Kannibália kannibáltalanítása – Boros Ernő mindnyájunk szószólója
Ünnepi számhoz érkezett az Otthonom Szatmár megye könyvsorozat. Boros Ernő: Kannibália kannibáltalanítása című, karcolatokat, groteszkeket, jegyzeteket tartalmazó kötete a sorozat 60. darabja. Ünnepi alkalomhoz méltó kiadvány.
A sorozatban megjelent szerzők hosszú sorából csak Gellért Sándor, Muhi Sándor, dr. Tempfli Imre, Sipos Ferenc, Benedek Zoltán, Merli Rezső, Bársony István, Fejér Kálmán, dr. Ábrám Zoltán, Balogh Géza, Bereczky Orbán Zselyke nevét említjük.
A hatvan kötetből a következő 5 cím kötődik Boros Ernő nevéhez: Mindennap eljött a halál (2002), Szatmári „svábokból jött magyarok” Romániában (2020), „Hogy a magyar pusztuljon” 1944 vége – 1945 eleje: Szatmár megyeiek a (barca)földvári haláltáborban (2022), Ostinato – Avagy: „Hát nem őrült (…) ez a Deák Endre?” (2022), Kannibáldemokrácia (2024).
Szokták mondani a közhellyé vált mondatot: a téma az utcán hever. Mi meg azt mondjuk, hogy Boros Ernő felcsipegette. Már az nagy érdeme a szerzőnek, hogy életünk szürke mindennapiságában lappangó témákra figyelt fel. Amikről ír, olyan esetek, amelyek miatt megrökönyödik, felháborodik, máskor elmosolyodik az olvasó. Boros Ernő azonban higgadtan, tisztes távolságból, kellő bölcsességgel szemlélve írja meg szereplőinek viselkedését, kívülállóként, mégis az igazzal együtt érezve meséli el történeteiket. Lekortyol egy pohár hideg vizet és elébünk rakja a minket körülvevő valóságunkat, a mi sajátos valóságunkat. Mert a mienk, amit leír, csak nem merünk közösséget vállalni velük, vagy alig-alig ismerjük – pedig benne élünk. A kérdés ilyenkor az, hogy hajlandóak vagyunk-e megismerni, tanulni, szembenézni a kínosan fájdalmas dolgainkkal? Van-e bátorságunk szembenézni azzal, miben élünk? Képesek vagyunk-e észrevenni, hogy mennyi kultúránktól idegen, tájidegen dolog veszi el a figyelmünket. Szellemünk, lelkünk mennyi hamisság irányába botladozik, hogy nem jut erő és energia a saját lábunk elé nézni.
A lélek fogékony, az éhes lélek még fogékonyabb és bevesz mindenféle álságot, hamisságot, hazugságot, amivel a sajtó, a televízió megkínálja – és leköti érdeklődésünket. „Mert a lélek, a lélek, a lélek/ már semmiségnek örülni sem átall (…)” – írja Szilágyi Domokos[1]. Odafigyelve észrevehetjük mi magunk is, hogy mennyi idegen semmiség, mennyi „különlegesség”, mennyi „érdekesség” tölti be (és ki) beszédünket, lelkünket, köti le figyelmünket. Mennyi mindenre figyelünk, a magunk dolgaira már nem futja sem az időből, sem az erőnkből, sem a figyelemből. Boros Ernő segítségével talajt foghatunk és megérkezhetünk a saját valóságunkba.
Szerzőnk megmutat, leleplez, megmagyaráz, fényt gyújt, hogy lássuk azt a politikai, társadalmi, emberi közeget, amiben élünk. Mert úgy tűnik, nem látjuk a fától az erdőt! Induljunk hát el Boros Ernővel életünk erdejébe, hogy látva lássuk miben is élünk.
*
A könyv 65 írást tartalmaz, amint azt már fennebb jeleztük műfaji szempontból vegyes egymásutániságban.
Vannak családi, mélyen érzelmi fogantatású írások, amelyek egy melegszívű, szeretetre éhes, elérzékenyülő férfiember arcát mutatják. Csak az ész, csak az észszerűség, csak a ráció, csak a birtoklásra törekvés világában jólesik a lányába szerelmes apa sorait olvasni, melyekből a szeretet lobogva világít. Ez a néhány írás derűs, lélekemelő oázisa a könyvnek, amiről az jut eszünkbe: embernek lenni emelkedett létezés, embernek lenni szép, embernek lenni jó.
*
Régi és kitűnően működő vesszőparipája Boros Ernőnek a Romániában élő kisebbségek helyzetének ábrázolása. Szerzőnk legtöbb esetben nem elégszik meg a látlelet felmutatásával, megoldást, gyógyszert, gyógymódot, keres, és nem egy esetben követel. Svábok, zsidók, magyarok, örmények, cigányok szenvednek hátrányt ebben az országban, csak azért, mert nem románnak születtek. Boros Ernő mindnyájuk szószólója.
