A Beszélgetések testről és lélekről sorozat legújabb részének témája: Külső küzdelmekkel a belső szabadságért – a régiek és a modernek szabadsága. Minden eddiginél szabadabb világban élünk, de vajon lelkileg is felnőttünk ehhez? Elég szabadok vagyunk, hogy valóban tudatosan éljük az életünket? Tudunk-e olyan tudatosan élni, hogy szabadok legyünk? – többek között ezekre a kérdésekre kerestek választ a beszélgetés résztvevői: Póti Eduard történelemtanár, dr. Tallian Cristian pszichiáter, Bálint Kati meseterapeuta, Fanea Imola megyei tanácsos, az RMDSZ Szatmár megyei nőszervezetének elnöke, Bélai Marcel színházi rendező. Dr. Frigy Szabolcs iskolai tanácsadó, egyetemi oktató vitaindítóját távolléte miatt Hága Jázmin diák olvasta fel.

Frigy Szabolcs: A szabadság nem egy statikus állapot, hanem egy dinamikus folyamat, amelyben az egyén folyamatosan küzd a külső és belső korlátok ellen.

Napjainkban a szabadság fogalma átszövi mindennapjainkat, legyen szó politikai, társadalmi vagy személyes életünkről. De vajon mit is jelent a szabadság valójában? Milyen külső küzdelmek árán juthatunk el a belső szabadság állapotába? És vajon a régiek és a modernek szabadsága között van-e lényegi különbség?

A szabadság egyidős az emberiséggel. Az évezredek során azonban jelentése és értelmezése folyamatosan változott. A szabadság nem egy statikus állapot, hanem egy dinamikus folyamat, amelyben az egyén folyamatosan küzd a külső és belső korlátok ellen. Hogy hogyan határozza meg a szabadság fogalmát, az minden kultúrában és társadalomban változik, ahogyan változik ez napjainkban is.

A szabadság hiányát akkor érezzük, amikor korlátozva vagyunk a cselekvésben, a gondolkodásban vagy a véleménynyilvánításban, amikor úgy érezzük, hogy nem mi irányítjuk az életünket, hanem külső erők vagy körülmények.

A szabadságnak azonban nem csak egyéni, hanem közösségi koncepciója is van. Nemzetek, közösségek akartak és akarnak függetlenek lenni a külső elnyomástól. A szabadságvágy tehát nem csak az egyéni, hanem a közösségi identitás része is. A történelmi korszakok jelentős részében, épp a közösségek szabadságáért harcoltunk, vagy a közösség meglévő kötött rendjétől akartunk szabadok lenni. A szabadság fogalma is egy társadalmi konstruktum: először meg kell fogalmazni, hogy az aktuális rend miért mond ellen a szabadságnak. Ahol a társadalmi narratíva már nem tudja megmagyarázni, hogy miért vannak föld nélküliek, miért van a királynak korlátlan hatalma, ott megjelenik ennek a narratívának a korlátozó/értelmetlen/megmagyarázhatatlan jellege, és a szabadságharc mindig egy új narratíva kiépítéséről szól, amit a tág közösség megint el tud fogadni egy adott periódusban, majd ismét elveszíti magyarázó jellegét, és ismét jön a váltás. A történelem tulajdonképpen ennek a körforgásnak a leírása.

A szabadság szorosan összefügg az identitás kérdésével. Az identitás ad irányt a szabadságnak. Mivé szeretnék válni, és ebben mi az, ami megakadályoz?

A történelem során a szabadságért folytatott küzdelmek gyakran politikai és gazdasági kényszerek ellen irányultak. Az emberek szabadulni akartak az elnyomó rendszerektől, a kizsákmányolástól, a szegénységtől és a tudatlanságtól.

Az, hogy mit érzünk kötöttségnek, folyamatosan változik az idők során. A régiek a közösség szigorú szabályrendszerét nem érezték kötöttségnek, és nem akartak szabadulni a közösségtől. Sőt, a rend ott volt, ahol ezeket a szabályokat betartották. Ma azonban az individualizáció korában az egyéni szabadság kerül előtérbe. Az egyén meg akarja valósítani önmagát, és ez abban nyilvánul meg, hogy a közösségétől (annak elvárásaitól) akarja függetleníteni magát. A modern kor szabadságtörekvései ma már épp a közösség ellen irányulnak, aminek szerves része az egyén. Az egyéni szabadság épp a közösség destrukciójának irányába hat.

