátorított mindenkit, hogy elég, ha egyvalamit visznek magukkal, azt az egyet, ami megmozgatta a lelkük szálait, megpengetett bennük valamit.
Mi történt bennünk, miért van bennünk vihar?
Az elmúlt évek, sőt lassan már elmúlt évtized felborította a világunkat, mutatott rá az előadó. Elmondta: talán ott kezdődött, hogy jöttek először a terrortámadások, aztán jött a Covid, majd az oltás, aztán jött a háború, de jönnek a különböző érzelmi manipulációk, érzelmi viharok, és míg 10 évvel ezelőtt nagyjából tudtuk, hogy mi történik a közvetlen környezetünkben, ma már a zsebünkben vagy a tenyerünkben hordjuk az egész világ történelmét, eseményeit, érzelmi hullámzásait, drámáit, és több mindent élünk át érzelmileg, mint amit valójában át kellene élnünk, valószínűleg fölöslegesen. A gond az, hogy mindaz, amit érzelmileg átélünk, kihat ránk, kihat az idegrendszerünkre, az identitásunkra, és mindenféleképpen kihat a kapcsolatainkra, hangsúlyozta a szakember, és felhívta a figyelmet arra is, hogy az Egészségügyi Világszervezet adatai szerint több ma a szorongó és depressziós ember, mint valaha a történelemben. Kérdezhetnénk, hogy ez mégis hogyan lehet, hisz mindenünk megvan. A pszichológus meglátása szerint ennek elsősorban az az oka, hogy már nem tudjuk, mi mihez igazodjunk, mihez tartsuk magunkat, egy káosznak lettünk a részesei. Érdemes tehát figyelnünk arra, hogy mi az, ami körülvesz, és mi az, amibe mi magunk is belekerültünk észrevétlenül.

Fotó: Freepik, illusztráció
Az elmúlt években felborult a biztonságunk, felborultak a közösségeink, kapcsolataink, mutatott rá a pszichológus, figyelmeztetve arra is, hogy többet vagyunk telefonon, mint szemtől szemben, többször lájkolunk egy-egy Facebook-bejegyzést, mintsem ránéznénk a másikra és mondanánk egy kedves szót, több ismerősünk van Facebookon, mint ahány emberrel egy héten vagy egy hónapban beszélgetünk, többet tudunk egymásról felszínesen, mint ahány emberrel leülnénk meghitten, őszintén beszélgetni. Ráadásul azonkívül, hogy felborult a biztonságunk, felborultak a közösségeink, kapcsolataink, megváltozott a világképünk is, egyre bizonytalanabbak vagyunk, egyre inkább keressük azt, hogy mibe kapaszkodhatunk, miben hihetünk, azaz felborult a jövőképünk. A szakember szerint ez látható a tizenéveseken, huszonéveseken, akik kétségbeesve kérdezik: van-e értelme az életüknek, egyáltalán miért küzdjenek, lesz-e holnap, lesz-e jövőjük, van-e jövőjük. A pszichológus elismerte azt, hogy fiatalként számára és a korosztálya számára is könnyebb volt az életkezdés, még akkor is, ha a kommunizmusban nőtt fel, politikai menekült lett 16 évesen a családjával, a szüleivel, és nagyon sok viszontagságon ment át az élete már egészen fiatalon, mégis állítja, hogy az élete nem volt olyan nehéz, mint a mostani fiataloké. A fiatalok számára ma elérhető az egész világ összes eseménye, az egész világ tárháza abból, hogy mit kellene érezni, meg mit hoz a jövő, s mégis kapkodják a fejüket, mert nem tudják, hogy kinek higgyenek. És a szakember szerint a dráma ebben az, hogy a szülők és nagyszülők azt az üzenetet kapják, hogy bízzák a gyerekre, hogy megtalálja a jó megoldást. Emiatt a szülők kiteszik a gyereküket egy vihar közepébe, engedik, hogy a vihar besodorja őket, és utána azt mondják: bízom benned, majd kitalálsz. Bár esztelenségnek hangzik, mégis egyre inkább ez a nyomás nehezedik ma ránk, véli a szakember, akinek az a meggyőződése, hogy mindez azért