A kötet címadó, abszurdba hajló, de mégis a romániai kisebbségek politikai megítélésével azonosítható Kannibália kannibáltalanítása című írása 1992-ben született. Azóta 32 év telt el és az akkor leírt történet ma is érthető, sőt égetően fáj, mintha ma született volna. Ennek az írásnak az egyik értéke, hogy ma is igaz. A másik, hogy bármennyire elvonatkoztatott, mégis dokumentum erejű írás arról a romániai hatalmi módszerről, amivel a mindenkori kormány szemérmetlenül él és visszaél.
Ki hallott vegetáriánus kannibálról?! Ki hallott növényevő ragadozóról?! Senki, mert ilyen nincs, sugallja az ézsszerűségünk. Amikor a kannibál növényevő lesz, már nem kannibál, diktálja a józan ész. És fordítva, Orwell (1984) kiéheztetett patkányai egymást falják fel, és válnak ragadozóvá, ha az életösztön rákényszeríti őket. De ők patkányok, jajgat fel bennünk a tiltakozás!
Boros Ernő kannibáljai arról szónokolnak, hogy az emberevés bűn, ezért folytonosan harcolni kell az emberevés ellen – mondják az emberevők. A hétköznapi hiszékeny ember erre azt mondja, ezek már nem kannibálok, ezek már kifejlődtek és civilizált európai emberek. A valóság azonban éppen az ellenkezője, „továbbfejlesztették” a gondolatmenetet, új értelmet adtak szavainknak, ha ragadozó ösztönük úgy diktálja, átírják szókészletünket.
„Az emberevéssel meggyanúsítottakat, majd megvádoltakat azonnal magukkal vitték, titokban kondérba tették, megfőzték és jó étvággyal megették” Kiket? A meggyanúsítottakat, a megvádoltakat – nem az emberevő társukat! Ráadásul, mindig marad egy utolsó emberevő, aki jóllakik az utolsó meggyanúsítottakból, nem beszélve arról, hogy a hagyomány lelke is vissza szokott térni.
Az emberevésről, mint bűnről szónokló kannibálokkal szemben reménytelen a sorsunk. Látszatra a kannibáldemokrácia a kötet legreményvesztettebb írása. Mégis derűlátónak kell lennünk. Hála Istennek, mindig akad egy Boros Ernő, aki azzal riadóztat bennünket, hogy leírja, megmutatja a kannibáldemokrácia sajátosságait. A mi dolgunk az ebből való kigyógyulási út megtalálása, és a folytonos éberség! Milyen kár, hogy életerőnk jelentős részét a kannibálokkal szembeni védekezésre kell fordítanunk. Mert ugye világos mindenki előtt, hogy a kisebbség asszimilálása is kannibál munka. Mennyi egyéni- közösségi-országépítési erő pazarolódik el arra, hogy megvédjük magunkat a kannibáldemokráciától.
*
Tovább szemlézgetve a politikai tartalmú írások között, nem kis meglepetés éri az olvasót, amikor a Nagykárolyban 2023. április 12-én a Kölcsey Ferenc szoboravatáson idegenből toborzott csőcselék és a hozzájuk csatlakozott nagykárolyi román „tüntetők” motivációjáról kiderül, hogy fejenként 200 lejért ordítottak magyarellenes jelszavakat, fasiszta gondolatokat, mocskolódtak, kolompoltak. Boros Ernő felteszi a mai napig megválaszolatlan kérdéseket, amit jó lenne, ha mi is a fejünkbe vésnénk és követelnénk a tisztázásokat:
„1) Ki/mi (milyen politikai párt, háttérszervezet vagy álcázott hatalmi struktúra) és milyen forrásból fizet a bérhurrogóknak (értsd: a botrányokozásra felbérelteknek) fejenként 200 lej gyűlölködési/üvöltözési/kolompolási díjat.
2) Más településekről mozgósítottak esetén ki/mi fedezi a „kiszállási” költségeiket.
3) Ki/mi biztosít számukra nem hivatalosan egyfajta mentelmi jogot, arra az esetre, ha valamely beavatatlan/túlbuzgó «hatósági közeg» netalán tenni akarná a dolgát: bírságolásukkal, felelősségre vonásukkal próbálkozna.” A kérdésekre a mai napig nincs válasz!
*
A demokratikus esélyegyenlőségen ejt súlyos sebet az a törvény, mely szabályozza az állami vállalatok vezetőinek kinevezését. Már az alaphelyzet igazságtalan, amely szerint a rendőrség, a csendőrség, a katonaság és a tűzoltóság vezetőiről nem a demokratikus választás alapján, hanem felsőbb közbeavatkozás által döntenek, ami azt eredményezi, hogy magyar szakember ezen intézmények vezetői székébe nem kerülhet. Ez már a kisebbség égbekiáltóan negatív megkülönböztetése.
