Beszélgetés Nagy Csongorral (nem csak III. Richárdról)

– Első kérdésemet Kosztolányi ihlette: „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, / akarsz-e mindig, mindig játszani…?” Felmerül bennem a kérdés, amikor egy évadban hatalmas szövegkorpuszokat kell egy színész megtanuljon, hogy hol van az a pont, amikor azt mondja, ez már sok? Vagy netán még így is kevés? Mennyi játék elég?

– Hogy még így is kevés, ezt nem mondanám. Mindig arra törekszem, feladattól függetlenül, hogy az ember ne ismétlődjön. Minden esetben adott egy mű, egy szerep, s a színész, aki azon felül, hogy megtestesíti a figurát, mindig meg szeretné mutatni azokat a gyöngyszemeket, amiket egy szöveg rejt. Ilyen szempontból kihívás. Ilyenkor az anyagmennyiség mondhatni elvész. Meg kell tanulni a szöveget, gyakorolni kell; a súgóink ilyenkor nagyon sokat segítenek, akár bejönnek egy órával próba előtt, hogy átvegyük a szövegkönyvet. Nem tudom, meddig lehet menni, vagy hol kell megállni. Egyelőre kihívásnak élem meg, örülök, hogy még bírom, nem tudom, hova fog kifutni. Természetesen ez attól is függ, kapok-e még ilyen volumenű feladatot. Azt viszont fontosnak tartom elmondani, hogy nagyon rá kell készülni előtte, ahhoz hogy az ember az utolsó métereken ne kapkodjon, ne izguljon feleslegesen.

– Szerintem a III. Richárd egy álomszerep. Nehezebb lehet eljátszani, mint például Hamletet, akiről tudnak is a nézők ezt- azt, akivel jobban tudunk azonosulni, akivel szimpatizálunk. III. Richárd egy véreskezű, hatalomra törő uralkodó, aki sokakban ellenszenvet válthat ki, te mégis szerethetővé varázsoltad a figurát. Rajta volt a listádon, hogy egyszer eljátszanád?

– Nincs álomszerepem, mindent szívesen fogadok. Fiatal koromban volt egy szerep amire vágytam, az Amadeus, de nem jött össze. De ez az egy volt. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hálás vagyok a színháznak és Albu Istvánnak, aki három évvel ezelőtt felvetette, hogy meg szeretné majd egyszer rendezni a III. Richárdot, legyek én a főszereplő. Ez most megvalósult. Kiemelném, hogy a darabbeli Richárd korántsem hasonlít a történelmire. Shakespeare eleve úgy írta meg a drámáját, hogy figyelmeztet: vigyázzunk a III. Richárdokkal! A rózsák háborúja véres volt s Richárd ennek a következménye, vagy torzszülöttje, aki aztán ügyesen mozgatja a szálakat. Hogy ez jogos, vagy nem jogos, szimpatikus vagy sem, mindenki eldöntheti. A néző mindig be van avatva, Shakespeare előrevetíti a történetet, így behúzza a nézőt az események sorozatba, aki így vagy úgy reagál a látottakra. A próbafolyamat közepén zajlottak a választások és be kellett lássuk mind, hogy a világban zajló események sokkal nagyobb drámának bizonyulnak, mint Richárd machinálása. Valóban érdekes egy negatív figurát eljátszani, máshonnan kell kibányászni dolgokat, van, hogy az ember a saját szubjektív véleményét a háttérbe kell szorítsa, ahhoz, hogy hitelesen el tudja játszani a szerepét.

– Megszeretted, ugye? Sikerült megtalálni a kapcsolódási pontokat?

– Persze. Minden figurámat szeretem, nagyon kevés volt, amit muszájból csináltam. Nem is lehet másképp, illetve nem is érdemes. Ilyen szempontból lehet nem vagyok hálás alany, mert mindenevő vagyok. III. Richárd esetében minden a torzságából indul ki. Senki sem veszi figyelembe, kinevetik, sőt rosszabb, haszontalannak nézik. Vecsei H. Miklós fordításában sokszor felbukkan a szeretethiány motívuma. Richárd, ha kell, fejjel nekimegy a falnak, nincs veszítenivalója, s ez a magatartás magával hoz egy attitűdöt, egy meghatározó állapotot, amit végigvisz, a vesztéig. Olyan mint egy hullámvasút. Aztán egyenes és gyors út vezet a bukásig.