történik, hogy a szülő ne adjon át értékrendet a gyermekének. Márpedig, ha nem adunk át értékrendet, akkor a gyerek nem tud mihez igazodni. Pedig az értékrend az, ami megtart minket, az ad jövőképet. A pszichológus hangsúlyozta, ha van jövőképünk, akkor ki tudunk tűzni célokat, ha van célunk, akkor van mi felé tartanunk, ha van mi felé tartanunk, minél egészségesebb és értékesebb a cél, annál inkább átjár a boldogság, az öröm érzete, hiszen van értelme annak, amit csinálunk. Még, ha elakadunk is, akkor az okozza az örömöt, hogy meg tudtunk küzdeni. A baj csak az, mondja a szakember, hogy egyre inkább egy jövőképtől megfosztott társadalomban élünk, és emiatt felborult a bizalmunk is egymással szemben. Nem bízunk senkiben. Már a kérdés is gyanús, már minden kétértelmű, minden mögött egy kandikamerát gyanítunk. Minden fel van véve, amit mondunk és csinálunk, a gyermekeink is ezt élik, és mi is ettől szorongunk, véli a szakember, aki szerint emiatt erősödött fel a bizalmatlanságunk. Ez a mi viharunk.
Mi az, amit tehetünk?
Az élet viharaiban nagy szükségünk van rezilienciára, pszichés ellenállóképességre, pszichés rugalmasságra. A szívósság, kitartás néhány eszközét is felfedte a szakember az előadáson megjelenteknek.
A szívós, pszichésen rugalmas ember törekszik a kiegyensúlyozott életre, saját maga karbantartására, lelkileg és testileg, mutatott rá az előadó.
Vannak emberek, akik átélnek egy traumát és beleroppannak, míg mások sokkal nagyobb traumákba se roppannak bele. Mi lehet közöttük a különbség? Mit tanulhatnánk el azoktól, akik szívósak? A pszichológus szerint az egyik az, hogy a szívós emberek figyelnek arra, hogy testileg-lelkileg karbantartsák magukat. Az előadó beismerte, egyik vesszőparipája az egészséges életmód. Néhány évvel ezelőtt az egyik születésnapján mondta azt, hogy egészséges akar lenni, szeretne a gyerekei és az unokái számára példa lenni, szeretne nekik értéket átadni azzal is, ahogy a testével bánik. Elmondta, édesapjától – aki neurológus és pszichiáter volt – ezen a téren is sokat tanult. Tőle tanulta meg, amit a szatmári közönség figyelmébe is ajánlott, miszerint: „Az Isten mindig megbocsát, az emberek néha megbocsátanak, néha nem. A tested nem bocsát meg, követeli, hogy amit kivettél, add is vissza!”
A mai civilizált ember viszont úgy gondolja, hogy teljes uralma van a teste felett, azt csinál vele, amit akar, s közben nem veszi észre, hogy azáltal, hogy kizsigereli a testét, kizsigereli az idegrendszerét, magyarázta a pszichológus, rámutatva arra, hogy a kimerült és kifáradt test kimeríti az idegrendszert, a kimerült idegrendszer érzelmileg labilis, depressziós, szorongó, vagy hisztériás lesz, mindez kihat a kapcsolatainkra. Ezért ahhoz, hogy mi pszichésen erősen tudjunk állni az életünk viharaiban, tisztelni kell a saját testünket, figyelmeztetett az előadó. Hangsúlyozta azt is, hogy nem mozgunk eleget, nem alszunk eleget, nem táplálkozunk rendesen, nem tudunk csendben lenni, nem tudunk lenyugodni, nem tudjuk élvezni a semmittevést, ezért nem tudunk mit kezdeni az érzelmeinkkel, nem merjük őket felvállalni, mert attól félünk, hogy ha felvállaljuk, azok úrrá lesznek rajtunk. Ez különben könnyen lehet, mert a testünk, az idegrendszerünk ki van merülve. Tehát a testünk karbantartása főleg azért fontos, hogy a saját érzelmeinket is karban tudjuk tartani, hogy az érzelmeinket ki merjük fejezni, azokat fel merjük vállalni, meg tudjuk fogalmazni.