Folytassuk Boros Ernő mondataival: „Amennyiben az RMDSZ ellenzékbe szorul – ami pedig a többpártrendszer játékszabályainak megfelelően bármely politikai alakulattal megeshet –, a magyar kisebbség eleve nem kaphat számarányának megfelelő részt a hatalomból, hiszen képviselői a helyhatósági választások eredményeként esetlegesen funkcióba került megyei tanácselnököket és polgármestereket leszámítva – automatikusan kiszorulnak a vezető tisztségekből.” Miért? Mert az állami intézmények régi vezetőit mindig a hatalomra kerülő új párt leváltja, illetve nevez ki újakat, azaz a maga embereit. Különösen hátrányos ez a magyar többségű megyékben. Amikor az RMDSZ kiesik a hatalomból, helyére román párt kerül, ami magával hozza a magyar vállalati vezetők lecserélését, és ettől a pillanattól a demokratikus esélyegyenlőség súlyosan sérül, ami egyetlen egy román testvérünknek sem fáj. „Ez így bizony nagyon rosszul van elrendezve, változtatni kellene rajta!” – zárja figyelemreméltó eszmefuttatását a szerző.
*
A kötet további politikai tartalmú üzeneteit megtaláljuk az Ellenszelekció, Dupla ellenszelekció, Egyszer használatos tolerancia, Farkas-politika, Farkasdemokrácia, Palira Framingeltek című írásokban.
*
A Kannibália kannibáltalanítása című kötetben szereplő 65 írás több mint egyharmada cigánytörténet. Egy-egy féldeci italért cigányok[2] által elmesélt történeteket jegyzett le és tett közé a szerző.
Emlékezzünk vissza a ’90-es évekre, amikor a sajtóban, a politikai beszédekben a cigány helyett megjelent a roma kifejezés. Akkor olyan politikai széljárás kezdett fújdogálni, hogy felejtsük el a cigány kifejezést, mert az…
Értetlenül néztünk magunk elé és megkérdeztük; mi lesz a cigányzene, a cigányalma, a cigányzenekar, a cigánykerék szavainkkal? Vagy hogyan fogjuk nevezni a cigánybúza nevű gyomnövényt, és a cigányhalat? Ebben az esetben is át kell értelmeznünk szavainkat? Megvigasztalt a történelmi gyakorlat. Eszünkbe jutott, hogy a XIX. században volt már ilyen kísérlet, akkor a cigányokat újmagyaroknak nevezték és így is írták be az anyakönyvekbe. Ahogy az újmagyar, úgy a roma kifejezés sem maradt meg a köztudatban. A 2000-es évekig a tapogatózó kísérletezés folyt. Hol a roma, hol a cigány név volt forgalomban. Boros Ernő nem bizonytalan, a legtermészetesebb módon használja a cigány elnevezést. Teheti ezt, mert a cigányok is vállalják a cigányságukat, akkor miért ne tartsuk tiszteletbe az ő valóságukat?
A cigány témájú írások olvasásakor döbbenünk rá, hogy együtt élünk ezzel a népcsoporttal, előítéleteink vannak róluk, de nem ismerjük őket. Boros Ernő nem azzal a szándékkal foglalkozik velük, hogy az előítéleteket lerombolja vagy újabbakat alkosson, hanem azért, hogy általuk megmutassa őket. Ebben a kötetben nem magyarok, hanem cigányok vallanak cigányokról.
Különösen nagyon fontos vállalkozása ennek a munkának, hogy megidézi a Nagykároly környéki cigányok nyelvét, azt a magyar-cigány kevert nyelvet, amit ennek a vidéknek a cigányai beszélnek. Tehát nyelvészeti szempontból is értékes dokumentum a könyv. Kisebb cigány-magyar szótárt lehetne összeállítani Boros Ernő írásai alapján. De néprajzi szempontból is értékes írások ezek. A nagykárolyi cigányvég[3] nyelvezete mellett, a cigányságnak és közvetlen szomszédságukban élőknek a viselkedése, gondolkodása, szokásai, erkölcsi magatartása bontakozik ki előttünk.
Lehet ezeken az írásokon szórakozni, de lehet tanulni is belőlük, és kell következtetéseket is levonnunk. Megismerhetjük a cigányok sajátos életben maradási észjárását, ravaszságát, furfangosságát, fondorlatosságát. Erkölcsi felfogásuk szerint a törvények betartásán dolgozó rendőr „koporsóba való”. A munkával kapcsolatban is vannak „elveik”, ilyen például: „nem ragaszkodtam a munkához”, szeret vendég lenni a munkában, olyan munka után nézni, amibe nem fárad bele, a lopás nem bűn, hanem eszköz a megélhetéshez. Nagyon kemény, kegyetlen és riasztó az összkép.
