Az Erdély Magyar Közművelődési Egyesület a Szatmárnémeti Polgármesteri Hivatallal és a G. M. Zamfirescu Kulturális Központtal közösen szervezett megemlékezést Szatmár megye művelődési életének jeles személyiségeiről. Dsida Jenő Szatmárnémetiben álló mellszobránál tartott főhajtáson Fehér Imola költő mondott beszédet, az alábbiakban ezt közöljük.

Kedves egybegyűltek, tisztelt megemlékezők!

A megemlékezés életben tart, hisz ameddig nem csak emlékszünk, de emlékezünk is valakire, él. Bennünk él. Velünk él. Nekünk él.
Nekem s neked, nekem és Önöknek is él Dsida, mert akit az élő emlékezet fenntart/megtart, az a jelenben, azaz a MOSTban is velünk van. Dsida Jenő ITT van. Hordozzuk egy szoborban, egy kötetben, vagy akár a telefonunkban, egy utcanévtáblán, egy versben, egy sorban, egy szóban. A szívben. A szemben. A szájban. A kézben. A lábban. Mert a versek ritmust adnak úgy a testnek, mint a léleknek. Egy belső lüktetést, megnyugvást, rácsodálkozást, felismerést.

De miről is ismerhetjük fel egy versről, hogy Dsida Jenő írta? Ha nem kérkedik, ha nem zeng, ha nem zúg, „nem gerjeszt haragra, nem rója fel a rosszat”, hanem különleges formaérzékkel, két szólamban, halkan, szinte suttogva, személyes hangvétellel, játékos könnyedséggel, visszafogott őszinteséggel beszél Istenről és természetről. Emberről és emberről. Igazságosan, tisztán, átlátszó szelídséggel képvisel általános emberi értékeket. Szereti a „nyugodt,/ nyílegyenes, biztos utakat.” (Legyetek őszinték) Keresi az emberben az Istent s ugyanúgy az Istenben is meglátja az embert: „Krisztusom,/..? én tudom, hogy te egyszerű/ voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló” (Krisztus)

Ha kell harcol. Harcol a világgal. Harcol önmagával. A puhaság nála nem gyengeség. Erő. Költő, aki a csendben keresi a csodát és a szemlélődő ember egyszerűségével találja meg a nagyszerűt. Akinek gyenge szíve leül József Attila mellé a semmi ágára s ugyanúgy vacog. Fázik, ahogy a Fázol című versével most mi is fázunk.
„Az ég
tiszta, inkább szürkés árnyalatú, de olyan,
mint egy kiégett, közömbös ember szeme,
a napot ellopta valaki, de azért világos
van, mondhatnám erős, sértő a fény.
Az első hang belülről szólal meg ebben a
csendben, idegen kiállhatatlan hang, csupa
hideg e- és i-betűvel beszél, de nem érted.
Tíz perccel azelőtt még tudtad, hogy mit
akarsz, hová akarsz menni, most meg állsz,
mintha ebben a pillanatban érkeztél
volna valami idegen csillagról. Sírni
nem tudsz, megszorítod a saját kezedet,
aztán egyszerre rájössz, hogy fázol.
Rettenetesen fázol.” (Fázol)

S bár fázunk, remélünk, s ugyanúgy kiáltjuk ahogy Dsida tette: „Emberek, halló emberek! / Idegyertek”, s közben félünk, nehogy minket is itt feledjenek, mint Krisztust a kereszten. Akarva-akaratlan felvillan egy kép a Harag György Társulat legújabb előadásából, A Mester és Margaritából. Katartikus pillanatokat élhettünk át Krisztus keresztre feszítése előtti mozzanataiban, úgy képi mint hangzásvilágában. Ültünk a nézőtéren és vártuk a csodát. A megváltást.

Dsida hat órát várt a kocsárdi váróteremben.
MOST van-e csatlakozás? Tudunk-e „néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel?” Ember az emberrel? Ember az Istennel? Tudja-e még a teremtett világ dicsérni az Urat, mint a 145. Zsoltár?

Tudja. Mert akárcsak Dsida, a ma embere is, ha elér egy pontig és falakba ütközik, felnéz az égre és imádkozik. Ha most felnézünk Dsidára és a mögötte magasló templomtoronyra, érezhetjük a Jóisten biztató közelségét. Érezzük, hogy az emlékezés, a megemlékezés közelebb hoz Hozzá, önmagunkhoz és egymáshoz.

Élő emlékezet. Ma Dsidával együtt az emlékét fenntartó és őrző irodalomtörténészre, kritikusra, Láng Gusztávra is emlékezünk, aki idén április 12-én, életének 88. évében hunyt el. Egy költő csak akkor él tovább, ha „örökbe fogadják”, ha vannak olyanok, akiknek fontos, akik kutatják, keresik a hozzá vezető utat, akik felkutatják írásait, akár a fiókban lapuló verseit, verstöredékeit is, akik ápolják emlékét.

Sokan méltatták Láng Gusztáv munkásságát. Hadd idézzem Balázs Imre József költőt, irodalomkritikust, szerkesztőt, egyetemi docenst:
„Három szempontot említenék: az egyik, hogy ő írta az első átfogó Dsida-monográfiát, ez végül 2001-ben jelent meg a Kriterionnál. 2012-ben aztán a máig legteljesebb gyűjteményes Dsida-verseskötetet rendezte sajtó alá Urbán Lászlóval közösen. És persze ide kívánkozik az is, hogy gyerek- és fiatalkora talán legfontosabb helyszínén, Szatmárnémetiben rendszeresen részt vett a Dsida Jenő-emlékeseményeken. Muzsnay Árpád ráadásul két másik fontos szatmári alkotó emlékünnepségeit is újra és újra megszervezte, Láng Gusztávnak pedig Páskándi Gézáról és Szilágyi Domokosról is bőven volt mondanivalója, amit szívesen megosztott a közönséggel. Szatmárnémeti tehát a Dsida-kultusz kulcshelyszíne, és Láng Gusztáv ebben, az életműnek az utókorhoz való eljuttatásában is részt vállalt. Az elemzési szempontjai miatt az, amit Dsidáról írt, teljesen beilleszthetővé teszi őt a magyar költészet harmincas évekbeli fő vonulataiba ‒ Dsidát az elemzésekben Kosztolányi, Radnóti, Babits társaságában láthatjuk, joggal, hiszen biztos vagyok benne, hogy a gyakorlott versolvasók egyetértenek azzal, amit Láng éreztetett az írásaiban, és bőségesen alá is támasztott: hogy Dsida Jenőé a legjelentősebb, két világháború közti erdélyi magyar költői életmű.”
Ezért az életműért vagyunk hálásak ma is.
Köszönöm a figyelmüket!

Fotók: Kőrösi Zsolt