Ugyanúgy fontos, hogy legyenek az életünknek rendszeres rutinjai: kisebb-nagyobb dolgok, amiket mindig ugyanúgy csinálunk, ajánlotta a szakember. Elmondta, számára ilyen a reggeli kávézás. A kávé mellett leül és elcsendesedve kezdi a napját, hálával néz a nap elé, segítséget kér a napra. Nem nagy dolog, de az, hogy ez mindennap ott van az életében, ad egy kezdést. Tudni kell azt, hogy attól, hogy van kezdése és vannak lezárásai, megállópontjai az életünknek, sokkal jobban bírjuk a kihívásokat, ezért ajánlott mindenkinek, akinek még nincsenek rutinjai, hogy próbáljon rendszerességeket bevinni az életébe. A rutinok híján ugyanis azt éljük meg, hogy az élet és minden, ami a világban körülöttünk történik – a hangulatok, az információk, az új hírek, a telefon, az sms, az üzenet, a Facebook, az Instagram – rángat minket, ez pedig komoly stresszforrás. Selye János megfogalmazása szerint stressz minden olyan tényező, ami a megszokott, állandó egyensúlyból kimozdít minket és visszatalálásra kényszerít.
Fontos tehát, hogy ránézzünk a napunkra és elgondolkozzunk azon, hány dolog van és mi az, ami kimozdít minket az egyensúlyunkból és arra kényszerít, hogy találjunk vissza. Ehhez viszont szükséges az, hogy a csendet beépítsük az életünkbe. Az előadó az édesapjától kapott jó tanácsot megosztva „napi félóra céltalan bolyongást” ajánlott a szatmári hallgatóságának. Elismerte, elsőre úgy tűnhet, hogy nem tudjuk megtenni, de aki kitart a próbálkozás mellett, annak megváltozik az élete. A pszichológus szerint a saját magunk karbantartásának egy tudattalan üzenete ugyanis az, hogy én is számítok, az életem érték. Szerinte ehhez mi nem vagyunk hozzászokva. Mi ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy amit teszünk, amit csinálunk, amit felmutatunk, az az érték, de mi nem. És így tárgyiasítjuk önmagunkat, ami egy önpusztító folyamat.
A közösség ereje
Tegyünk nagyobb hangsúlyt a közösségeinkre – hangsúlyozta a szakember, aki jelenleg a dél-afrikai egyetemen a pszichológiát és a vallást integrálva a kommunizmus idején üldözött keresztények bátorságát kutatja. Ennek kapcsán elmondta, még nincsen kész a kutatás, de az egyik dolog, ami már kezd kirajzolódni, hogy az embereknek a legnehezebb óráikban a közösség ad erőt: az a tudat, hogy van kihez tartozni, vannak, akik támogatnak, vannak, akik mellettem állnak, vannak, akiknek panaszkodhatom, vannak, akik erősítenek, vannak, akik rám gondolnak, vannak, akik imádkoznak értem stb. Az előadó elismerte, pszichológusként egy csomó hipotézise volt, hogy mi minden lehet még a bátorságnak az alkotóelemei között, de a közösség meg sem fordult a fejében. Eközben a zsebre tett internet világa épp a legfontosabbat veszi el tőlünk, megszakítja a kapcsolatainkat, mutatott rá. Mint ahogy a folyamatos űzöttség is, az, hogy még többet produkáljunk, még többet megoldjunk, még többet megcsináljunk, még többet felmutassunk. Aztán állunk a viharban egyedül. Pedig, ha többen lennénk… ha összetartanánk, akkor a viharban megmaradnánk. Nagyobb hangsúlyt kellene tennünk a közösségeinkre, tudatosan meg kellene oldanunk a konfliktusainkat, nem pedig csak passzívan, némán elkerülni az egymással való konfliktusainkat, és egyre inkább arra kellene figyelnünk, hogy töltsünk együtt közös időt tudatos, valóságos hús-vér jelenlétben, sorolta az előadó, azt ajánlva, hogy frissítsük fel a kapcsolatainkat, mélyítsük őket, hogy ne kelljen egyedül állni az élet viharaiban, mert „nem jó az embernek egyedül”.