A negatív szabadságjogok fogalma a más beavatkozásának mentességét jelenti. Ez azt jelenti, hogy az egyénnek joga van ahhoz, hogy mások ne avatkozzanak be az életébe, a döntéseibe.

A mesterséges intelligencia korában azonban a szabadság új kihívásokkal szembesül. A technológia fejlődésével ugyanis egyre kifinomultabb módon befolyásolják az embereket, sokszor anélkül, hogy annak tudatában lennénk. Ez a fajta befolyásolás sokkal szubtilisebb mint a korábbiak, és ezért nehezebb is ellene védekezni.

A szabadság új értelmezése gyakran a szabályozás felrúgását, a közösségi életformák feletti kötöttségtől való szabadulást jelenti. Ez azonban veszélyeket is rejt magában, hiszen a szabadság nem jelenthet korlátlan önzést és felelőtlenséget.

Van abban valami paradoxon, abban a társadalomban, ahol ennyit hangsúlyozzák az egyéni szabadságot, milyen mértékben megnőtt a függők aránya. Az egyéni szabadság legnagyobb veszélye ma úgy tűnik a különböző szer- és viselkedésfüggőség. A kényszer ma már nem fentről jön, hanem sokkal inkább belső tényezők akadályozzák a szabadságot.

A régiek és a modernek szabadsága között jelentős különbségek vannak. A régiek számára a szabadság elsősorban a közösséghez tartozást, a közösségért való cselekvést jelentette, a modernek számára a szabadság az egyéni autonómiát, az önmegvalósítás lehetőségét jelenti. A régiek számára a közösség védelme és a közjó szolgálata volt a legfontosabb, a modernek számára az egyéni jogok és a személyes boldogság elérése a legfontosabb. A régiek számára a szabadság egy kötelesség volt, amelyet a közösségért kellett teljesíteni, a modernek számára a szabadság egy jog, amelyet az egyén élvezhet.

Póti Eduard: A modern társadalmak legnagyobb problémája, hogy mindenki akarja a szabadságot, mindenki akarja a saját közösségének a szabadságát úgy, hogy közben nem tanultak meg szabadon élni.

A szabadság szerintem olyan, mint az emberi érzések: ahány embert megkérdezünk, annyi meghatározással és véleménnyel találkozunk. A mai modern világban, amikor a vélemények sokkal gyorsabban cserélnek gazdát és publikusabbak, mint bármikor máskor az emberiség történelmében, a szabadságnak is hatványozottan több megközelítése van. Megpróbáltam két nagy kérdésre leszűkíteni a szabadság fogalmát: mit gondolunk a szabadságról közjogi és teológiai értelemben.

Köznapi, politikai értelemben sokféleképpen lehet a szabadságról beszélni, talán a legegyszerűbb, ha megnézzük mit mondanak az alkotmányok ezzel kapcsolatban, hiszen a szabadság egy olyan jog, melyet az ország alaptörvényei vagy biztosítanak, vagy egyáltalán nem biztosítanak az állampolgáraik számára, vagy csak feltételekkel biztosítanak. Ilyen értelemben mondhatjuk azt, hogy a szabadság egy állapot, amikor valamit megtehetünk. Ugyanakkor létezik egy olyan megközelítés, amit inkább történelmileg szoktunk alkalmazni, mely szerint a szabadság az elnyomástól mentes állapotot jelenti. Ha filozófiailag közelítjük meg a dolgot, akkor azt lehet mondani, hogy a szabadság egy lehetőség arra, hogy az egyén az akaratát érvényesíthesse. Ezzel a problémával Jon Stewart Mill foglalkozott az ipari forradalom idején. Ugyanakkor tekinthetünk a szabadságra egy olyan lehetőségként, amikor módunkban áll valamit megtenni, amit amúgy nem tehetnénk meg. Talán ez az irodalomban és művészetben a leginkább tetten érhető. Például vannak nyelvtani szabályaink, amelyeket a művész bizonyos esetekben, ha úgy kívánja az üzenet, akkor áthághat.

