Németh László Iszony című regénye a szabadság, az önrendelkezés, a választás és a párkapcsolati kiszolgáltatottság kérdéseit különösen összetett módon vizsgálja. A regény színpadi adaptációja ezért komoly dramaturgiai és rendezői kihívást jelent: miként lehet a belső történéseket, a tudat rezdüléseit és a kimondhatatlan feszültségeket színházi nyelven megmutatni? Szabó K. István, az előadás rendezője arról beszél, hogyan született meg a szimbolikus színpadi világ, miként közelített Kárász Nelli alakjához, és hogyan vált a próbafolyamat során az Iszony újraértelmezésének részévé a színészek és a nézők alkotói képzelete.

Mi volt az első gondolata, amikor felmerült, hogy színpadra állítja Németh László Iszony című művét?

Az, hogy ismét egy lehetetlennek tűnő vállalkozásba kezdtem. Hiszen, ezen rendkívül sűrű szövetű regény iránti rajongásomon túl, a színpad egy egészen másfajta megközelítést, a mélylélektani ábrázolást leegyszerűsítő, szemléltető eljárást követel, mely félő, hogy fellazítja, feloldja a mű rétegezettségében is erős gondolati egységét.

Miért tartja ezt a történetet ma aktuálisnak?

Nem tudom, hogy az „aktuális” kifejezés találó-e, én inkább gondolatébresztőnek tartom ezt a művet, melynek témája ma is hangsúlyosan jelen van választásainkban, elköteleződéseinkben, családtörténetünkben.

Ön szerint mi az Iszony központi kérdése: a szerelem hiánya, a szabadság keresése vagy valami egészen más?

Leginkább az önrendelkezés válsága, ha Nelli felől vizsgálom a történetet, és a rossz választás kérdése, ha Sanyi szemszögéből nézem. A konfliktus a két teljesen eltérő életszemlélet, habitus, és morál összeegyeztethetetlenségéből fakad, és az ebből kialakuló csapdahelyzet egyértelműen a korlátozások és frusztrációk egész sorát határozza meg, mindkét ember esetében. Nelli magányra vágyik, Sanyi társat keres, a nőt megalázó módon kényszeríti a szokásjog, és az elszegényedett családi szükséghelyzet, Sanyit a bizonyítási kényszer, és a hivalkodóan birtokló szíve. A házasság ennyire eltérő motivációi aligha alkalmasak a harmonikus családi együttlétre.

Az Iszony alapvetően belső történésekre épülő regény. Hogyan lehet ezt a belső világot színházi nyelvre fordítani?

Még most is, a próbafolyamat végére érve kérdés számomra, hogy lehet-e? Kiragadni belőle a történetvázat, és a színpadi költészet eszközeivel új formában megjeleníteni a tudat hektikus játékát lehet, de egy dolog biztosnak tűnik, a néző érzelmi hozzájárulása, kreatív fantáziája nélkül, a színpadi kivonat vázlatos marad. Van itt még valami, ami képes a belső történéseket előhívni, éspedig: a színpadi csend. A színpad, akár egy audiovizuális „hangos” tér, folyamatosan mozgatja a néző figyelmét, így az állandó figyelemterelésben egy-egy megállított pillanatnak olyan sűrítési ereje van, hogy ott feltorlódik az elhallgatott tartalom, és ha ügyesen csináljuk, a belső történések, kimondhatatlanul is, a felszínre buknak.

Melyek voltak a legnagyobb dramaturgiai kihívások az adaptáció során?

Megtalálni az egyensúlyt a dráma és epika között. Úgy szerkeszteni a párbeszédeket, és időzíteni a drámai fordulatokat, hogy a néhány évre kiterjedő történet idővonala követhető legyen, ugyanakkor mindvégig egy feszes keretben maradjon, és mindezek mellett fontos volt a tudatregény retrospektív, reflexív jellegének tettenérhetősége is.

