Emlékmorzsák a vesszőkosarakból

| szeptember 30, 2023 |

Két vesszőkosár boldog tulajdonosai lettek lányaim, amelyek a játékok tárolására tökéletesek, hiszen sok apróság fér beléjük, és ha kicsit megrázzuk, minden kincs hamar előkerül. A kosarakat fogva, megérintve felelevenednek a gyerekkori emlékek, amikor nagymamáim házában a vesszőkosarakba fejtettük a kukoricát. Most is előttem van, mennyire szerettem a kukoricaszemeket a markomba fogni, és lassan, szinte szemenként elengedni. Az egymáshoz érő kukoricaszemek lágyan csengő hangja mosolyt csal arcomra. Melengető, nyugtató érzés tölt el, megelevenedik előttem egy kedves alak, akitől a lányok a vesszőkosarakat kapták. Az ősz halánték, az évek tapasztalatait sugárzó tekintet, a dolgos kezek, a szeretet, mellyel a kosarak készültek. Könnycseppet fedezek fel szememben a megélénkülő emlékek miatt, és mérhetetlen hálát érzek, hogy ismerhetem, beszélhetek id. Gáti Imrével, aki egész életében Dobrán élt, ott dolgozott, a közösség aktív tagjává vált. Beszélgetésünk során kiderült, mára már ő az egyedüli Dobrán, aki vesszőkosár fonásával foglalkozik, többnyire télen. Megkérem, meséljen kicsit többet a kosárfonásról, a teljes folyamatról, arról, hogyan és kitől tanulta, és arról is, van-e valaki, akinek tovább tudná adni tudását, tapasztalatát.

Mesélni kezd, először tőmondatokban, majd egyre személyesebb, kedvesebb történetek kerülnek elő „tarsolyából”. Elmondja, hogy a kosárfonást a megfelelő alapanyag beszerzése, előkészítése előzi meg. „Fiatal, egyéves, sárga fűzfaágak a legmegfelelőbbek a kosár fonására. Ezek megfelelően hajlékonyak, nem törnek. A munka ott kezdődik, hogy megyek, kivágom a fűzfaágat, aztán azokat le kell hántolni, megpucolni. Ha ezzel elkészültem, kezdődhet a kosárfonás. A kosár méretétől függően választok 5–6 vesszőt, a tervezett kosár méretétől függően ezeket ki kell lyukasztani. Ezután 24 szál vesszőt beszúrok az aljalapba, olyan hosszúakat, amilyen magas kosarat szeretnék készíteni, majd azt a tetején összekötöm és elkezdem a fonást. Általában négy sor vessző kell, hogy elkészüljön egy kosár. Miután a kosár feneke és oldala készen van, a füleket kell elkészíteni. Veszünk újabb négy szál vesszőt, amelyből a füleknek szükséges bolthajtást megfonom. Ha ezzel is végeztem, akkor le kell szegni a kosár tetejét. Az elkészült kosarat alaposan meg kell pucolni, csak azután mondhatom, hogy kész” — mesél szeretettel a nem is olyan egyszerű folyamatról Imre bácsi, aki meg is mutatta, hogyan kell elkezdeni a kosárfonást, mely lépések elhagyhatatlanok, és melyek azok az apró titkok, amikről nem szabad elfeledkezni annak érdekében, hogy tartós legyen a portéka. Kiderül, az sem mindegy, milyen sűrűre van fonva a kosár, hiszen ha nem elég szoros, akkor hamarabb tönkremegy.

A falu végén, a szőlős aljában található pincében zajló munka közben kiderül, egy kosár elkészítése 3,5–4 órába kerül, de nem mindig készül el egy nap alatt, van, hogy félbehagyja a munkát, s másnap folytatja. A pincében kialakított „műhelyben’’ megtudom, a kosárfonás fortélyait bizony meg kell tanulni, ezt nem lehet csak úgy egyszerűen „ellopni”.