– Shakespeare is empatizálja az olvasót, hisz a drámában maga Richárd is kimondja, hogy determinált arra, hogy gonosz legyen. Mintha nem is lenne más választása. A rokkantsága, torzsága folytán valahogy eltűnik a szabad választás lehetősége. A kripliség motívuma itt is megjelenik. Ki milyen kripli s mit hoz ki a kripliségéből? – ez a kérdés. A magyar népmesékben mindig a kicsi, a harmadik a győztes, a jó, királyi dinasztiákban harmadiknak lenni mindig a legrosszabb. Más struktúrába helyezve mennyivel másabb a harmadik szerepe.

– Igen, valóban erre van ítélve, ez úgymond a sorsa. De nagyon ingatag ez a béke is, amivel a darab indul. Látszólag megoldódtak a gondok, de mégse. Ezzel a frusztrációval, valamint a predesztináltságával, ezekkel az erőkkel machinál, összeugrasztja a körülötte lévőket. Nagyon szövevényes a történet, lehet a néző se mindig érti ki kire haragszik, s hogy jön a képbe két királynő, Erzsébet és az anyakirálynő, Margit például, aki megőrült. Richárd szépen, mint egy jó szlalomos, a maga eszközeivel, megtalálja az útját a koronához.

– Igen, de a többiek is ugyanolyan bűnösök. Nevezhetnénk akár egy torz társadalom torzszülöttjének is.

– Igen. Mindenki hataloméhes. Nem Richárd az egyedüli métely.

– S milyen volt angolul énekelni? A Woyzeckben németül kellett s mivel nem beszélsz németül, az hatalmas kihívás volt. Az angollal más a helyzet, ugye?

– Angol–francia profilú osztályba jártam, így ez már nem okozott akkora fejtörést. De itt is megvolt a kihívás: kicsit gondot okozott a brit és az amerikai angol – Shakespeare nyelve és Jim Morrison, a The Doors frontemberének anyanyelve. Itt is vigyáztam, ne hibázzak s nyelvtanilag is helyes legyek, érthető legyen amit énekelek. A nyitómonológra, ami Shakespeare nyelvén hangzik el, szó szerint –„gyúrtam”, hogy úgy hangzodjon, ahogy kell. Összességében nagyon szerettem a felkészülést, nem ütköztem nagyobb nehézségbe az angol nyelv miatt. Természetesen Morrison szövegeit is át kellett rágni, meg kellett érteni, az a költőiség egy külön világ, amivel meg kellett küzdeni. Nem mintha teljesen ismeretlen lett volna számomra, de abban a pillanatban, amikor ezt elő kell adni, másképp foglalkozik vele az ember. Mélyebbre ás. Meg kell érteni, mert a nézőnek is éreznie kell ezt a „dervistáncot”.

– Ha már zene, tavaly zenéltél a Puszta Paddies zenekarban is. Év végén kiszálltál, ha jól tudom.

– Muszáj volt. Sok volt. Hálás vagyok azért az egy évért, a fiúknak is mondtam. Mi tagadás, nagyon szerettem. Picit kárpótolt, hogy ebben az előadásban lehetőségem nyílik zenélni s lesz még az évadban alkalom… Kicsit ez is segített a döntésben, hogy ne bánjam annyira.

– Van még egy különleges zenés projektetek, Kovács András Ferenc megzenésített verseivel. Tagja vagy a Transzylvanian Bú Boys zenekarnak. Mesélnék kicsi a Jack Cole dalaiból című produkciójának történetéről?

