(Lakatos-Fleisz Katalin A megértés parancsa című kötetéről Bessenyei Gedő István dramaturg kérdezte a szerzőt. A beszélgetés a Sugárút–Szamos-napon hangzott el.)

— A kritikusnak a kanonizáció folyamatában egyfajta központi szerepet elfoglaló, kiemelt olvasónak a felelőssége megkérdőjelezhetetlen. Miért kezdtél el kritikákat írni, és hol helyezkednek el ezek a szövegek, melyeket a kötetben olvashatunk?

— A kérdésre a válasz nem rövid és nem egyszerű, de igyekszem összefoglalni. Ha jól emlékszem, tíz éve írtam az első irodalomkritikának nevezhető írásomat. Ez szerepel is a kötetben, egy finn írónő, Sofi Oksanen: Tisztogatás című regénye. Ez a könyv nagyon megdöbbentett, és ez a döbbenet volt az első kiindulási pont. Ma már azt mondom, ha egy könyv megdöbbent, hatása van, az már jó kiindulás. Arról érdemes írni, aminek felkavaró hatása van. Aminek nincs hatása, unalmas, alig várom, hogy vége legyen, kettesével lapozok, arról nem szívesen írok. Visszatérve erre a kiinduló történetre, az első megérintettségen túl elkezdett dolgozni bennem a szöveg. Azt vettem észre, hogy napok múltán beugranak szavak, összefüggések, mondatok a regényből, elkezdenek zengeni bennem, összeáll valamiféle értelmezési horizont. Valamiféle egysége lesz a szövegnek, nem enged el. Innen tudom, hogy ilyenkor szinte félig-meddig már meg van írva a kritika. Nagyon jó érzés volt, mikor a már említett regényről sikerült formába önteni, ami kikívánkozott.

Itt meg kell jegyeznem, hogy soha nem egyszerűen annyi egy írás elkészítése, hogy egy belső sugallatra leírom azt, ami a fejemben megfogalmazódik. Az írás épp attól izgalmas, hogy az írás folyamatában kristályosodnak ki olyan pontok, amik fejben nincsenek készen, de maga az írás gyakorlata, az, hogy egyik mondatot a másik után teszem, valahogy elkezd önálló életet élni, és a végén azt veszem észre, hogy a kész szöveg engem is meglep. Ez esetben is az történt, hogy volt a fejemben egy erős kép, és ezt amikor leírtam, az már egy külön szöveg volt, nem az, ami a fejben elkészült. Viszont éreztem, hogy nagyon igaz, ez volt az, aminek meg kellett születnie. Amikor a szöveg kész volt, már nem emlékszem, hogy mondta-e valaki, vagy én magamtól vettem a bátorságot, hogy beküldjem a Korunk folyóiratnak, ahol meg is jelent a kritika rovatban. Ezt újabb írásaim követték még különböző hazai és magyarországi folyóiratokban. Ma már folyóiratok is megkeresnek, hogy írjak kritikákat és recenziókat. Az egy külön történet, ha köteteket ajánlanak, hogy azokról írjak, mert az a kötet vagy megnyeri a tetszésem vagy nem. Rendelésre sokszor elég nehezen születik meg az írás. Sokkal több energiára van szükség.

És hogy miért írok kritikát? Én azt gondolom, hogy van bennünk egy természetes kíváncsiság, hogy a klasszikusokon túl mit írnak manapság. Mit jelent ma az irodalom. Nagyon sok jó könyvvel találkozhatunk, hála istennek, ami azt jelenti, hogy van mondanivalónk.

— Mi a céljuk ezeknek a kritikáknak?

— Nem külső célok motiválnak, például, hogy felhívjam a szerző figyelmét a hibákra és a mulasztásokra. Ki vagyok én, hogy az „igazat” megmondjam? Csak egy olvasó a sok közül. Nagyon nagy zavarok vannak, mert sokan a kritika szó alatt rögtön kritizálásra gondolnak. Pedig nem erről van szó, a kritikus gondolkodás nem kritizálót jelent. A kritizáló attitűd egy vadhajtása az írásnak. (Ugyanúgy, ahogy az egekig magasztaló, „hozsannázó.”) Semmiféle külső cél nem motivál, csak az, hogy magam számára megértsek fontos dolgokat. Ezt sugallja a kötet címe is: A megértés parancsa.

— Mi a háttere a címadásnak?

— Engem sokáig nyugtalanított, hogy a Bibliában a szeretet parancs. Nem tudtam magam számára lefordítani, mert úgy gondoltam, a szeretet egy személyből fakadó spontán érzés. Számomra mindig fontos volt, hogy érzelemmel szeressek. Mert ez a teljesség: az érzés adja az akaratot. Igen ám, de ha érzelemmel szeretek, akkor nagyon kevés embert fogok szeretni. Ha a szeretet parancs, akkor mindenkit kell szeretni, ami érzelemmel nehéz. Én akarhatom a jót elvontan, általánosan mindenkinek, de az passzív, én nem vagyok benne a passzív jóakarásban.