Fotó: Tar Attila
Fogadjuk el azt, ami megváltoztathatatlan
A megváltoztathatatlan helyzetek elfogadása pontosan az, amit mi nem teszünk, mondja a szakember, mégpedig azért, mert távirányítóval bármit tudunk irányítani, bármit telefonnal elintézünk, kontrollálni tudjuk a világot. És ettől kezdve meg vagyunk győződve, hogy életünk minden területét tudjuk befolyásolni, ezért nem vagyunk hajlandóak elfogadni azt, hogy nem, az ember véges. Amikor a végességünket el tudjuk fogadni, és el tudjuk azt fogadni, hogy vannak helyzetek, amikre nincs hatásunk, akkor felszabadul az energiánk azokra a dolgokra, amikre van hatásunk – magyarázta a pszichológus. Hangsúlyozta, nem tudjuk befolyásolni a másikat, hogy szeressen, nem tudjuk befolyásolni a másikat, hogy kérjen bocsánatot, vagy bocsásson meg. Mégis hány ember roppan abba bele, hogy valaki nem kér tőle bocsánatot. Holott ez egy megváltoztathatatlan helyzet, és ha ezt elfogadom, akkor tovább tudok menni a saját életemben értékes dolgok, élettel teli dolgok felé.
Mik az életünk viharainak megváltoztathatatlan helyzetei? – vetette fel a kérdést a pszichológus. Elmondta, találkozik olyanokkal, akik 10–15–20 éve ugyanazon az egy dolgon lovagolnak, mert nem értik meg, mi az, hogy nincsen rá hatásuk. Pedig, ha valamikor, akkor az elmúlt évtizedben rájöhettünk volna már erre, hogy végesek vagyunk. Amikor elfogadjuk a végességünk, pontosan azáltal leszünk szabadok. Belülről szabad emberek, mert nem kell bebizonyítanunk, hogy mindenre képesek vagyunk, hogy mindent tudunk, hogy mindenhez értünk, hogy mindent befolyásolni tudunk. Talán éppen ezért jó dolog, hogyha megválogatjuk az információt, magyarázza a szakember. Sajnos azt látjuk, főleg a gyerekeknél, a tinédzsereknél, a huszonéveseknél, hogy számukra minden információ egyformán hiteles. De meg kell néznünk, hogy ki mondja, mert nem minden egyformán hiteles. Vizsgáljuk meg, mélyüljünk el annak a kiértékelésében, hogy aki mondja, ért-e hozzá, hiteles-e a szándéka, ajánlotta a pszichológus, aki szerint ugyanúgy érdemes megválogatni a minket körülvevő információk mennyiségét is, sőt a romboló hatását látva szerinte megérné internetböjtöt tartani. Az internetnek van persze pozitív hatása is bőven, de a pszichológus ezúttal arról beszélt, ami minket tönkretesz. A szakember meglátása szerint a hétköznapi életünk nem roppanna úgy meg, hiszen az utcáink ugyanúgy néznek ki – lehet, hogy némelyik kátyúsabb, némelyiken meg már megvolt a gödörtömés –, a virágaink ugyanúgy tavasszal nyílnak és ősszel hullatják leveleiket, az élet rendje is gyönyörűen követi a maga ritmusát, de minket valami kimozdított a saját belső egyensúlyunkból. Az előadó úgy véli, a bennünket körülvevő viharok legtöbbje nem is a sajátunk. És mivel kimerülünk mindenki más viharában, a saját viharainkhoz nem marad erőnk. Ahhoz, hogy legyen erőnk, meg kell válogatnunk, hogy mit nézünk, mit hallgatunk, kitől, mennyit, hogyan. És fontos dolog, hogy ellessük egymás meggyőződését, egymástól vegyünk át stratégiákat, hiszen már az utánzás is megküzdés: még nem az enyém, de idővel a sajátommá válhat.
