A Partiumi Magyar Napok keretében a képzőművészeti múzeum szervezésében In memoriam Szatmári Ágnes címmel a Szatmárról származó, majd ide visszatérő festőművész, díszlet- és jelmeztervező munkáiból nyílik kiállítás augusztus 16-án, szerdán 18 órakor, melyet a nemrég elhunyt alkotó emlékének szentelnek. Megtekinthetők a művészeti múzeum tulajdonában lévő alkotások, de a család által hozott festmények és személyes tárgyak is.

A retrospektív kiállítás tisztelgés a művész előtt, aki élete jelentős részét Szatmárnémeti kulturális élete gazdagításának szentelte. Az Északi Színházban eltöltött 30 év mellett termékeny festő is volt, számos munkája lelhető fel szerte a városban.

Csirák Csaba korábbi írásából megismerhetjük a festőművészt, a díszlet- és jelmeztervezőt.

Szatmári Ágnes az életéről és színházi munkáiról

A szatmárnémeti színjátszás több mint két évszázados története során soha senki nem készített annyi jelmezt és díszletet az itt működő társulat részére, mint Szatmári Ágnes. Egész életét városunk színjátszásának szolgálatában töltötte el. Egy emberi és művészi tapasztalatokban gazdag életpálya értékei csillannak fel nem kevés tanúsággal járó beszélgetésünk során. A továbbiakban átadjuk a szót Szatmári Ágnes tervezőművésznek.

„Szatmárnémetiben jártam összes iskoláimat a középiskolával bezáróan. A Református Leánygimnáziumban kezdtem el, amit később összecsaptak a katolikusokkal. Végig leányiskolába jártam, én nem részesültem koedukációs képzésben.

Jó tanáraink voltak. Felnéztünk a tanárainkra, szerettük őket. Koósné Sándor Mária volt az osztályfőnököm. Ma is tartjuk a kapcsolatot. Nagy tudású ember volt. A férjéről, Feri bácsiról nem is beszélve. Aztán Ligeti Zoltán, aki magyar nyelvet és irodalmat tanított és a felesége, Dávid Anna szintén a kedvenceink közé tartozott.

Mindig humán beállítottságú voltam. Engem nem kellett meggyőzni az olvasás szépségéről és fontosságáról. Látástól vakulási olvastam. A mi házunkban csak irodalom volt, tinglitanglit nem tartottak a szüleim, akik szintén olvasó emberek voltak. Az olvasási igényemet a családi könyvtár nem elégítette ki. A bombázás előtt, tizenéves koromban a világirodalom javát a Református Gimnázium könyvtárából szereztem be. Nehogy azt képzelje valaki, hogy a velem egyívásúak között én voltam az egyetlen olvasó ember! Az iskolatársaim többsége olvasott. Ennek a nyoma ma is meglátszik azon a korosztályon.

A képzőművészet iránti érdeklődésemet családi örökségképpen kaptam. Apai nagynéném Szatmári Jolán (1908–1972) volt a rajztanárom, de nem csak az enyém, aki akkor rajzolni tanult a városban hozzá járt. Szatmári Jolán nem csak rajztanár volt, nagyszerűen festett. Szerteágazó érdeklődési köre miatt nem lett belőle festőművész. 1948-ban Románia sakkbajnoka volt. Az egyik trófeát most adtam át a Sakkszövetség szatmári irodájának.

A rajzkészség nem csak női ágon öröklődött. Apai nagyapámat, Szatmári Gézát, aki kárpitos volt és lakberendező, az 1900-as években fölvették a színházhoz díszletmesternek. Ugyanakkor ő festette a díszleteket is. (Akkor csak típusdíszleteket készítettek. Ez úgy kell elképzelni, hogy volt szoba díszlet, erdő díszlet, vízpart díszlet stb. Nem készült külön díszlet mindegyik darabhoz.). Sajnos nagyon korán, 41. életévében, 1915-ben meghalt. A család abban az időben a színház mellett a Színház közre (ma Dózsa György utca) néző kétablakos házban lakott, ahol most a színházi műhelyek vannak. Később ugyanott laktak Szabó Miska bácsi fővilágosító a családjával. (lásd: Csirák Csaba: A szatmárnémeti színjátszás otthonai 18.) Nagyapám halála után csak úgy tarthatták meg a lakást, ha apám, szinte gyerekfejjel, átveszi a nagyapám állását a színháznál. Ott lakott a család, amíg apám lakatos oklevelet szerzett és felszabadult.

Nagyapám és apám után 1957-ben én is a színházhoz kerültem. Kolozsvárott a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán nem volt jelmez- és díszlettervező tanszak, én festészetet tanultam Miklóssy Gábornál. De eszem ágában nem volt, hogy színházi munkával foglalkozzam. Engem a színház mint irodalom érdekelt, de soha nem foglalkoztatott képzőművészeti szempontból.