– Ez egy régi történet. Vissza kell mennünk 1997-be. Harmadévesként fogtunk neki. Megcsináltuk, hozzátenném, hogy nagyon félve. Nem volt munkánk, éppen felújították a stúdiót, negyedévesként arra vágysz, hogy dolgozz; nem volt munkánk, tétlenül nem akartunk ülni. A kötet egy évvel korábban jelent meg, Márton Lórival s Fazakas Ernővel elhatároztuk, megzenésítjük a kötet verseit. KAF nagyon jó barátunk volt amellett, hogy nagyon szerettük és tiszteltük mint költőt. Rövidre fogom: bejártuk vele a fél világot, Erdélyt, Magyarországot, Prágát, Bécset és még sorolhatnám. Nem számolom, de legalább a nyolcvanadik előadáson vagyunk túl. Egy adott ponton letettünk róla, mert a szélrózsa három irányába fújt minket a szél, s mindhárman családos emberek vagyunk, de két évvel ezelőtt újra összeálltunk. Feltettük a kérdést: van- e erre még szükség? Amikor elkezdtük nekünk sokat jelentett s úgy látjuk, hogy most is van relevanciája. Most az a következő kérdés, hogy hogyan folytassuk, hova tovább? Sajnos közbeszólt Andris halála is, de pont ezért, mert benne van ő is, vinnénk tovább.

– Szüksége van a mának is a megzenésített versekre. A dalszövegek is jók, nem tagadom (persze nem mindegyik), de egy verssel valami ott belül mélyen megmozdul, egészen másképp hat.

– Akkoriban nagyon sok mindent hályogkovácsként csináltunk, az akkori tudásunkkal, az akkori bölcsességünkkel. Andris nem tudta, mire készülünk. Amikor először vállaltuk, hogy közönség elé lépünk, élettársa, Gyéresi Julika segített ebben a partizán akcióban. Egy nagyon szomorú balladáját például, a „Rézbőrű nap”-ot egy vidám, reggaeton stílusú köntösbe bújtattuk. Andris erre azt mondta: „Fiúk, nagyon őrültek vagytok. Ez egy szomorú ballada, de nekem nagyon tetszik. Csináljátok!”

– Hogy emlékszel vissza rá?

– A színház volt a mindene. Egyetemista voltam, megnézte mindegyik vizsgánkat, hosszan beszélgettünk utána, Színházi gyerekként nőtt fel, imádta a színházat. Mindig kicsit ilyen atyai szerepben ült le közénk. Figyelte, hogy alakult a csemete, terelgetett, oltott. Sok könyvet ajánlott. Mindig jól éreztük magunkat vele, önfeledten tudtunk beszélgetni. Vele mindig ott tudtuk folytatni a beszélgetést, ahol abbahagytuk, nem számított az idő, ami közben eltelt. Prágába Andris közbenjárásával hívtak meg egy nagy költői találkozóra. Ott volt többek között Parti Nagy Lajos, Spiró György, Sławomir Mrożek. Előadtuk a Jack Cole dalait, találkoztunk a nagyokkal, kezet is fogtunk. Egy ilyen alkalom ritkán adódik egy színésznek. Csodálatos hétvégénk volt, fantasztikus élményekkel tértünk haza.

– Amikor életre kelted a verseket s megszólalnak általad, a költővel is párbeszédbe lépsz, akkor is, ha már nem él. Ez valami varázslat.

– Másképp szólaltak meg a szánkból a versei, miután Andris meghalt. A szellemisége jelen van s ez valóban felemelő. Az előadásnak van alfája és omegája, s így indítjuk:

„Csuda pacák volt Jackie Cole, ha bajszát megpödörte,

Mert túl sok könyvet olvasott s most fekszik egy gödörbe.”

Ez a két sor ilyen értelemben már egészen más gellert kapott. A struktúrája nem változott, csak mélyült a tartalma. Nagyon velünk van a mai napig.

– Nyitott volt előttetek egy másik pálya, mégis a színészi hivatást választottátok. Miért nem maradtatok a verseknél és a zenénél?

