„Krisztus szabadságra szabadított meg minket…”
Október 23-án, a Szatmár-Németi református templomban a Szatmár-Németi Református Egyházközség és a Szent István Kör szervezett megemlékezést az 1956. október 23-án történtekre emlékezve.
A vasárnap délelőtti istentiszteleten Nagy Dávid ötödéves teológiai hallgató hirdetett igét, Pál apostol galátziabeliekhez írott leveléből választott igeszakaszra építve:„Krisztus szabadságra szabadított meg minket…”. Vannak, akik megküzdenek a szabadságért, vannak, akik kegyelemként kapják azt. A huszonegyedik század emberének nem igazán kell megküzdeni a szabadságért, ezért azt sokan természetesnek veszik. Pál apostol azt tanította: minél jobban közeledik valaki a tömeghez, annál jobban eltávolodik a szabadságtól. Krisztus az élete árán tett szabaddá minket, nekün viszont el kell döntenünk, hogy szabadságban vagy megszabadítottságban akarunk élni — emlékeztette a híveket az igehirdető.

Az igehirdetést követően Kiss József házigazda lelkipásztor köszöntötte a gyülekezetet, majd Sütő Zsolt, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium történelemtanára, a Szent István Kör tagja tartott előadást. Ezt az alábbiakban teljes egészében közöljük.

„Napra pontosan 66 évvel ezelőtt, 1956. október 23-án vette kezdetét a magyarországi szovjetellenes forradalom, mely rövidesen szabadságharcba csapott át.
Az események megértéséhez a második világháborúig kell visszamennünk. A nácizmus fenyegetése által szövetségbe kényszerített Nagy-Britannia, az Amerikai Egyesült Államok és Szovjetunió között kezdettől fogva kibékíthetetlen ellentétek húzódtak, épp ezért a háborús győzelem után az együttműködésük, az ún. antagonisztikus kooperáció megszűnt. A vesztes tengelyhatalmak (Németország, Olaszország és Japán) kiszorultak a nemzetközi politikából, de a győztes szövetségesek közül is csak két igazi nagyhatalom maradt: az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió. 1945 után egy-egy ország sorsát nem az szabta meg, hogy a háborút a győztes vagy a vesztes oldalon fejezte be, hanem az, hogy melyik nagyhatalom katonai ereje szabadította fel vagy szállta meg. Így kerültek egyes közép- és kelet-európai országok szovjet érdekszférába. És bár nagyon kevés kivételtől eltekintve ezekben az országokban a kommunista ideológia és a kommunista párt nem örvendett túlságosan nagy népszerűségnek, a Szovjetunió hathatós támogatásával Romániában, Bulgáriában, Jugoszláviában, Csehszlovákiában, Magyarországon, Lengyelországban és Kelet-Németországban ún. „népi demokráciák” jöttek létre. Ezt Amerika is tudomásul vette. Amikor azonban félővé vált, hogy a nyugati érdekszférába tartozó országokban is kommunista hatalomátvételre kerülhet sor, 1947-ben Amerika meghirdette a Truman-doktrínát, kinyilvánítva, hogy az Amerikai Egyesült Államok kész gazdasági és katonai eszközökkel meggátolni a kommunizmus további térnyerését. Kezdetét vette a hidegháború.
A szovjet típusú rendszerek gazdasági hibái az 1950-es évekre már nyilvánvalóvá váltak. 1953 nyarán a kelet-németek tüntetésekkel és sztrájkokkal követelték életkörülményeik javítását, egyúttal szabad választásokat és a kommunista kormány lemondását is kérték. A kibontakozó felkelést vérbe fojtották. Hasonló módon jártak el 1956 júniusában Lengyelországban, a poznani munkásfelkelés leverésekor is.