Amikor 1956-ban áthelyezték a magyar tagozatot városunkba, a tervezők Nagybányán maradtak. Az első előadásokat vendégtervezőkkel készítették. Amikor 1957-ben a Rómeó és Júlia színreviteléhez meghívták Kolozsvárról Szakács Györgyöt, ő csak a díszleteket vállalta el. Érthető, hiszen egy Shakespeare-előadás korhű ruháit, jelmezeit csak olyan személy tervezheti, aki végig jelen van a próbafolyamatok minden szakaszán. A színészt a feje búbjától a cipője talpáig meg kell tervezni.

Nagybányáról Szatmárnémetibe érkezve nagy bajban volt a színház vezetése, nem volt jelmeztervezője. Ekkor Szabó Miska bácsi, a fővilágosító, megszólalt: hát ott van Szatmárinak a lánya, ő most végzett Kolozsváron. Behívtak. Így kerültem a színházhoz. Mint hályogkovács álltam munkába. Halvány gőzöm nem volt ehhez a munkához.

Hat évet végeztem az Akadémián. Onnan mint képzőművész kerültem ki. Az egyetlen terület a mienk volt, ahol nem adtak állást az egyetemet végzettnek. Kaptam viszont 500 lej havi ösztöndíjat. Ez két évig járt. Hazajöttem. Munkahely nélkül maradtam, az ösztöndíjból tengődtem. Egy év után jól jött a színház ajánlat, és örömmel elfogadtam.

A színháziak fene nagy tiszteletet előlegeznek meg mindenkinek, amikor aztán kiderül, hogy az sem egy Úristen, akkor szétszedik az embert. Ebbe a világba csöppentem.

Szakács Gyurival nagy szerencsém volt. Leült velem és dióhéjban elmondta a jelmeztervezés lényegét. Számomra az egy életre szóló útravaló volt. A Rómeó és Júliával kapcsolatban elmondta, hogy: két egymást gyűlölő, egymással vetélkedő család szerepel a darabban. Ezeket színben és formában meg kell különböztetni egymástól, nagy hangsúlyt fektetve arra, hogy felismerhetővé váljanak az alakok jellemei.

Mivel nem tanultam ezt a szakmát, elővettem a reneszánsz festészetet Piero della Francescát és a többieket, és nagyon szép, ízléses, nem túltarkított jelmezek készültek. Nagy sikerünk volt. Ezek után Harag György díszlettervezésre is felkért. Az 1957–1958-as színi évadtól a társulat díszlet- és jelmeztervezője lettem.

Óriási szerencsém volt apámmal. Az ő színházi tapasztalatai segítettek ki az első időszakban. Megmutatta hogyan kell elkészíteni egy díszlettervet, milyen feltételeknek kell megfeleljen a díszlet, az egyes elemek méreteire is felhívta a figyelmemet, hogy azok jól kezelhetőek, szállíthatóak legyenek.

A képzőművészeti képzettségemnek és tehetségemnek természetesen nagy hasznát vettem mint színházi tervező. Rajzolni mindenképpen tudni kell, mert mi tervezzük meg a látványt, annak színekben formákban való megfogalmazása a feladatunk.

A színházi tervező nem szuverén művész. Alá kell vesse a munkáját a rendező elképzelésének. Amikor egy új darab szövegkönyvét megkapjuk, elsőként egyeztetünk a rendezővel. Ő elmondja, hogyan képzelte el a színpadi mozgást; hol kell ajtó, hogyan legyen berendezve a tér, ahol a cselekmény játszódik, milyen tárgyakra van feltétlenül szüksége az előadásban, amely látványszerűen is meg kell jelenjen. A közös alkotásra a következő lépésben kerül sor, amikor a rendező elképzelésétől nem idegen ötletekkel rendezem be a játékteret. Az ő elképzelésével szöges ellentétben álló ötleteket nem vihetek be.

A színházi terveim elkészítésében szakkönyvekhez fordultam segítségért. A Református Gimnázium könyvtárában volt egy Képes világtörténelem. Bevetettem magam a könyvtárba és heteken át rajzoltam. Az ipari iskolának a könyvtárát felszámolták. Hatalmas értékű könyveket dobtak ki. Onnan fillérekért szerezem be olyan könyveket, amelyek segítettek a munkámban. Az évek folyamán nagyon értékes szakirodalmat sikerült összegyűjtenem. Ennek nagy részét továbbadtam az utódaimnak.

