Harminc év Krisztusban – múltból építkezve, reménységgel a jövő felé
Harmincéves a Szatmár-Szigetlankai Református Egyházközség. Három évtized története templomépítésről, közösségformálásról, hitről, megpróbáltatásokról és újrakezdésekről szól. A jubileum nem csupán a visszatekintés alkalma, hanem a hálaadásé és a jövőbe tekintésé is. A gyülekezet múltjáról, jelenéről, missziói küldetéséről és az előtte álló feladatokról Rácz Ervinnel, az egyházközség lelkipásztorával beszélgettem, aki szerint a legfontosabb, hogy a közösség harminc év múlva is elmondhassa magáról: él, Krisztusban.
Harminc év egy ember életében is jelentős idő, egy gyülekezet életében pedig egy egész történet. Amikor kimondod azt, hogy Szatmár-Szigetlankai Református Egyházközség – harminc év, mi az első kép vagy érzés, ami megjelenik benned?
Személyes a kérdés, ezért indítok saját magamtól. A kilencvenes évek második felében, tizenévesen rendszeresen a lakónegyedből gyalog mentem az iskolába, amikor egy, a házak között kiemelkedő épületre figyeltem fel, később döbbentem rá, hogy egy református templom van ott, olyan mint amilyenbe én is járok. Örültem neki. Aztán már első éves teológus voltam, amikor egy teológustársam igehirdetését hallgattam meg a templomban, ez volt az első, hogy itt jártam. 2013-ban lelkészként az első szolgálatom egy esküvőn volt, amikor unokatestvéremet eskettem. 2014-ben beszolgáltam félévig. A reformáció 500. évfordulójának évétől, 2017-től pedig immár kilenc éve lelkésze vagyok a gyülekezetnek.
Mit jelent számodra ez a három évtizedes jubileum?
A harminc év egyharmadát a gyülekezet lelkészeként éltem meg. Nem voltam sohasem egy múltba révedő ember. Az előző időszak nem érdekelt, csakis az ok okozat összefüggéseinek érdekében néztem azt az korszakot, de mindig a jövő reménysége motivált. Az évforduló mindig egy állomás, ami lehetőséget biztosít arra, hogy hátrapillantsunk, de az életet előrefelé kell élni, még akkor is, ha visszafelé tekintve értünk meg sok mindent. Harminc év, azaz a „krisztusi kor” egy ember életében a fiatal felnőttkor beteljesedése, egy közösség életében azonban az alapok megszilárdulásának, az otthonteremtésnek és a lelki beérkezésnek a mérföldköve, ugyanakkor Isten megtartó kegyelmének, a hívő emberi akaratnak és az összefogásnak az élő bizonyítéka.
Ha visszatekintünk az elmúlt harminc évre: melyek voltak azok a fontosabb állomások, amelyek leginkább meghatározták a gyülekezet életét és arculatát?
A templom felszentelése a templom keresztelője, az alapkőletétel a templom fogantatása. Az igény megfogalmazása pedig imádság a születésért, de az ima nem szűnhet meg a születés után sem. Az első állomás tehát a 90-es évek eleje, amikor megfogant a templom építésének gondolata, és elindult a megvalósítás útján. Aztán 1996. augusztus 4-én, egy esős vasárnapon, a programgazdag III. Református Világtalálkozó keretén belül sor került a templom felszentelésére. 1997-ben indul be a gyülekezeti élet, tele templommal, működő nőszövetséggel, aktív presbiterekkel és ifjúsággal. Voltak mélypontjai ennek a harminc évnek. Volt olyan időszak, amikor le akarták bontani a templomot és lám, a felújítása után egy évtizeddel áll és éke a városnak. A mélypontok is fontos állomások, de nem azért, hogy állandóak visszamutogassunk rá, hanem azért, hogy tanuljunk belőle. A gyülekezet arculatának kialakítása tudatos döntés volt. Lelkészként egy évtizede felvállalom ennek a felelősségét. Maguk a gyülekezeti tagok is formálják, hiszen folyamatosan jelennek meg új arcok a gyülekezetben, állandó a változás. A cél az, hogy aktuális, korszellemet nem követő, de mégis korhű és időszerű legyen minden, ami itt zajlik.