– A húszas éveink elején voltunk, pályakezdőként mindenki azért kapart, hogy állást kapjon. Megpróbáltuk megalapozni az egzisztenciánkat, bár akkoriban egy kezdő színész fizetése szánalmasan kevés volt. Még mellékszálként egy ideig vittük, akkoriban koncerteztünk a legtöbbet, de egy adott ponton abbahagytuk. Most eljött az ideje, hogy folytassuk. Kihívás, de fontos lenne a mai fiataloknak megmutatni, mennyi mélysége, hány rétege van egy versnek.

– Interaktív – a két diákbérletes előadás után maradtunk beszélgetni a gyerekekkel. Remek ötletnek tartom ezt a megoldást, jobban megértettük, jobban mondva másképp értettük a látottakat.

– Nagyon örülök, hogy ez is megvalósult, fontosnak tartottam, hogy ne legyen vége a tapsnál, hogy a diákok értsék is meg, amit láttak.

– A főszerepet játszod ott is, ugyancsak egy kevésbé kedvelhető figurát, rengeteg szöveggel. Csak ámultam és bámultam.

– Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy könnyen ülepszenek a szövegek. Van, aki nehezen tanul szöveget, van, aki könnyen. Aki nehezen tanul, az lehet tíz év múlva is tudja még a szövegét, aki nem, az sokat töröl. Én az utóbbihoz tartozom. Nehéz volt, valóban sok szövegem volt, s ennek van egy fizikalitása is. Hogy érdemben közvetíts valamit, azt muszáj azzal az intenzitással, olyan ritmussal, dinamikával tedd, ahogy a szöveg s a helyzet követeli. Főleg az utolsó monológ, Hitler Hiteljugendhez idézett beszédéből a részlet jelentett kihívást. Fennhagyni a kérdőjelet, hogy ezt most hogy? – ezt kellett elérni. Az egyetemen nekünk azt tanították, hogy szöveget tanulni nem művészi feladat, ami utána jön, az már igen. Ki kell úgymond kaparni a szöveg mögötti tartalmat, mondanivalót – ez az érdembeli munka.

– Méhes Katival beszéltük utána, hogy ilyen egy igazi színészbarát darab. Szinergiában kell végig dolgozzatok. Folyamatos a pörgés, nincs leállás. A néző lehet csak szórakozni jön, közben ti 120%-ot beleadtok. Igazi fizikai és mentális kihívás.

– Ez így van, valóban színészbarát darab. Mindenkinek megvan a szólója. Mindemellett folyamatosan figyeltünk egymásra. Érdemes megfigyelni a dinamikát, az öt tanár közötti viszonyt. Időközben mindegyik szereplő megváltozik. Hogy a néző figyelmét fenntartsuk, egymásra is figyelnünk kell. Itt különösen, mert egy stúdióelőadásban a néző közel ül. Rég volt nyílt próba, szerintem vissza kellene hozni. Így lehet a néző jobban belelátna abba, mi történik egy próbán, hogy készül egy előadás. Már aki kíváncsi erre. Ilyen esetben mi is lazábbak szoktunk lenni, poénkodunk, lehet érdekes lenne ízelítőt kapni abból, hogyan rakjuk össze az előadást.

– Melyiket szereted jobban, a nagyszínpadi vagy a stúdióelőadásokat?

– Mindkettőt. Mindkettő más. Sokkal intimebb a stúdió, sokkal finomabb eszközöket lehet használni. Nagyszínpadon az a kihívás, hogy hogy használj úgy finom eszközöket, hogy ne legyen sok. Érdekes beállítani az arányértékét. Mindkettőt szeretem. De ha választanom kell, inkább stúdió.

– Ha stúdió, akkor Kripli. Annyira szép lett. Annyira jó lett. Annyira emberközeli lett.

– Igen, én is szeretem a hírmondó szerepét, amit rám osztottak. Nagyváradon is sikert arattunk, nagyon szép, érzékeny előadás született, mindenki a helyén volt, viszonylag jó kritikát is kaptunk. Nagyon szeretjük. Marci nagyon felkészült, de egyben laza is, nagyon jó humorú, jó rálátású rendező, jó volt vele a közös munka. Most a Kohlhaast próbálják a kollégáim Marcival.