A szabadság leghétköznapibb formájában úgy jelenik meg, hogy egy olyan állapotban vagyunk, amikor senki nem korlátozza a létünket, nem vagyunk fogságban. Illetve talán mindannyiunk kedvenc szabadságjoga, amikor a hivatásszerűen végzett munkáját meghatározott időre megszakíthatja az ember.

A szabadság kifejezésnek eszmetörténeti és teológiai vonatkozásai is vannak bőven. Ha teológiai értelemben nézzük meg, hogy a szabadság mit jelent, akkor három dolgot szeretnék kiemelni a keresztény egyháztörténetből. Krisztus munkájának köszönhetően elhangzik a tanítás, ami valamilyen formában a szabadságot hirdeti, de már az ősegyház kebelén is nagyon fontos kérdés volt, hogy mit is jelent az a szabadság, amelyről Krisztus beszélt. Akkor nem feltétlenül úgy gondoltak a Krisztus általi szabadságra, mint ahogy arra mi gondolunk napjainkban. Az Apostolok cselekedeteiben világosan látszik, hogy amikor létrejött Jeruzsálemben az első keresztény gyülekezet, akkor zömében zsidó emberekből állt, akik a judaizmust hagyták hátra és váltak kereszténnyé. A judaizmust lehet úgy kezelni, mint a kereszténység előfutárát, hiszen ugyanazt az Istent hirdette. A zsidókból lett keresztények számára nagyon fontos kérdés volt az, hogy akkor mi lesz a saját hagyományaikkal. Ha ők Krisztus követői, hogyan viszonyuljanak ebben a szabadságban ahhoz az élethez, amit eddig éltek. Ott születik meg először az apostoloknak köszönhetően egy olyan szabadságeszmény, amely azt mondja, hogy teológiai értelemben arról van szó, hogy ha Krisztusban szabadok vagyunk, akkor az ótestamentumi kötöttségektől is szabadok vagyunk. Pál apostolnak köszönhetően megjelenik az a gondolat, hogy ahol Krisztus van, ott van a szabadság, és ahol nincs Isten, ott igazából nincs szabadság. De ő az, aki elmondja, hogy ennek a szabadságnak megvannak a határai is, mert a Korintusbeliekhez írt levélben írja, hogy „minden szabad, de nem minden használ”, ezzel felhívja a figyelmet arra, hogy van a szabadságnak egy teológiai értelemben vett határa.

A reformáció pedig egy teljesen már szabadságfelfogást hoz. A reformáció korától a szabadság már nem azt jelenti, hogy szabad vagy arra, hogy az egyház által másfél évezred alatt megcsontosodott szabályok értelmében vezesd az életed, hanem azt, hogy szabad vagy arra, hogy újakat létesíts Istennel, és térj vissza ezekhez az alapokhoz. Úgy is értelmezhető, hogy a reformáció korában ez a római katolikus egyháztól való szabadságot jelentette sok ember számára.

Ha a modern teológia szabadságmegközelítéséről beszélünk, akkor azt mondhatjuk, hogy a teológiai etika kiindulópontja az, hogy az Úristen szeretete nyilvánul meg abban, hogy egyáltalán élek, mert az életet tőle kaptam, kegyelemből és szeretetből. Ezért az életemet valahogy úgy kellene irányítsam, hogy ez tulajdonképpen egy válasz legyen Istennek a szeretetére és jóságára. Ebből adódik az a keresztény szabadságelképzelés, amely arról beszél, hogy szabad vagyok arra, hogy ne felejtsem el, hogy Isten nélkül valódi szabadság nincs, ezért kritikusan álljak azokhoz a dolgokhoz, amelyek engem körülvesznek ezekben a viharos időkben és mérlegeljem, hogy ez Istentől való dolog-e és továbbviszem, vagy nem Istentől való, és elhatárolódom tőle.

Azért van az, amit az utóbbi néhány évben lévő nagy forrongásban eszmék és elképzelések szintjén láttunk a modern világban, hogy a keresztények kicsit mellőzve lettek, mert begyepesedett régi gondolatokat képviselnek és nincs közük az újhoz. Odáig fajult a dolog, hogy azokkal kapcsolatban, akik ezt tényleg komolyan gondolják és vállalják, lassan nyílt büntetőhadjáratokat indítanak. De akkor hol a szabadság?