A Rákosi rendszer hibás gazdaságpolitikájának hatására 1953-ra Magyarországon is drasztikusan csökkent az életszínvonal, sok ember éhezett, válsághelyzet alakult ki. Ilyen körülmények között, szovjet utasításra változást eszközöltek. Nagy Imrét nevezték ki miniszterelnöknek, aki meggyőződéses kommunista volt, viszont megpróbálta kijavítani a pártvezetés korábbi hibáit. Megígérte az internálótáborok feloszlatását, a kuláklisták eltörlését, csökkentette a parasztok beszolgáltatási kötelezettségeit és a nehézipari beruházásokat, támogatta a könnyű- és az élelmiszeripart, valamint a kisipart, nagyobb szerepet biztosított az országgyűlésnek. Azonban ellentétbe került Rákosival és a moszkvai vezetéssel, ezért 1955-ben lemondatták. A közutálatnak örvendő Rákosit a szovjetek 1956-ban szintén eltávolították első titkári tisztségéből, és a hasonló módon népszerűtlen Gerő Ernővel helyettesítették. Az országban egyre erősödött az ellenzéki hangulat. A Magyar Írók Szövetsége, valamint a frissen megalakult Magyar Egyetemisták és Főiskolai Egyesületek Szövetsége rendszerellenes bírálatokat fogalmaztak meg.
A Budapesti Műegyetemen az ország egyetemeinek küldötteiből alakult diákgyűlés 1956. október 22-én 16 pontban összefoglalta követeléseit: nemzeti függetlenséget, a szovjet csapatok kivonását, általános, egyenlő, titkos választásokat, többpártrendszert, teljes vélemény- és szólásszabadságot, szabad rádiót, Nagy Imre miniszterelnökké való kinevezését és a Sztálin-szobor eltüntetését szerették volna. Ekkor döntöttek arról is, hogy október 23-ra a lengyelek melletti rokonszenv-tüntetést szerveznek. Ez volt az a szikra, amelytől fellobbant a forradalom lángja. A nap eseménytörténete közismert: a délután 3 órakor a Petőfi-szobornál gyülekező tüntetők elszavalták a Nemzeti dalt és felolvasták a 16 pontot. A Bem-szobornál megszületett a forradalom jelképe: a lyukas nemzeti zászló. Este fél 10-re a Dózsa György úti Sztálin-szobrot is sikerült ledönteniük, a másnap hajnalig tartó ostrom során pedig a Rádió épülete is a forradalmárok kezére került. Október 24-én Nagy Imre lett a miniszterelnök, aki kormányfőként próbált kiutat találni az aggasztó helyzetből. Országszerte folyt a harc, sortüzek dördültek, a szovjet páncélosok beavatkozása pedig még elkeseredettebbé tette a küzdelmet. Október 28-ra aztán győzött a forradalom. Nagy Imre tűzszünetet rendelt el, feloszlatta az ÁVH-t, újra a Kossuth-címer lett a hivatalos nemzeti jelkép, az eseményeket nemzeti forradalomnak minősítette. Magyarország néhány napra ismét szabad ország lett. Sajnálatos módon azonban október 29-én kirobbant a szuezi válság, s a nyugati országok figyelme ezután ide irányult. Mi több, a moszkvai amerikai nagykövet ezen a napon hozta a szovjet vezetés tudomására, hogy az Egyesült Államok sem Magyarországot, sem Lengyelországot nem tekinti lehetséges katonai szövetségesének. Október 31-én a kormány bejelentette, hogy Magyarország kilép a Varsói Szerződésből, és a szovjet csapatoknak el kell hagyniuk az ország területét. Veszélybe kerültek a kelet-európai szovjet érdekek, a fennálló hatalmi erőegyensúly. A budapesti brit nagykövetség november 1-én a következő táviratot küldte Londonba: „Az oroszok hirtelen ráébredtek, hogyha erőiket teljesen kivonják, a kommunizmusnak vége ebben az országban, ez pedig olyan kilátás, amelyet nem fogadnának el, s ezért küldenek be erősítést, hogy az erő helyzetéből tárgyaljanak. Tekintve, hogy a világot teljesen leköti a Közel-Kelet, az oroszok úgy határoztak, hogy a megbékélés politikáját az ellenkezőjére fordítják, és fegyvereik erejével rákényszerítik akaratukat az egész országra.” És valóban: a szovjet tankok november 4-én hajnali 4 órakor megindultak Budapest ellen, s néhány nap alatt vérbe fojtották a magyar szabadságharcot. A magyarok úgy érezték, joggal, hogy a korábbi ígéretekkel ellentétben a nyugat, és főként Amerika magukra hagyta őket. Hiába kérte kétségbeesett kiáltványban Bibó István államminiszter, hogy „Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és az igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain a sor, hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek Alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek az erejét. Kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében.” Kérése süket fülekre talált.