– S ha már rendező, milyen volt Albu Istvánnal ismét együtt dolgozni. A Woyzeck is nagy siker volt, az IFESZT-en közben láttam a Liliomot, amit szintén ő rendezett. Bevallom, erősen kezdem megszeretni a rendezéseit. Már művészet az, amit csinál: fúzióba hoz egy darabot és zenekart.

– A zenei koncert vonal a védjegye. Bár a III. Richárd után azt mondta, most ezt befejezi.

– Innen üzenjük, ne tegye.

– Ezt mondták Váradon a szakmai beszélgetésen is. István mindig elmondja, hogy nem ért a zenéhez, majd mi megoldjuk. Közben kiderül, hogy érti és hihetetlen jó érzékkel, dramaturgiailag kulcsfontosságú helyzetekbe helyez bizonyos zeneszámokat. Szépen be tudja adagolni őket, tűpontosan, ahova kell. Ő az egyik rendező, akivel nagyon jól működik a kémia. Olyan szinten értjük egymást fél szavakból, hogy szinte zökkenőmentesen zajlik egy próbafolyamat. Nem mondom, hogy könnyű munkafolyamat volt, de viszonylag szépen, simán haladtunk a cél felé. Igaz, az utolsó 1500 méter sprint volt, de megoldottuk.

– Sokszor összeültetek csak zenélni a kollégákkal?

– A szereposztásból sokan érintettek más produkcióban, érdemben nem tudtunk ezért olyan gyakran összegyűlni. Viszont amikor összegyűltünk, mindent beleadtunk. Ez egy zenei performansz, emelem a kalapomat a kollégáim előtt. Számoltuk az ütemeket, hol hat ütem, hol nyolc. Nem akarom ezt heroizálni, de nagyon sok munka van benne. Sokat próbáltunk, hogy így menjen.

– Korábban említetted, hogy ahhoz, hogy egy szereplőt autentikusan alakíts, ki kell kaparnod a gesztenyét? Hogy csinálod? Van egy rituálé vagy van valami technikád?

– Van egy olvasó-elemző-értelmező munka, abból kapsz egy keresztmetszetet, hogy hova kellene eljutni. Ebben az esetben, hogy mi a darab költészete, azon túl, hogy meg kell csinálni egy figurát, egy karaktert. Aztán jön a szövegtanulás. Felkelek korábban s kiülök a konyhába tanulni vagy bemegyek a színházba jóval próba előtt. A következő fázis a próba, ahol a rendező így vagy úgy jelzi, hogy min kellene alakítani, majd hirtelen a színész megérzi, hogy hogy kell csinálni, vagy nem. Nehéz ezt elmagyarázni. Ha sikerül a történet által vezetnünk a nézőt, ha jók az alakítások, a nézőtéren eluralkodik a csend s sikerül fenntartani a figyelmet. Igyekszünk jól csinálni.

– S hogy tudjátok otthon elengedni a színház témát? Regina is színházi ember, a Brighella Bábtagozat vezetője, rendező.

– Sok szó esik a színházról. Ginának is megvannak a nehézségei, nekem is. Átbeszéljük, ki mivel küzd, mik a gondok, dilemmák. Megbeszéljük, de aztán lapozunk s jöhet a család. Próbáljuk megtalálni az egyensúlyt, többé-kevésbé talán sikerül.

– A III. Richárdban újra láthatjuk Jankó Szép Tamást, a Légy jó mindhalálig Nyilas Misijét, aki Reginával indult el a deszkákon. Milyen a közös munka?

– Próbák alatt történt meg velem, hogy néztem, Tamás hogy dolgozik, Albu István nagyon jól terelgette őt, s egy adott ponton olyan ügyes megoldással jött, hogy csak arra ébredtem, hogy a súgó besúgta a szövegem, hogy én jövök. Remekül csinálja. Látom ő is szereti, jól érzi magát a szerepben, s ez így van jól.