Itt vetődik fel az a probléma, amivel mindenki szembesül, hogy három megállapítás mentén lehet gondolkozni modern emberként a szabadságról. Az egyik, hogy a szabadság mint jog mindenki számára megadatik egy jogállamban, viszont nem szabad elfelejteni, hogy a szabadságnak megvannak a határai. Addig a pillanatig, míg más is ugyanazokat a jogokat élvezi mint én, a jogaimnak és a szabadságomnak is ott a határa, amíg a másikét nem sértem meg és nem lépem át. A másik nagy probléma, hogy a szabadságot a szabadossággal felcseréljük, ami valószínűleg abból ered, hogy a félreértelmezett szabadságképünk miatt pont olyan dolgokat akarunk megtenni, amit a szabadságunk nem enged meg. Ennek számtalan példáját láthatjuk a modern világban is. Voltaire, amikor elismeri azt, hogy az lenne a legjobb, ha megváltoztatnánk Európa államainak a politikai rendszerét és az abszolút monarchiából kitörnénk, mert ez nem élhető rendszer, akkor azt mondja, hogy a köztársaság lenne az igazi. És mégis, inkább az angol alkotmányos monarchiát javasolta, mert valahol érezte, hogy meg kell tanítani az embereket egy új rendszerben, új szabályok szerint élni, mielőtt azt rájuk szabadítjuk.

A modern társadalmak legnagyobb problémája, hogy mindenki akarja a szabadságot, mindenki akarja a saját közösségének a szabadságát úgy, hogy közben nem tanultak meg szabadon élni. Szerintem nagyon sok modern problémának ez az oka a mai világban.

Dr. Tallian Cristian: A szabadság egy megfoghatatlan eszme, egy megfoghatatlan princípium. Vagy nem vagyunk elég érettek ahhoz, hogy átéljük és felhasználjuk, szabadságban éljünk, vagy nem is igazán tudjuk, ezt hogyan kellene csinálni.

Az a kérdés fogalmazódott meg bennem – amin régóta rágódom –, hogy mit kezd az ember a szabadságával. Szakmai tapasztalatom azt mondatja velem, hogy nagyon sokan nem tudják mit kezdjenek a szabadsággal. Nem igazán érzik át a szabadság fogalmának a mibenlétét és a lényegét. Másrészt pedig félnek a szabadságtól. Nem csak a szerfüggőségre gondolok, nagyon sok kapcsolati függőség is van. Az egyén nem meri feladni azt a függő állapotot, amiben sokszor évtizedekig él azért, mert nem érzi elég biztonságosnak a szabadság állapotát. Ezt ki lehetne vetíteni társadalmi szintre is. Mi, akik éltünk a kommunista rendszer idején és láttuk, hogy mi jött a posztkommunista időszakban, nagyon sokszor feltesszük a kérdést: mit hozott a társadalomnak a hirtelen rászabadult szabadság? Én úgy látom, még ma sem tudjuk, hogy milyen irányba érdemes menni. A szabadság egy megfoghatatlan eszme, egy megfoghatatlan princípium. Vagy nem vagyunk elég érettek ahhoz, hogy átéljük és felhasználjuk, szabadságban éljünk, vagy nem is igazán tudjuk, ezt hogyan kellene csinálni.