„Uram adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, adj bátorságot, hogy megváltoztassam azt, amit lehet, és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni” – Assisi Szent Ferencnek ezt az imáját ajánlotta az előadó a jelenlévők figyelmébe. Elmondta, a megküzdés egyik eszköze, hogy elfogadom a végességemet. Ez egyfajta alázat: nem, nem vagyok mindenre képes. És ez az alázat szabadít fel, hogy az életemnek azon a részein, ahol többre vagyok hivatott, többre is legyek képes, magyarázta.
Krízis és nem katasztrófa
A viharban egy fontos szempont, hogy elkerüljük azt, hogy a krízisekről, mint elviselhetetlen problémákról, katasztrófákról gondolkodjunk. Ha úgy nézünk egy problémára, hogy ez katasztrófa, akkor az leránt minket a mélybe. De ha nem úgy nézünk rájuk, mint elviselhetetlen dolgokra, ha úgy nézünk rájuk, mint valamire, amire van hatásunk, akkor könnyebben meg tudunk küzdeni, kreatívabbá, leleményesebbé tesz bennünket – mutatott rá a szakember, utalva Epiktétosznak, a sztoikus filozófusok atyjának a gondolataira: „Az embereket nem a tények teszik tönkre, hanem a tényekről alkotott véleményük.”

Fotó: Freepik, illusztráció
Hányszor ostorozzuk, bántjuk magunkat, hányszor beszélünk úgy az életünk nehézségeiről, kihívásairól, mint ami nem csak elviselhetetlen, megoldhatatlan, hanem úgy, mintha olyan drámák és krízisek lennének, amibe bele fogunk pusztulni – vetette fel a pszichológus, rámutatva, hogy ha azt mondjuk, hogy az egész életünk egy küzdelem, egy nyomorúság, egy szenvedés, az lehúz bennünket a mélybe. És bár érzelmileg lehet, hogy így éljük meg a saját viharainkat, akkor is hazugság, hiszen az életünk nem csak dráma. Nagy kérdés viszont az, hogy kinyílik-e a szemünk az áldásokra, kinyílik-e a szemünk azokra a dolgokra, amikért eltölthetne a hála, azokra a kapcsolatokra, amik itt vannak, maradandóak, értékesek? Látjuk-e őket, vagy már teljesen lehúztuk a saját redőnyünket, belülről besötétítettünk, hogy semmi mást nem látunk, csak a redőnynek ezt az oldalát, pedig van túloldala is. Mielőtt belekerülünk az örvénybe, megvan a döntési szabadságunk: lehúzzuk-e a redőnyt vagy sem, hangsúlyozta a szakember. Az egész életünk dráma lenne? Csak krízis? Csak katasztrófa? – tette fel a kérdést az előadó, emlékeztetve arra, hogy nem a tények tesznek tönkre bennünket, hanem a tényekről alkotott véleményünk. És itt jön az emberi szabadság, itt jön az igazi belső autonómia. Amikor van szabadságom ránézni életem kihívásaira és van szabadságom azt mondani: marha nehéz, de kibírom, mert az erőforrásom megvan hozzá – emlékeztetett a szakember.
A nehézségek tágabb kontextusban való értelmezése
Az életem nem csak egy pillanat, nem csak a mostani küzdelem, vihar, villámlás, el kell tudnunk tolni magunktól a küzdelmeinket és képesnek kell lennünk egy nagyobb képet látni – figyelmeztetett a pszichológus, és Szent Ágostonnal idézve emlékeztette a közönséget arra is, hogy azok a dolgok, amikre nézünk, ráteszik pecsétjüket lelkünkre.
A szakember szerint a szorongás, a fájdalom, a küzdelem, a gyász, a harag, a kihívások képesek minket szűklátóvá tenni. Szerinte ez egy pontig nem baj, mert annyit jelent, hogy a lényegtelen dolgokat kizárjuk, hogy fókuszáltan tudjuk a problémát megoldani. De hogyha rászegezzük a tekintetünket a kihívásokra és próbatételekre, és ott leragadunk, az annyit jelent, hogy nem fogjuk a tiszta képet látni, ráteszi pecsétjét lelkünkre: a szorongás pecsétjét, a depresszió pecsétjét, a gyűlölet, a harag, a meg nem bocsátás pecsétjét.