Sajnos ma nagy divat ugyanabban az előadásban a stílusok összevisszasága. Lásd Bánk bán napszemüveggel. Miért kell a Lear király színpadán első világháborús jelmeznek megjelennie? A klasszikusok örök érvényű üzenetének megértéséhez nem kell Bánknak napszemüveg, vagy más koridegen jelmez. A másik hátrány, az ilyen stíluszagyvaság esetén, hogy a különböző korok gyönyörű ruházatát nem ismerheti meg a néző. A reneszánsz, a rokokó és a többi korok látványos, gyönyörű viseletét meg kell mutatni a nézőnek. A történelmi darabok esetén ragaszkodni kellene a korhű díszletekhez és jelmezekhez.

A jelmeztervezőnek kötelessége a színészt is segíteni, a ruhák segítségével bevinni őt abba a korba, amelyikbe a cselekmény zajlik, segíteni a figura megalkotásában, a jellem megrajzolásában és egyáltalán fizikailag takarni azt, ami hátrányos és kiemelni az előnyös tulajdonságokat. Ebben a munkában a rendező jó színészválasztása nagyon fontos.

A hatvanas-hetvenes évek a színházunk virágkora volt. Ez úgy a színészi-rendezői munkára vonatkozóan igaz, mint az előadások látványára. Amikor Nagybányáról átköltözött Szatmárnémetibe a társulat, a raktárak üresek voltak. Következésképpen mindegyik előadásra új díszlet és vadonatúj jelmez készült. Leadtam a terveket a gazdasági osztályra ők mindent beszereztek.

Kiváló szaktudással felvértezett szabóink, kalaposaink voltak. Nem létezett az a reneszánsz kalap vagy fityula, amit a szatmári kalaposok nem tudtak volna elkészíteni. A díszleteket az asztalosműhelyben készültek. Ott is minőségi munkát végeztek. Újból meg kell emlékeznem apámról, Szatmári Béláról — az 1918/1919-es évadban már Kovács Imre színigazgató szatmárnémeti társulatának volt a tagja —, aki elsősorban a díszletek műszaki megtervezésében és kivitelezésében nagyon sok esetben segített nekem.

Terveztem maszkot, vendéghajat, parókát, bajuszt. A munkakörömhöz tartozott a plakátok, műsorfüzetek, illusztrációk megtervezése, elkészítése is. Ezen a téren nem rendelkeztünk a legjobb műszaki felszereléssel és a reklámszakmát háttérbe szorította a rendszer. Ennek ellenére fontos lenne, ha a korabeli plakátokból és műsorfüzetekből teljes gyűjteménye lenne a színháznak.

Az 1987-es kényszernyugdíjaztatás engem is elkapott. Színészkollégáim közül, akik élnek még, a mai napig nem heverték ki az ezzel járó lelki megrázkódtatást. Tarnói Emíliával, Kovács Ferivel, Nagy Izával, Soós Angélával egyszerre mentünk el. Mi előttünk nyugdíjazták Török Pistát, Tompa Attilát. Ekkora veszteség nem múlt el nyomtalanul a társulat életében. Látványos visszaesés következett. Én magam szívesen vonultam vissza. Az utolsó éveim a három és fél évtizedes színházi munkaviszonyom legkeserűbb korszaka volt. A rend már nem olyan volt, mint régen. A pénz is egyre fogyott. Amikor kiosztottak egy darabhoz, alig tudtam a poros raktárból összekaparni olyan rongyokat, amelyek valamilyen módon még fölhasználhatóak voltak az új darabhoz. A színész pedig tépett széjjel, mert ő szépet akart, szép akart lenni. Ez volt az a korszak, amikor a figyelmes néző a mellette ülőnek odasúgta: ez a szoknya az előző darabban Dálnokyn — Dálnoky Zsóka színésznő 1919-ben született Nagyváradon. 1972-ben Kolozsváron szerzett angol-magyar szakos tanári oklevelet. 1976-ig a sepsiszentgyörgyi színház tagja, aztán 1976-1988 között az Északi Színház művésze. 1988-ban Magyarországra települt — volt.

Azokban az években nagyon kevés esetben dolgozott a szabóságunk új anyagból. Átalakítás átalakítást követett. Semmi nem maradt meg a régi ruhákból. Pedig volt közöttük jó néhány, amelyre érdemes lenne ránézni egy színházmúzeumban, ha lenne ilyen. Nagyon sajnálom, hogy nem sikerült megvalósítani a tervezett egyház- és színházmúzeumot. Úgy látszik, a mi közösségünk még távol van az ilyenfajta igénytől.