Visszatérve az egyén szintjére: a függőség lelki szempontból egy nagyon érdekes és bonyolult állapot. A függő ember, akiről azt hisszük nincs szabadsága, mert le van kötve, béklyóban van tartva a függősége által, ebben a helyzetben érzi jól magát, mert a függőség tárgyával hosszú időn át kialakított egy olyan bensőséges kapcsolatot, ami kitölti a lelki szükségleteit is. Ebből kiindulva azt mondhatnánk, hogy ez a személy lelkileg jól van, hiszen megvannak azok a lelki összetevők, melyek számára fontosak. Az ő szemszögéből nem egy kóros állapotról van szó, a valóságra pedig csak egy jóval későbbi stádiumban jön rá, amikor már a testi egészsége is rámegy. Ha így vesszük, mondhatjuk, hogy a függő ember a maga nemében egy szabad életet élhet. Sokszor mi nem is tudunk igazán, mit csinálni ilyen esetben. Hiába látjuk, hogy teljesen feladta a mi értelmezésünkbe szabadnak vélt életét, mert kizárólag csak a függőség tényére koncentrál, szubjektív módon ő ezt nem érzékeli, nem látja és nem is fogadja el a külső segítséget, amit nem segítségként értelmez, hanem beavatkozásnak. Ezért én azt mondanám, hogy az egyéni szabadságnak a kérdése nem mindig egyértelmű.

Terápiában vannak olyan helyzetek, amikor nem érdemes beavatkozni, nem is lenne etikus belegázolni ebbe a kialakított egyensúlyhelyzetbe, mert lehet rossz következménye lesz a „segítségünknek”. Mi mindig arra gondolunk, hogy az orvosoknak van egy alapelve, miszerint elsősorban ne ártsunk. Ha egy személy helyzetét mi csupán emberi jóindulatból akarjuk megváltoztatni anélkül, hogy ő maga ismerné fel ennek szükségességét, akkor lehetséges, hogy ártani fogunk neki. Azt kell tehát mérlegelni, hogy érdemes-e adott helyzetben a beavatkozást végrehajtani, ha nem az egyén javát szolgáljuk, hanem még nagyobb bonyodalmat okozunk számára.

Bélai Marcel: Szerintem veszélyes azt állítani, hogy az egyén szabadsága a mai világban a közösség ellenébe megy, mert ezáltal a szabadságra való törekvés alapvetően negatív töltetet kap.

Alapvetően azért érzem nagyon sokszor nehéznek a szabadságról való gondolkodást, mert mindig az aktuális, konkrét pillanat dönti el, hogy mi a szabadság. De ha jól belegondolunk, hány meg hány olyan tudományos felfedezés van, amelynek szabadságnövelő hatása volt az életünkre, s közöttük hány olyan eset van, amikor ezek az emberek épp a társadalmi konvenciókkal mentek szembe, vagy adott esetben a saját családjuk életét kockáztatták, hogy céljukat elérjék. Szerintem veszélyes azt állítani, hogy az egyén szabadsága a mai világban a közösség ellenébe megy, mert ezáltal a szabadságra való törekvés alapvetően negatív töltetet kap.

A szabadság a hatalom szempontjából sokszor egy mozgósító erő, mint egy mézesmadzag, amit eszközként használnak.

A történelem során nem nagyon látunk olyan folyamatot, amikor történt volna olyan paradigmaváltás, ami ne ment volna el az elején a szélsőségek irányába. A gyakorlat azt mutatja, hogy majd utólag normalizálódik a helyzet. Lehet ma azt látjuk, hogy az egyéni szabadságnak milyen szintű kihágásai vannak, de azért azt sem felejtjük el, hogy a francia forradalomban a szabadság nevében hány ember halt meg…

Egri Lajosnak van egy könyve, amit a filmesek és színházi emberek tankönyvként használnak világszerte, és abban írja, hogy alapvetően minden szereplő a saját maga szükségszerűségét akarja igazolni, hasznos akar lenni. Ebből következtetve gondolom úgy, hogy ha meg lehetne adni mindenkinek, hogy hasznos tudjon lenni, akkor a szabadságra való törekvés is egy mellékág lehetne. Az ember a hasznosságon keresztül próbálja igazolni a létét, ezért lehet akkor törekszünk a szabadságra, amikor nem adatik meg, hogy a hasznosságunkat tudjuk igazolni.

Fanea Imola: Az abszolút szabadságra bár vágyunk, de soha nem fogjuk elérni, ennek történelmi, társadalompolitikai, társadalomszervezési és mentális korlátai is vannak.