Miben változott meg a gyülekezet az elmúlt harminc évben, és mi az, ami ugyanaz maradt, amihez ma is hűséges a közösség?
Érdekes lenne megnézni egy képet 1997-ből és egy képet az elmúlt vasárnapról. Talán két kezemen meg tudnám számolni azokat az embereket, akik akkor is ott voltak és most is jelen vannak. Sokan elmentek a mindenélők útján. Az induló 1100 lélekből 672-en hunytak el, 343 keresztelő volt és mégis vagyunk 1056-an. Ez városi sajátosság, lehetőség, ami azt jelenti, hogy nincs alkalma a lelkésznek arra, hogy úgy ismerje a közösséget, mint ahogy egy zártabb közösségben megismerhetné, de az adott körülményekhez képest lehet előrehaladni. Lehet újakat találni, akikről nemcsak haláluk után derül ki, hogy reformátusok. Ez lenne a misszió egyik része, őket megtalálni, míg nem késő. A gyülekezet vasárnapról vasárnapra változik. Nemcsak a jelen lévő személyek tekintetében, hanem a világ hatására és remélhetőleg az Ige reformáló hatására is. A változás az egyetlen állandó. Amihez hűséges kell maradjon egy református gyülekezet, az nem más, mint az Ige.
Egy gyülekezet életében mit jelent harminc év? Inkább lezárt korszak, vagy egy újabb fejezet kezdete?
A harminc év egy ember életében nagy idő. Általában egy magyar református gyülekezet életében azonban másképpen mérünk. Hála Istennek Egyházunknak gazdag múltja van. Ez a harminc év is kitermelt rengeteg jó dolgot, de a még harminc éves gyülekezet inkább arra van predesztinálva, hogy jövőbe tekintsen. Krisztus a jövő, együtt követjük Őt. Szeretném tehát inkább az hinni, hogy ez egy új, reményteli fejezet kezdete.

Milyennek látod ma a szigetlankai gyülekezetet? Mi az, amiért hálát adhatunk, és melyek azok a területek, ahol még vannak kihívások?
Ha elindulna egy drónfelvétel az istentiszteletek után a templom felett, akkor azt látnánk, hogy valakik azonnal mennek haza és vannak, akik meg-megállnak egy-egy csoportban és még beszélgetnek. Román szomszédjaink megjegyezték, hogy ez számukra nagyon vonzó, és sajnálják, hogy nem értenek magyarul, mert ők is csatlakoznának. Ez a drónfelvétel, amit lelki szemeinkkel is elképzelhetünk, leírhatja a gyülekezet rétegalkalmainak a képződését és hangulatát is. Mivel egy városi közösség nem annyira kompakt, ezért lehetőséget kell biztosítani arra, hogy rétegalkalmakon, nem rájuk erőltetve, kapcsolódjanak a közösséghez. Hálát adhatunk tehát azokért a kisközösségekért, amelyek működnek, de imádkozunk ezeknek a fejlődéséért és akár új rétegek kialakulásáért. Működő rétegalkalmak: presbiteri bibliaóra, felnőtt bibliaóra, ifjúsági bibliaóra, nőszövetségi „csigás” bibliaóra, női bibliaóra, nagykáté, kiskáté, vallásórák, gyermekfoglalkozás.
Mitől lesz ma egy református gyülekezet valódi közösség? Mennyire sikerül megszólítani a különböző korosztályokat, a gyermekektől a fiatalokon át az idősebbekig?
Élő lelki közösség csak bennünk élő Krisztussal lehetséges. Azonkívül akármilyen praktikát alkalmazhatunk, nem fog sikerülni. Minden korosztályt meg lehet szólítani, de ahhoz hitelesség és őszinteség kell. Ha a fenn említett rétegközösségek kialakulnak, egy idő után sajátjuknak érzik a közösséget és ők maguk válnak alkalmassá a fejlődésre úgy, hogy bevonzanak másokat is. Egy fiatal tud igazán megszólítani egy másik fiatalt, egy nő tud megszólítani igazán egy másik nőt… Csak arra kell vigyázni, hogy nyitottság és befogadóképesség legyen meg és mindamellett a lelki fejlődés útját is meg kell találni.
A jubileumi alkalom része a november 22-ei evangelizáció, a Megmaradás Házában, amelyen a gyülekezet csoportjai is szolgálnak. Miért tartottad fontosnak, hogy a harmincéves évforduló része legyen egy ilyen alkalom?