Volt olyan rész vagy motívum, amelyhez különösen ragaszkodott, és olyan is, amelyről nehéz szívvel mondott le?

Nem voltak ilyenek, először a történet vázát építettük fel, teljes egyetértésben Gyürky Kata dramaturggal, gyakorlati okokból minimálisra korlátoztuk a szereplők számát, és ha voltak kiemelt motívumok, azok a rendezői olvasatnak megfelelően, a színpadi átíratunk sajátosságait hangsúlyozták, például, az apakép szerepe Nelli döntéseiben, előadásunkban ő holtában is meghatározó: gyámolít, biztat, kötelez.

Kárász Nelli a magyar irodalom egyik legösszetettebb nőalakja. Ön hogyan közelített ehhez a karakterhez?

Megpróbáltam körüljárni ezt a rejtélyes karaktert, félretéve az időközben róla megfogalmazott és elkoptatott jellemzéseket, miszerint frigid, vagy mizantróp lenne, és inkább a szabadságát kereső, érzékeny, de környezete által korlátozott ember, nő, hajadon problémáira figyelni. Különösen szépnek tartom a pusztai magányban rejlő költői ellentmondást, hiszen így az ember magánya annál mélyebb és autentikusabb, minél szélesebb az őt a többiektől elzáró természeti határ. Nelli egy női testbe ragadt, meg nem született fiú, aki visszaállíthatná a családi név egykori becsületét, és biztosíthatná annak fennmaradását, de sajátos helyzetéből fakadóan, mégsem teheti.

Mennyire tekinti Nellit áldozatnak, és mennyire olyan embernek, aki maga is alakítja a saját sorsát?

Nelli önmaga és környezete áldozata. Nyakassága, makacs ellenállása csak arra jó, hogy a feszültség következtében még nagyobb erővel törjön össze, ha a környezete szorítása arra kényszeríti. Márpedig, ez történik. Talán alakíthatná a sorsát ügyesebben is, racionálisan képes felmérni ezt, de az ösztönei más irányba húzzák, a korrekció helyett a lázadás erősebb impulzusnak bizonyul.

Mit gondol, a mai néző könnyebben megérti Nellit, mint a regény megjelenése idején?

Azt gondolom, hogy a regény megjelenésekor Nelli ábrázolása egészen mást jelentett, mint manapság. Az akkori falu-város szemléletbeli különbözőség, a háborút követően szétesett kisbirtokosság, az élhetetlenségig elszegényedett vidéken élő emberek, és azon belül is a nők sorsa, kiszolgáltatottsága nehezen egyeztethető a mai viszonyokkal. Nem utolsó szempont az sem, hogy a szerző orvos lévén, minden bizonnyal a pszichoanalízis vitáiból is merített a karakter motivációs rendszerének megalkotásában, ahol a freudi libidinális energiák, és a jungi archetípiák egyaránt beépülnek. Ma már inkább a női emancipáció, az egyenjogúság kérdése felől közelíthetjük meg a kérdést, és azt gondolom, hogy az önrendelkezés, a szexuális konszenzus, a zaklatás és a választás lehetnek a kulcsszavak.

Milyen vizuális vagy zenei világot álmodott az előadás köré?

Nem szerettem volna egy népszínmű nyelvére lefordítani a regényt, így, kerülve a naturalizmust, egy szimbolikus térbe ágyaztam a cselekményt. A belső őrlődés állapotából fogalmazódott meg az a kinagyított, dinamikus felület, mely leginkább egy malom részleteit szemlélteti, finoman sugallva az elvont, mélyebb érzéseket, mint a szorongás, vágy, kiüresedés, vagy a konkrétabb, a kövek egymáshoz simulásának, a mag zuhanásának és átalakulásának érzékletes hangjait. A zenéje Ovidiu Iloc kiváló zeneszerző munkája, ezekre az érzésekre reagál, felerősítve, vagy éppen elfojtva ezt az érzelemvilágot.

Hogyan dolgozik a színészekkel azon, hogy a kimondhatatlan érzések is színpadra kerüljenek?