Az események mérlege elszomorító: 20 ezren megsebesültek és 3300-an meghaltak az utcai harcokban, 229 főt kivégeztek, 20 ezret bebörtönöztek, 13 ezret internáltak, s kb. 200 ezren úgy döntöttek, hogy hazájukat elhagyva nyugatra emigrálnak.
A mai napig kevésbé kutatottak és kevésbé ismertek az 56-os forradalom erdélyi vonatkozásai. Mert bár Romániában a magyarországihoz mérhető eseményekre nem került sor, de a magyar forradalomnak voltak erdélyi és romániai vonatkozásai, mi több, rendkívül súlyos máig ható következményei is. Közvetlenül a forradalom kitörése után Románia két, magyarul tökéletesen beszélő párttisztviselőt, Aurel Mălnășant és Valter Romant Budapestre küldte, hogy feltérképezzék a helyzetet. A kiküldöttek nacionalosta puccsnak nevezték az eseményeket, amelyek aggasztó folyamatokat indíthatnak el Romániában. A román kommunisták ezért november 2-án katonai segítséget ajánlottak a szovjeteknek a magyar forradalom elfojtásában, amelyet Hruscsov ugyan visszautasított, de november 23-án már beleegyezett abba, hogy a volt miniszterelnököt, Nagy Imrét néhány miniszterrel és azok családjaival együtt Romániába szállítsák és több mint fél évig Snagovon tartsák fogva. A románok lojalitását meghálálandó, Hruscsov 1958-ban hozzájárult a Romániában állomásozó szovjet csapatok kivonásához. Ugyanakkor a magyarországi kommunisták is hálásak voltak. Hálájuk jeleként 1958. február 25-én Marosvásárhelyen tett látogatásán Kádár János hivatalosan kijelentette, hogy a „nemzetiségi kérdés Románia belügye”, magára hagyva ezzel az erdélyi magyarságot. Az államvezetés hozzálátott a magyar oktatási intézmények elsorvasztásához. Elsők között a „reakció és nacionalizmus fellegvárának” titulált kolozsvári Bolyai Tudományegyetemet számolták fel, 1959-ben összevonva azt a román tannyelvű Victor Babeș Tudományegyetemmel.
Bár romániai forradalom nem volt, a megtorlás azonban nem maradt el. Stefano Bottoni kutatásai alapján 1956 és 1962 között 30 ezer embert tartóztattak le politikai okok miatt és több mint 10 ezer embert jogerősen elítéltek a bukaresti, iași-i és kolozsvári katonai bíróságok. 1957 és 1959 között 45 személyt végeztek ki.
Máig ható következmény, hogy 1956 után nemzetbiztonsági tényezőként tekintettek a kisebbségekre. Megindult az autonóm életterek felszámolása, egyre fontosabbá vált az erőltetett urbanizáció és az észak-erdélyi városokban a román többség mesterséges kialakítása.
„Egy nép kiáltott. Aztán csend lett” — értékelte az 56-ban történteket Márai Sándor. Ha tehetjük, csendesedjünk el mi is a mai nap folyamán, és 66 évvel az események után tisztelegjünk egy főhajtással 1956 hősei előtt. Gloria victis! Dicsőség a legyőzötteknek!”
A történelmi előadást követően az egyházközség fiataljai adták elő erre az alkalomra összeállított műsorukat.