Az evangelizáció (vagy evangélizáció) az evangélium, azaz Jézus Krisztus örömhírének és tanításának a hirdetése, megosztása és közvetítése mások felé. Célja, hogy hirdesse Jézus Krisztus életét, halálát és feltámadását a bűnök bocsánatáért és az örök életért. További cél a hit ébresztése. A Szentírás a Róma 10,17-ben úgy fogalmazza meg, hogy „a hit hallásból van”, vagyis az a célja, hogy elvezesse az embert a bűnvalláshoz, a megtéréshez és a Krisztus-követéshez. Ez nem kényszerítés. A klasszikus megközelítés szerint nem nyomást gyakorló rábeszélésről van szó, hanem szeretetteljes bizonyságtételről, párbeszédről és a Szentlélek munkájáról. Ez pedig minden keresztyén feladata. Nem csupán lelkészek vagy papok dolga, hanem az egyház minden tagjának a küldetése a mindennapi életben. Ezért szolgál a gyülekezet ezen az alkalmon, mert Krisztus örömhírének hirdetése a közösség elsőrendű feladata. Péter apostol életéről hall igehirdetéseket a délelőtt templomba elérkező gyülekezet, éppen ezért az apostol életének összefoglalása is megtörténik a különböző csoportok által, legfőképpen énekben és bizonyságtételben. Ennek az igehirdetés-sorozatnak a záró alkalma is lesz ez, de olyanoknak is fog üzenni, akik nem vettek részt azokon az alkalmakon, ahol erről volt szó. Várunk mindenkit szeretettel november 22-én, vasárnap 17 órától a Megmaradás Házában, ahol megtartjuk az evangelizációs alkalmat. Tombolahúzás is lesz. Az alkalom bevételét a parókia felújítására fordítjuk. Lehetőség nyílik tehát a jótékonykodásra is. Ezt most nem egy jótékonysági bál keretén belül szervezzük, hanem egy evangelizáció ad erre lehetőséget.
Miért a Megmaradás Háza? Mert szükséges kimenni a templomból alkalomadtán. Ez is az evangelizáció egyik formája: kimenni az emberekért és nem csak benn várni őket. Amúgy pedig ez a helyszín tűnt a legalkalmasabbnak a tervezéskor.
Mit üzenhet egy evangelizáció azoknak, akik talán ritkábban lépik át a templom küszöbét, vagy éppen keresik a helyüket az egyházban és a hitben?
Nem titkolt cél őket is megszólítani. Az istentiszteletek online közvetítésének is ez az egyik célja. Reméljük azonban azt is, hogy ezen alkalom hatására mások is csatlakozni fognak a gyülekezet aktív rétegéhez. Erre senkit sem lehet erőltetni, a magunk módján azonban tudjuk bátorítani őket, a Szentlélek ereje által.
November 29-én, advent első vasárnapján különleges alkalomra kerül sor: együtt osztasz úrvacsorát Bogdán Szabolcs Jánossal, a Királyhágómellégi Református Egyházkerület püspökével. Mit jelent ennek az alkalomnak a jelenléte a jubileumi ünnepségsorozatban?
Püspök úr négy éve munkatársam az egyházkerületnél. Missziói előadóként (generális direktorként) sok feladatot bízott rám Isten, amit a Bogdán Szabolcs János püspök úr mellett végezhettem, egyetértésben és a közös célokra, legfőképpen Krisztusra figyelve. Örülök annak, hogy szolgatársként jelen lesz az ünnepségen és Isten Igéjét fogja hirdetni.
Advent első vasárnapján tehát megtartjuk a hálaadó istentiszteletet, november 29-én, vasárnap 10 órától, ahol a visszatekintés mellett kérünk erőt a folytatásra is.
Az úrvacsorai közösség különösen erős képe lehet annak, hogy egy gyülekezet nemcsak a múltjára emlékezik, hanem Krisztusban együtt tekint előre. Te mit szeretnél, hogy mit vigyenek haza magukkal erről az ünnepi istentiszteletről a gyülekezeti tagok?