– Te is ilyen fiatalon már tudtad, hogy színész szeretnél lenni?

– Nem. Utolsó pillanatban döntöttem így, bár gyerekkoromban én voltam a család bohóca. Angol–francia profilú osztályba jártam s úgy volt, hogy angol–magyar szakra megyek Szegedre – édesanyám ebben a tudatban élt, mígnem utolsó pillanatban váltottam. A színházhoz a néptánc hozott közelebb, mert anno bekerültünk a Hegedűs a háztetőn produkcióba. Ez befolyásolta a döntésem, színire felvételiztem s úgy alakult az életem, ahogy.

– Legkedvesebb szerepek?

– Sok van. Hogy melyik a legkedvesebb? Talán attól is függ, mennyire volt nehéz a feladat. A szubjektivitás is benne van, hogy mennyire szeretem azt a figurát. De minden szerepemet szeretem. A Romulus is az volt valahol, nagy munka volt, szoktam mondani, hogy meg kellett küzdeni a grizlivel s megmart, amit éreztem is. Ilyen a Richárd is Morrisonnal karöltve. Régebbi nagy kedvenceim… szerettem a Ludas Matyit. Akkor még nagyon ifjú Matyi voltam, azt bármikor szívesen játszottam. A Padlást is szerettem, az Anconai szerelmeseket is. Fiatalok voltunk, ha kellett, éjjel kettőkor is bementünk, ha fel kellett újítani az előadást. Én nem a nagy szerepekben mérem a sikert, a karakter komplexitása érdekel, hogy mennyire összetett, mennyire gazdag. Ilyenkor nagyon sok mindent kell az ember magában megmozgasson, hogy a tied legyen és ez hitelesen meg is elevenedjen. Így a nézőnek is tud adni a színész. Ez a legfontosabb.

– Mestereid?

– Az igazi mestereim itt voltak, Szatmáron. Czintos, Füles, Ács Ali bácsi. Természetesen az egyetemen is remek tanáraim voltak, én még azon szerencsések közé tartoztam, aki kifogta Lohinszky Lorándot, Tarr Lászlót. Ferenczy István volt az évfolyamvezetőm egy fiatal Gáspárik Attilával. Ez egy nagyon jó kombináció volt. Egy konzervatív, a színészet csínját-bínját ismerő mester és egy fiatalosabb lendületet hozó tanár. Kikerültem a színházból s jöttek a régi nagyok, akik figyeltek rám, ha kellett, megdorgáltak. Persze az embernek ez rosszul esik, átbőg két éjszakát és utána rájön, hogy micsoda megtiszteltetés ez, hisz foglalkoznak velem. Ha nem foglalkoznának velem, nem érdekelném őket, valószínű látnak bennem valamit. Megtanultam ezt örömmel venni. Nekem itt voltak a mestereim. Nekik vagyok nagyon hálás.

– A mai fiataloknak miért ajánlanád a színészetet?

– Valószínű nagy ellentmondás lesz, amit mondok. A színház nagyon érzékeny lelkűeknek való, viszont nagyon meg kell kérgesedni benne, mert ugyanakkor rettenetesen sérülhetsz. Ahhoz, hogy az ember igazán jól érezze magát a szakmájában s jól tudja csinálni, ki kell nyissa a lelkét. „Meg kell hallani az őszi falevél koppanását!” – Csorba András volt egyetemi rektor mondta ezt, remélem pontosan idéztem. Nyitott szemmel, lélekkel járni. Ilyenformán ez sérülést tud okozni. Ebben kell megizmosodni, kérgesedni, megkeményedni. Az ego nem jó tanácsadó, valahol ez csapatmunka. Ha ezt valaki bevállalja, így fekszik neki, kőkeményen dolgozik alázattal, s mindenképp ezt akarja, akkor csinálja, mert nagyon lehet szeretni, csodálatos – ezt a mai napig így gondolom s remélem, hogy később is így fogom gondolni; viszont nagyon sok árnyoldala van s ezzel is számolni kell. Ha ezt bevállalja, hajrá!