Sokat beszélgetünk arról, amit a színpadon látni szeretnénk, és még többet arról, ami a látottak mögött van. A történetmesélésen túl, aprólékosan bejárjuk a lélektani, belső, az ok-okozati összefüggések terét is, hogy minél közelebb kerüljünk a fogalmazhatósághoz. Közben, folyamatosan tanuljuk egymás „nyelvét” is, annak érdekében, hogy az általam megrajzolt térben és színpadi időben egyre könnyebben eligazodjunk. A többi már az egyéni képességek és a tehetség próbája, ami a Harag György Társulatból nem hiányzik.

Inkább korhű előadást szeretett volna létrehozni, vagy tudatosan a jelen felől olvassa a történetet?

Nem törekedtem korhűségre, de nem is egy aktualizált szcenírozásra. Majdhogynem balladai kontextusba helyeztem a történetet, melyben a „balladai homály” néha kitakar, néha meg brutális erővel felmutat, és azt gondolom, hogy a bűnnek sosem egyértelmű, hanem tragikus és titokzatos az eredője, akár Nelli akaratlan gyilkosságát, akár Sanyi végzetes szenvedélyét próbáljuk megérteni.

Milyen a közös munka a Harag György Társulat színészeivel?

Inspiráló. A Harag György Társulat évek óta tartó igényes és következetes művészi munkája mára már beért, és nem véletlen, hogy magas színvonalú előadások egész sorát találhatjuk repertoáron Szatmárnémetiben.

Adnak-e a próbafolyamat során a színészek olyan felismeréseket vagy ötleteket, amelyek módosítják az eredeti elképzeléseit?

Néha igen, ha nem is radikális módosítások ezek, a közös munka során számos dolog változhat, az alapelképzelés gazdagodhat, árnyaltabbá válhat. Azt gondolom, hogy a színpadi alkotómunkának elengedhetetlen feltétele a párbeszéd, a játék és az egymást kiegészítő helyzeti megoldások.

Mit szeretne, milyen kérdésekkel távozzon a néző az előadás után?

Nem szeretném a néző helyett megfogalmazni a kérdéseket, ezt maga sokkal összetettebb módon megteheti, hiszen ahány ember, annyiféle interpretáció lehetséges, a lényeg az, hogy érzelmileg, gondolatilag gazdagabban távozzon a színház teréből.

Ön szerint az Iszony inkább együttérzésre, vitára vagy önvizsgálatra hívja a közönséget?

Megint csak nézője válogatja. Van, aki együttérez Nellivel vagy Sanyival, vagy akár mindkettőjükkel, meggyőződésem, hogy olyan is van, akit kevésbé érint meg az a történet, és biztos vagyok benne, hogy olyan néző is lesz, aki a saját vívódásaival találja magát szembe. Párkapcsolataink mozgatórúgói komplex agyi gépezetet működtetnek, melyben az érzelmi motiváció mellett, az éntudat játékai alapos felfordulást okozhatnak, hogy kiben mi rejlik, az valóban, a másikkal való konfrontációból derül ki.

Rendezőként miben változtatta meg Önt ez a munka?

Minden egyes munka hoz valami újat, ha nem egyebet, hát plusz tapasztalatot. Az Iszonyt színpadon „olvasva”, a színészek által megtestesített karakterek elkezdik keresni a maguk földhözragadt igazát. Ez egy furcsa tapasztalat, és néha kifejezetten frusztráló a rendező számára, ha a színpadi kép nehezen idomul a fantáziaszüleményhez, de lehetőségek egész tárházát hordozza egy újabb kontextus, újabb értelmezési lehetőség felfedezéséhez. Ha alapjában véve nem is változtat meg, de a jó munka bizalmat ad, és inspirációs forrás.

Mi a legnehezebb döntés, amelyet meg kell hoznia az előadás készítése során?

Kettő is van: hogy miként fogok hozzá, és hogyan fejezem be.