Mint minden istentiszteletről, innen is a személyesen nekik szóló üzenetet. Ugyanakkor jó lenne, ha egyre többen látnák azt, hogy jó idetartozni és a Krisztus közössége olyan erőforrás, ahonnan rendszeresen táplálhatják lelküket.
Advent a várakozás időszaka. Harminc év után mire vár, mire készül a Szatmár-Szigetlankai Református Egyházközség?
Krisztusra várunk, aki a Lelke által velünk van most is. Várjuk azt, hogy színről színre lássuk Őt és várjuk azokat az állomásokat, ünnepi vagy hétköznapi alkalmakat, ami örömünnepre készteti a Mennyország lakóit: „fognak örülni az Isten angyalai egyetlen megtérő bűnösnek.” (Lk 15,10)
Lelkipásztorként mit tanított neked ez a gyülekezet? Van-e olyan élmény vagy találkozás, amely különösen mélyen megmaradt benned?
Sok ilyen van. A gyakorlat sokkal több mindenre megtanítja az embert, mint az amúgy nélkülözhetetlen elmélet. Rengeteg beszélgetés és találkozás van a hátam mögött, ami óhatatlanul faragott engem is. Nem akarom azt mondani, hogy a lendületemből csiszolt ez le, de mindenképpen bölcsebbé lehettem általuk. Az elmúlt évtizedben több olyan embertől is búcsút kellett vennem koporsó mellett, akik meghatározói voltak a közösségnek. Magam is éltem meg személyes veszteségeket. Talán fura ezt kimondani, ezek még hitelesebbé tettek, de erről nem nekem kellene nyilatkozni, hanem a gyülekezet többi tagjának. Nem akarok kiemelni egy élményt sem, de azok a csendes beszélgetések, családlátogatásokon vagy nem előre eltervezett lelkigondozói beszélgetéseken éreztették leginkább velem azt, hogy lelkipásztor vagyok. Szükséges az adminisztrátori munkát is elvégezni egy gyülekezet vezetőjeként, de ezek az alkalmak erősítenek meg abban, hogy van értelme annak, amit csinálok.
Mit gondolsz, mi a lelkipásztor legfontosabb feladata egy olyan gyülekezetben, amelynek már van története, hagyománya és kialakult közössége?
A legjobb védekezés a támadás. Az evangélium hirdetése olyan támadás, amely ellen a pokol kapui sem vesznek diadalmat. A mi feladatunk tehát nem elsőrendben az őrzés, hanem a fejlődés. Az élet jele a fejlődés. A megállást és az őrzést én inkább a hibernáláshoz hasonlítom. Mindig aktuálisnak maradni és nyitott füllel járni az emberek között, hogy meghalljuk a kérdéseket, amelyekre a válasz Jézus Krisztus. Folytatni és fejlődni – ez a garancia a megőrzésre.
Ha harminc év múlva újra leülnénk beszélgetni: mit szeretnél, mit mondhassanak erről a gyülekezetről?
Azt, hogy él, Krisztusban. Az emberek miatt akkor sem lesz hibátlan. Most is távol állunk ettől. Egy tökéletes van ebben a közösségben, maga az Úr. A kívül álló emberek pedig sok mindent mondhatnak: nem nekik kell megfelelni. A Szentírás szava vezessen Isten élő Lelke által, és akkor jó lesz az irány. Nem húzhatnak le emberi kritikák, de nem is az emberek dicsérete az üzemanyag.
Mit üzennél a jubileum kapcsán azoknak, akik ma is aktív tagjai a gyülekezetnek, és azoknak is, akik valamilyen okból eltávolodtak az egyháztól?
Biztos, hogy van ilyen. Megengedem, hogy akár miattam is eltávolodott néhány tag. Ha a stílusom miatt tette ezt, nem tudok más lenni. Ilyennek alkotott az Isten, és nem rá akarom ezzel tolni a felelősséget. Ha valakit akarva akaratlanul megbántottam, ezáltal is bocsánatot kérek. Ha valaki a közösség bántott meg, a nevükben is megteszem ezt. Könyörögni azonban senkinek sem fogunk, hogy jöjjön. Lasszóval sem lehet gyülekezeti tagot fogni. Azonban szeretném azt fenntartani, hogy Szigetlankán nyitott ajtót találnak azok, akik közösséget keresnek. Ma még lehet, ma még szabad!… Holnap már késő lesz, talán.