Ez így igaz, ez így működik, hangsúlyozta a pszichológus, és az ebben lévő jó hírt is a jelenlévők figyelmébe ajánlotta: a szemünket még mindig mi mozgatjuk, tehát dönthetünk arról, hogy mire helyezzük tekintetünket. Dönthetünk, hogy akarunk-e nagyobb képet látni. Hogy akarjuk-e eltolni az egészet és azt mondani, sok ez a küzdelem, de mennyi mindent végig tudtam már csinálni. És ez lehet a múltunk, és a múltunk sikere, de a nagyobb kép lehet erőforrásunk a holnapra. Mert ahogy eddig megküzdöttünk, reménység szerint ezután is meg tudunk küzdeni, hangzott a bátorítás, és a szakember arra is emlékeztette a jelenlévőket, hogy nem csak a pillanat drámája létezik, hiszen azok az emberek, akik a viharban meg tudnak küzdeni, nagyobb perspektívában tudnak gondolkodni.
A magyar ember márpedig optimista
Azok az emberek, akik pszichésen erősen ellenállóak, ők igazából optimisták, véli a szakember, aki szerint az optimizmus egy mentális viszonyulás, egy aktív viszonyulás, egy gondolati hozzáállás a dolgokhoz, nem pedig egy érzelem. A pszichológus határozottan állította, hogy a magyar ember márpedig optimista, amit szerinte mi sem bizonyít jobban minthogy minden helyzetben megtalálja a kibúvót, a kiskaput.

Fotó: Freepik, illusztráció
Az optimizmus ugyanis nem más, mint a tudat, hogy vannak lehetőségek akkor is, ha nem látjuk őket. A szívós emberek gondolkodnak így. A szakember szerint az a kérdés, hogy amikor mi krízisben vagyunk, megtaláljuk-e a megoldást.
Amennyiben érzelmileg stabilak vagyunk, mert karbantartjuk a testünket, mert nagy képben látunk, mert amin nem tudunk változtatni, azt elfogadjuk, amin tudunk változtatni, arra máshogy nézünk, akkor érzelmileg nem szippant be bennünket a krízis, hangsúlyozza a szakember, és akkor nem bennünk lesz vihar, csak körülöttünk. És mivel érzelmileg nem merülünk ki, felszabadul az energiánk arra, hogy gondolatilag megtaláljuk a kiskaput. Nekünk csak ennyi kell. Csak találjuk meg a kiutat. A megoldást. Nem a végére, csak a következő lépéshez. Már az is elég. Ez az optimizmus. Csak a következő lépést találjuk meg – bátorította a hallgatóságot a pszichológus. Végezetül pedig arra biztatott minden jelenlévőt, hogy egyetlen egyet válasszon ki az este során említett eszközök közül, amire azt mondja, hogy megérintette, amin szeretne változtatni. Elég egy apró dolog, amire elkezdünk fókuszálni, változni és belül lecsendesedik a vihar.
„A gyerekek nem a tündérmesékből tudják meg, hogy a sárkányok léteznek. A gyerekek már tudják, hogy a sárkányok léteznek. A tündérmesékből azt tanulják meg, hogy le lehet őket győzni” – az előadó Chestertonnak erre az idézetére építve zárógondolatait, elmondta: mi, felnőttek nem a tündérmesékből tudjuk, hogy az életben küzdelmek, viharok, nehézségek, örvények és villámlások léteznek. Ezeket le lehet győzni. A szakember ehhez kívánt sikeres megküzdést mindenkinek, abban a reményben, hogy az előadás, bár nem tündérmese volt, hanem egy kicsivel mélyebb, de segített abban, hogy megértsük azt, hogy ha kívül dúl is a vihar, belül lehet csend és béke, lehet kívül villámlás, tajtékzó tenger, fákat tépő viharok, és belül stabilitás, hiszen tudjuk, hogy bármi történjen is velünk, le tudjuk küzdeni, meg tudunk állni, tovább tudunk menni, ki fogunk abból jönni, mert ez nem az egész életünk, ez csakis egy szakasza.