Bennem az fogalmazódott meg, hogy minél szabadabbnak érezzük magunkat, valójában annál több korlát jelenik meg az életünkben és a gondolkodásunkban. Az abszolút szabadságra bár vágyunk, de soha nem fogjuk elérni, ennek történelmi, társadalompolitikai, társadalomszervezési és mentális korlátai is vannak. Az egyéni szabadság addig tart, amíg másnak a szabadságát nem sértjük meg. A szabadságunk valójában jogi korlátok közé van szorítva, mert ha nem így lenne, akkor bárki földjét, vagy egyéb tulajdonát elfoglalhatnánk, ha éppen úgy tartaná kedvünk. A lelki szabadságunk is ugyanúgy korlátok közé van szorítva. Ha valaki amiatt érzi szabadnak magát, mert utazhat a világban, annak is van egy anyagi korlátja.

Társadalompolitikai szempontból mi, Európában egy másfajta szabadságot képzelünk el, de például egy muzulmán közösségben már teljesen más gondolatként él az, hogy mi a szabadság, ez pedig nagyon nem passzol a mi szabadság-elképzelésünkkel. Itt fel kell hozzam a nők helyzetét. Nálunk a nők sokkal több dolgot tehetnek meg, de még így is sokszor azt érezzük, hogy el vagyunk nyomva. Míg egy arab államban a nők teljesen korlátok közé vannak szorítva, de lehet így érzik magukat szabadnak. Kulturálisan teljesen más a szabadságról alkotott elképzelésünk. Mi innen, Európából harcolunk az arab nők jogaiért, de fel kell tenni a kérdést, hogy ők erre egyáltalán rá vannak-e szorulva, akarják-e azt a szabadságot, ami itt van nekünk.

Bálint Kati: A szabadság, akár a boldogság egy ideál, elérni a tökéleteset nem tudjuk, de törekszünk felé, néha a másodpercek töredékére megtapasztaljuk, aztán sokáig megint azon dolgozunk, hogy elérhessük azt.