Több mit három évtizedet töltöttem el a szatmári színházban. Természetesnek tartom, hogy vissza tudok emlékezni olyan munkáimra, amelyeket a legjobbak közé sorolok, vagy valamilyen okból kedvesek számomra, ilyen a Rómeó és Júlia, annak ellenére, hogy az első munkám volt. A Hatodik emelet jelmezeire nyílt színi tapsot kaptam. Harag Gyurinak nagyon tetszett a Tacskó díszlete és jelmezei. Büszke voltam az Anna Frank naplója díszleteire és jelmezeire egyaránt. A Kerge birka országos versenyen nyert díjat. A Chioggiai csetepaté egyik legkellemesebb munkám volt. Örömmel dolgoztam rajta. Nagyszerűen forrt egységbe a díszlet, jelmez és a színpadi játék stílusa. Látványosak és szépek voltak a Háború és béke jelmezei. Fel kellett öltöztetnem Napóleont és Sándor cárt, Andrei Bolkonszkijt és a tiszttartót, tiszteket, civileket. Szép feladat volt, úgy érzem sikerült megoldanom. A sikeresek közé sorolom még a Leszállás Párizsban, Nóra, A szabin nők elrablása, A testőr, Macskajáték, Tangó díszletét és jelmezét.

Fontos szempont volt számomra, hogy képzőművészeti szempontból a látványt egységes stílusban hozzam a néző elé. Ahogy érettebb, tapasztalatokban gazdagabb lettem, sikerült is megvalósítanom ezt a magam szabta feladatot.

Ezt a feladatot nem csak azért nehéz teljesíteni, mert egyeztetni kell a rendezővel, mert az én munkámnak anyagi vetülete van, ami jelentősen terheli a színházi pénztárát, hanem azért is, mert a színészeket nehéz öltöztetni. A férfiakat legalább olyan kényes feladat, mint a nőket, mert ők a nőknél is hiúbb emberek.

A színészek mindig türelmetlen izgalommal várták a terveimet. Amikor ránéztek, már tudták mit kell csináljanak, hogyan közelítsék meg a figurát. Volt olyan eset is, hogy a szereposztás előtt elkészítettem a terveket és meglátták a színészek azonnal magukra ismertek.

Az olyan nagy színészeket mint Török István könnyű volt öltöztetni. Elég volt, ha felvette a szerephez tartozó ruhát, máris ő azzá lett, ami a szerepe volt. Meg sem kellett szólalnia. Különleges ajándéka a sorsnak, hogy ilyen nagy művésszel dolgozhattam.

Hálás lehetek a sorsnak, hogy a színházhoz kerültem. Az igaz, hogy a festészetre csak nyáron, szabadság alatt jutott idő. A színháznál olyan munkát végeztem, aminek szoros kapcsolata volt a képzőművészettel. Az egész életemet kérte és én az egész életemet adtam.

Névjegy

Szatmári Ágnes festőművész, díszlet- és jelmeztervező. Szatmárnémetiben született 1932. március 17-én. Tanulmányait a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola festészeti szakán végezte. Tagja volt a romániai Képzőművészek Szövetségének. 1956-ban debütál mint festőművész a Máramaros tartományi kiállításon. 1965–1994 között részt vesz az évente megrendezésre került nagybányai, majd Szatmár megyei kiállításokon. Csoportos romániai tárlatai: Bukarest, Szatmárnémeti, Nagybánya, Kolozsvár, Galac. Egyéni tárlatok: Szatmárnémeti, Nagybánya, Nagykároly, Kolozsvár. Határon túli kiállítások: Budakeszi, Gyula, Nyíregyháza Ungvár, Zutphen (Hollandia), Wolfenbüttel (Németország). Külföldön található alkotásai: Magyarország, Németország, Svédország, Izrael, Ukrajna, Ausztrália. 1957-ben került a szatmárnémeti Állami Magyar Színházhoz mint díszlet- és jelmeztervező. 1957. április 25-én a Rómeó és Júlia jelmezeit tervezi. Színpadművészeti munkásságát realista jelzővel, ötletes és megkapó színkezeléssel illeti a szakma. 1958-ban az Anna Frank naplója díszleteiért a hazai színházak fesztiválján a legjobb díszletet megillető díjjal és oklevéllel jutalmazták. 1987-ben vonult nyugdíjba, de utána is visszahívták egy-egy tervezésre. A szatmárnémeti színháznál eltöltött 36 év alatt a társulat 261 bemutatót tartott, ebből 140-hez volt köze a művésznőnek, ami az összes előadások 53,64%-a. Négy előadáshoz csak díszletet, 71 előadáshoz csak jelmezt és 65 előadáshoz díszletet és jelmezt is tervezett.” (Forrás: Csirák Csaba: 50 év krónikája, Otthonom Szatmár megye 19/2003)

2003-ban lejegyezte és utólag kiegészítette Csirák Csaba