Április 11-én, a magyar költészet napján, a Sugárút folyóirat meghívására Szatmárnémetibe látogatott Serdült Benke Éva, erdélyi születésű, Pakson élő író. A Szatmár Megyei Hagyományőrző Forrásközpontban a Szamos Diákirodalmi Kör tagjaival, magyartanárokkal és szatmári szerzőkkel találkozott. Beszélt életútjáról, írói munkásságáról és szatmári kötődéseiről, az alábbiakban az találkozón elhangzottak szerkesztett változatát közöljük.

A szatmári kötődésem úgy kezdődött, hogy 1966. december 28-án leszálltam a vonatról a szatmárnémeti vasútállomáson, a kezemben volt a nászajándék, amit a barátainktól kaptunk Nagybányán. Ekkor mentünk Nagyváradra összeházasodni. Ezt követően még visszamentem Marosvásárhelyre a főiskolára, ahol magyar-román szakon tanultam. 1967-ben költöztem Szatmárnémetibe. A férjem itt volt a kórházban rezidens fül-orr-gégész szakorvos. Három évig laktunk albérletben a Retezatului utcán egy olyan házban, ahol hat lakás volt. Mivel Szatmárnémetiben nem volt szabad katedra, Óváriba tanítottam. Nagyon érdekes volt ez az időszak, mert ingáztam, a vetési letérőnél leszálltam az autóbuszról, onnan gyalog mentem Óváriig. Az osztályteremben volt egy csempekályha, én érkeztem elsőnek, megraktam a tüzet, a gyerekek tíz óráig gyülekeztek, akkor kezdtük meg a tanítást. Amikor babát vártunk, a férjem barátai segítettek, hogy Szatmárnémetiben taníthassak, három iskolában voltak óráim, hogy legyen egy katedrám. Mivel ezekben az iskolákban helyettesítő voltam, elvesztettem azt a jogomat, hogy nyári szünetben fizetést kapjak. 1968-ban Szatmárnémetiben született meg a gyerekünk. Az árvizet egyedül éltem meg, a férjem akkor Máramarosszigeten dolgozott, nem volt vizem, ennivalóm. Amikor beadtuk a kitelepedési kérelmet, nem taníthattam, egy festékgyárban ajánlottak fel munkát három műszakban. Ekkor már Nagyváradon éltünk, a felajánlott munkát nem fogadtam el.
Miután áttelepedtünk Magyarországra, olyan lakhelyet kerestünk, ahol kaptunk lakást és munkahelyet. Így kerültünk a Dunántúlra, Bonyhádra. Itt bukovinai székelyek is laktak, akiket 1940-ben telepítettek át, miután a svábokat kitelepítették Szerbiába. Olyan osztálynak voltam az osztályfőnöke, melyben a gyerekek úgy beszéltek, mint ahogy beszéltek Háromszéken, ahol én születtem.
1988-ban a férjem Paksra került fül-orr-gégésznek, én pedig ugyanott tanítottam egy olyan iskolában, amit az atomerőmű hozott létre. Egy műszaki szakközépiskola volt, mindennel felszerelve. Minden évben kaptam az erőműtől autóbuszt és hoztam a gyerekeket Erdélybe.
Meghatározó élmény volt számomra, amikor az 1989-es változások után részt vettem egy segélyeket szállító konvojban. Ez volt az első olyan élményem, amit megírtam. Miután nyugdíjba mentem, elkezdtem kutatni, személyes kapcsolatba kerültem olyan emberekkel, akiket a rendszer 1949-től meghurcolt, kitelepített. Elkezdtem megírni a történetüket. Személyes történeteket írtam meg azokról, akik a kollektivizálás áldozatai voltak. A másik témám az erdélyi magyar arisztokrata réteg volt, akik közül a Telekiekkel foglalkoztam bővebben. Engem állandó kíváncsiság gyötör, így bukkantam rá nagyon sok történetre.