A cigány észjárás ragályos betegség. Azok, akik a környezetükben élnek, mondjuk a cigányvégen, így dicsekszenek: „ha valaki a cigányvégen nőtt fel, és rákapott a roma kormarkra, többet ér az életben száz egyetemnél! Mer’ aki a cigányoktól tanulta meg forgatni magát, azon emberfia ki nem fog, az bepaliz mindenkit.”
Úgy olvassuk Ájtatosrabló, Bolhafészek, Csingacsguk, Gőte, Hurka, Kanijani, Kopaszkandúr, Marmeládé, Mocsadék, Patkány, Pukló, Térdigcsimbók, Tyúkos Bence, Vastag Papó, Zabálós, Zsíroskenyér történetét, hogy felháborodunk, hogy megdöbbenünk, hogy csodálkozunk, mintha azokat Boros Ernő egy másik égitesten gyűjtötte volna. Ezek a beszédes nevek egyben jelzők is, jelzik kik a szerző beszélgető partnerei. Erkölcsi érzékünket, életszemléletünket felborzolják.
Boros Ernő cigányokat idéző írásai a meglepetés erejével hatnak, el lehet nevetgélni rajtuk, de az ellenkezője is igaz. A történetek egyenként és külön-külön érdekesek, különlegesek, de társadalmi összhatás tekintetében nyomasztó benyomást keltenek.
Van arra is példa Boros Ernő könyvében, hogy a román nemzetpolitika felhasználja a cigányságot a román-magyar barátság igazolására. Erről szól a Cigányverő testvériség című írás. „1993. szeptember 20-án Hadréven, ebben a kicsiny Maros megyei faluban – egy roma megölt egy románt, mire a helybeli románok és magyarok az itteni romák 33 háza közül 13-at felgyújtottak, 3 roma életét vesztette, tehát valóságos cigánypogrom bontakozott ki. (…) Nem magát az eseményt találtam gyanúsnak, sőt még azt sem, ahogy a román sajtó leírta. Ami első pillanattól kezdve zavart, hogy szinte kivétel nélkül minden román újság hangsúlyozta: Hadréven románok és magyarok közösen, testvéri egyetértésben léptek fel a cigányok ellen. (…) a román sajtó utoljára Ceauşescu idején emlegette ilyen egységesen a román-magyar testvériséget. De akkor mindenki tudta, hogy általában a fordítottját kell érteni annak, amit a román sajtó állít.”
Lehet, hogy most is? – elmélkedünk a szerzővel. Az 1990-es magyarellenes pogromok Szatmárnémetiben, aztán Marosvásárhelyen nem tettek jót Románia külföldi megítélésének. 1993-ban újabb politikai tehertétel lett volna a hadrévi eset. Ezért úgy kellett láttatni a dolgot, hogy „Hadréven nemcsak románok verték-űzték a cigányokat, hanem magyarok is.” Az sem mellékes szempont, hogy „a magyar és a cigány Románia két legnépesebb kisebbsége. Tehát ajánlatos elkerülni azt, hogy érdekeikért közösen lépjenek fel. Akkor már inkább éljen a román–magyar testvériség.” A módszer nem új: oszd meg és uralkodj… *
A könyv elolvasása felismerési, tanulási és szórakozási folyamat. Mindez nem sokat ér, ha nem rejti magába a Könyv örök érvényű szándékát, azt, hogy a felismerés, a tanulás, a szórakozva megvilágosodás magasabb fokára érve továbbadói legyünk az általunk kihámozott gondolatoknak. Feladatról van szó! Az olvasás feladatáról, arról, hogy a Szerző által elénk gördített nagy élethalmazból válasszunk ki egyet-kettőt és vállaljuk magunkra a továbbgörgetését. Például: az ne legyen kérdés, hogy szavazáskor kire adom a szavazatomat. Aki ma ebben a kérdésben bizonytalan, olvassa el még egyszer a könyvet!
[1] Szilágyi Domokos: Bartók Amerikában.
[2] „(…) kétféle cigányt különböztetünk meg, aszerint, hogy milyen mértékben asszimilálódtak, illetve őrizték meg nomád hagyományaikat, szokásaikat: az ún. magyarcigány és az oláhcigány. (…) A magyarcigányok nagy része nem tud cigányul” Sárosi Bálint: Cigányzene, Gondolat, Budapest, 1971.
[3] Cigányvég: „(…) a cigányok (…) a letelepült lakosság közelében, a városok és falvak mellett tartózkodtak, ahol mindazt, ami létfenntartásukhoz szükséges volt, a legkönnyebben meg tudták szerezni.” Sárosi Bálint: Cigányzene, Gondolat, Budapest, 1971.