„Most már csak én készítek Dobrán vesszőkosarat, pedig régebben sokan fontak kosarat, és nem csak. Volt, hogy kast — szekeret —, kerítést, górét fontak fűzfavesszőből a dobraiak. Mindennek megvolt a maga munkafolyamata, de a legtöbbször egyedül dolgoztunk, alkottunk. Én figyeltem annak idején édesapámat, hogyan fonja a kast. Aztán, amikor nem volt otthon, nekiláttam én is munkának, de nem ment jól, ekkor édesanyám állt mellém, és tanított a kosárfonásra. Asszony létére ő is tudta mit és hogyan kell csinálni. Aztán apám is elmondta, mire kell figyelni, hogy egyenesen menjen a sor, tartós legyen a kas. Én is próbáltam a fiamat tanítani, mikor még suhanc volt, de nem úgy hajlott a vessző, ahogy ő akarta, így félbehagyta a tanulást, most sem tud kosarat fonni” — mesél Imre bácsi, aki elárulta, meg tudná tanítani a kosárfonást másnak is, de nemigen van olyan, akit komolyan érdekelne.

A beszélgetés és a fonás figyelése közben kiderült, a régmúlt időkben a környék településeit a dobrai kosárfonók látták el vesszőkosárral, kassal.

„Voltak olyanok, akik az elkészített kosarakat a hátukra kötötték, és úgy mentek el Bábcára vagy más faluba, hogy eladják azokat. De olyan eset is volt, hogy a vesszőt egy-egy adott faluban vágták ki a dobrai mesterek, majd odamentek, és helyben készítették el azt, amire a falusiaknak szüksége volt, többnyire kosarat, de kast is kértek. Akkoriban több volt a jószág, többen jártak szekérrel. Most már csak én foglalkozom kosárfonással Dobrán és a környéken. Van, hogy Magyargéresről, Bogdándról keresnek meg, és kérik, hogy készítsek nekik kosarat, de Ausztriába is több általam készített kosár került. Sőt, amikor az Ausztriában élő unokaöcsém ellátogatott hozzánk és meglátta a komlószárítót — ami egy vesszőből font, nagy fenekű, alacsony kosár — azonnal vitte is magával az autóban. Ott megbecsülik, keresik a régiségeket. Régen a kosárba ültették a kotlót is, kibélelték szalmával, tettek neki vizet és élelmet, s a kosárba tették a tojásokat, rá a kotlót, majd egy másik kosárral leborították, hogy ne hagyja üresen a fészket. A málészedés és szüret elképzelhetetlen volt kosarak nélkül. De most a kukoricát is gépesítve szedik, a szüreten nejlonzsákot használnak, nincs már szükség a vesszőkosárra. Még a tűzifát is vödörrel hordjuk be, nehogy a szemét kihulljon a kosárból. Hiába ott a kosár, mégse használjuk. Van még időnként megrendelésem, amit igyekszek teljesíteni, persze a vessző mennyiségének függvényében” — meséli a mester, aki örül annak, ha az általa készített kosarak jó helyre kerülnek, megbecsülik azokat. Imre bácsi arról is beszámolt, hogy a kosárfonáshoz türelem és kitartás kell, hisz szaporátlan munka, de ő szereti csinálni. Többnyire télen, a pincébe húzódva készülnek az értékes termékek. „A pincében dolgozom. Bezárom az ajtót, de az ismerősök, szomszédok tudják, hogy itt dolgozom, és rám nyitják az ajtót, beszélgetünk nagyokat, az időnkből télen kitelik. Én szeretem csinálni, de türelem kell hozzá, ezt sietve nem lehet csinálni. Ha lenne olyan fiatal, akit érdekelne a kosárfonás, meg lehetne neki tanítani, de nem igen érdekel már senkit. A vesszőkosarakra nincs már nagy szükség” — összegez id. Gáti Imre.

A kosarainkat nézegetve egyfajta szomorúság is eluralkodik rajtam, hiszen ismét eltűnőfélben van egy olyan mesterség, mely nélkül felmenőink el sem tudták képzelni a mindennapi életet. Az Imre bácsi által gondosan font kosaraknak a beszélgetés fényében sokkal nagyobb lett értékük, melyekre igyekszünk vigyázni, s emlékekkel megtölteni.

Sógor Beáta

Megjelent a Szamos szeptemberi számában