Nekem egy steineri gondolat (Rudolf Steiner polihisztor, filozófus, a Waldorf-pedagógia atyja) jut eszembe: „A levegő és a szabadság akkor válik evidenssé az ember számára, amikor nincs.” Az ember boldogságra és szabadnak született, a levegőt is természetesen veszi, de az ember hajlamos mindent elkomplikálni. Lelkileg felnőni ugyanúgy természetes folyamata kellene legyen az életnek, mint maga a biológiai érés, de ennek a folyamatába már sajnos az egyénnek aktívan részt kellene vennie. Hiszen mit jelent lelkileg felnőtté válni? Felnőtté válni azt jelenti, hogy az ember képes döntéseket hozni és felelősséget vállalni. A probléma pedig itt kezdődik. Valójában ebben rejlik minden, itt van a probléma gyökere, bármilyen lelki megbillenés hátterében pontosan a döntéshozatalnak és a felelősségvállalásnak a megkerülése van. Az emberek inkább másnak adják át a saját „életfonalukat”, a döntést, mintsem, hogy ők maguk vállalnák a felelősséget. Ilyenkor a tudatukban is megjelenik, hogy más kell felelősséget vállaljon értük, például a társadalom, a politika, oldja meg helyettük valaki más a nehéznek tűnő életproblémákat. És ez a helyzet az élet minden területére jellemző. Nagyon sokan párkapcsolatban a másik félre ruházzák a felelősséget. Amikor valakinek kikerül a kezéből a döntéshozatal, akkor pedig mindig lesz, aki ezt hasznosítani tudja. A gond csak az, hogy az elvesztett szabadság nélkül az ember fogságban érzi magát. A fogság érzete pedig megbillent lelki egyensúlyhoz vezet, ez pedig rengetegféle tünetben és lelki problémában nyilvánulhat meg. Ide sorolhatjuk a kényszeres állapotokat, a depressziót, a függőséget, a szorongást. Amikor az emberek bekerülnek ezen állapotok falai közé, ezeket a falakat nem lehet mindig azonnal le is bontani, mert szolgálhatnak akár önvédő mechanizmusokként is, és ha nincs készen az ember arra, hogy ezeket a falakat le merje bontani, akkor sokkal nagyobb kárt okoznánk, mint amennyit segíteni tudunk. Sokszor ki kell várjuk, hogy beérjen a pillanat arra, hogy segíteni lehessen. Erre pedig nincs garancia. A tudatosítás folyamata arról kellene szóljon, hogy az ember maga döbbenjen rá arra, hogy nincs a kezében a saját „mesefonala”. Meseterápiás szempontból ezt úgy fordítanánk le, hogy minden embernek az élete a saját életmeséje, az életmesénknek pedig csak mi magunk lehetünk a főszereplői. Kilenc szerep van minden mesében Vladimir Propp szerint, de a főszerep, a saját életmeséjének a főszerepe csak az egyéné lehet, ő kell legyen a mesehős. A mesehős döntéseket hoz, felvállalja a döntésének a súlyát. Ha rossz döntést hoz, tudja, hogy hibázott, megpróbálja még egyszer és hoz más döntéseket, de tudja, hogy ez nem más hibája, hanem az övé. Amikor ebből a saját főszerepéből kikerül az ember, akkor belezuhan az áldozat szerepébe. Ha ebből a szemszögből vizsgáljuk meg a mai világot, rengeteg áldozattípust tudunk találni. Az áldozat szerepében az ember ugyanis nem tud döntést hozni. Kiszolgáltatott helyzetbe kerül, mindig egy olyan állapotban van jelen, hogy éppen a körülötte lévő világ szereplői határozzák majd meg a mindennapjait. Ha mások bántják, akkor sír, ha mások szeretik és kedvelik, akkor nagyon boldog. Annak a függvényében éli az életét, hogyan viszonyulnak hozzá mások, nem meri, nem tudja egyedül meghozni a döntéseket az életében. A szabadság az, hogy a saját meséjének az egyén a mesehőse, és úgy teszi meg a lépéseket, ahogy a döntéseket ő maga hozza. Ha hibázik, felvállalja a döntések súlyát, ha jó lépést tett meg, akkor az megelégedettséggel és jóérzéssel tölti el. Ennyire egyszerű lenne a recept, de sajnos nem ezt követjük. A függőségek esetében sem, a párkapcsolatokban sem ezt látjuk, ott inkább a birtoklás energiája válik hangsúlyossá, ami szöges ellentéte a szabadságnak. A párkapcsolatok birtoklóvá válnak, mindenki megmondja a másiknak, hogy mit kell tennie és így elhal a szabadság. Megannyi problémát idéz elő tehát a szabadság hiánya, és ha ez csak a felnőtteknél lenne jelen, nem lenne akkora nagy probléma, mert a tudatosítás folyamatába könnyebben el lehet vezetni a felnőtteket. A gond viszont az, hogy a gyerekeknél is egyre hangsúlyosabban vannak jelen lelki problémák. Meseterápiás körökben erre nagyon könnyen rá lehet döbbenni. Rengeteg gyerek szereti A toronyba zárt királylány meséjét. Nagyon sok gyermek tud azonosulni ezzel az állapottal. Bár látszólag a mai gyermekek a világ eddigi minden korához képest a legnagyobb szabadságot élvezik, mégis a lelkükben ott él egy alaphelyzet, az, hogy ők le vannak korlátozva, hogy millió szituációban meg kell felelniük, helyt kell állniuk. A toronyba zárt királylánynak is ez az alaptörténete. Valójában őt nem köti le senki, nincs leláncolva, nincs a szó szoros értelmében fogságba zárva. Gyakorlatilag ő bármikor elhagyhatná a „tornyot”, de a tudatában az a kép él, hogy nem szabad kimennie. Valahogy így van ez velünk is. Nem azért nem lépünk ki ezeknek a kényszerhelyzeteknek a fogságából, mert nem tehetnénk meg, hanem azért, mert azt gondoljuk, hogy nem tudunk, nincs rá lehetőségünk és nem lenne jó, ha elhagynánk ezt a biztonságos komfortzónát. Jelen pillanatban a szabadság ilyen szempontból veszélyben van.

De végül is be kell azt vallanunk, hogy a szabadság, akár a boldogság egy ideál, elérni a tökéleteset nem tudjuk, de törekszünk felé, néha a másodpercek töredékére megtapasztaljuk, aztán sokáig megint azon dolgozunk, hogy elérhessük azt. Ha nem így lenne, a végtelen boldogságba unnánk bele és akkor ezen dolgoznának velünk a pszichológusok.