Ugyanakkor azt is érzékeltem, hogy a külvilág, az emberek, az események kéretlenül, folyton betörnek. Az emberek betörnek, a külvilág betör, és mind-mind azt kéri, hogy megértsük azokat. Minden zűrzavar, ami körülöttünk történik, megértésre vár. Én a magam számára úgy tudom lefordítani a szeretetet, hogy megpróbálom megérteni mindazt, ami körülöttem történik. Ez aktivitást ad. A megértés ugyanakkor nem valami vak elfogadást jelent, hanem meglátását azoknak a szükségszerűségeknek, amelyek a dolgok mélyén rejtőznek. A nyelv milyen jól megérteti velünk mindezt, mert gondoljunk arra, mennyire mást jelent érteni és megérteni. Ha azt mondom valakinek, hogy megértelek… Vagy gondoljunk arra, ha azt mondjuk valakinek, nem értelek, nem értem, mit mondasz, miért mondod… (Persze feltéve, ha mindketten egy nyelvet beszélünk.)

Mi lenne más, mint a könyv, ami leginkább a megértés igényével lépne fel? Különösen a szépirodalom — és ez a kötet is zömmel szépirodalomról szóló írásokat tartalmaz. A szépirodalom semmi más igénnyel nem lép fel, minthogy megértsük. Az irodalmi szövegek által ezt a folytonosan betörő világot, és persze önmagunkat.

Amikor egy-egy könyvet olvasok, kikívánkozik belőlem a kritika. Ha nem írnám meg, akkor ott feszülne bennem a nyomás. Ez egy parancs is számomra. Persze nehéz felmérni, hogy kik olvassák ezeket a kritikákat. Egy befutott szerző könyvéről nem az én kritikámból szereznek tudomást, viszont minden kortárs szerző számára jólesik, ha írnak róla.

— A kötetben lévő kritikák nagyon szépen írják tovább az értelmezést. Mi alapján választod ki, hogy melyik könyvről írsz kritikát? Hogy rendeződtek ebbe a hat kategóriába az írások?

— Az ember nézelődik, hogy mit írnak a kortársak, elmegy könyvtárba, kap ajándékba könyvet… A kritika kortárs kötetekről szól. Az alapján választok, hogy mi az, ami elkezd dolgozni bennem, ami olvasás után is visszatér. Nem az az olvasás, hogy elolvasunk egy könyvet és letesszük. Az olvasásnak akkor van értelme, ha a könyvben lévő gondolatok visszatérnek, üres óráimban elkezd rajtuk kattogni az agyam… Versekről nehezebben írok, a versen nehezebb fogást találni. De egyébként minden irodalmi műfajról szívesen írok. Csak azt írom, amit a belső parancs mond. Aki belelapoz ebbe a kötetbe, láthatja, hogy kritizáló kritika, amely negatív értékítéletet hordoz egy van benne: az Elena Favilli és Francesca Cavallo: Esti mesék lázadó lányoknak című mesekönyvről szól. Megint visszatérve az emberi kapcsolatokhoz: ha valakiről véleményt mondok, és elkezdem a jellemét értelmezni, ha még rosszat is mondok, nem lesz sértő. Csak azért, mert értelmezésbe öltöztetem. Bízom benne, hogy ez a negatív kritika is ilyen.

— Nagyon tanulságos így olvasni kritikákat, mert ha egymás mellé kerülnek ezek a szövegek — nem úgy, mint folyóiratokban, melyekben egyebek mellett van egy kritika is — néhány dolgot elárul a kritikusról is, egyre jobban kirajzolja azt a tekintetet, mellyel a szövegekhez viszonyul. Vannak a kötetben kritikus megjegyzések, de sehol sem érezhető, hogy unalmasak az írások. Az első fejezet filozófia témájú, a második az erdélyi tájakhoz kötődik, a harmadik a gyermekirodalomhoz, a negyedik a Élünk vagy túlélünk beszédes címmel a magyar irodalomhoz kapcsolódik, az ötödik világirodalom. A hatodik fejezet — utószó helyett — egy interjú, melyben kimondod, hogy az élet és az írás kapcsán az írás az első.

— Jó az, ha egy kötet ciklusokba, nagyobb egységekbe rendeződik. Megkönnyíti az olvasó dolgát, ha a kötet tagolva van, és nem ömlesztve kapja a szövegeket. Így kötetben látva egy kicsit újként, „kifényesítve” látszik mindegyik szöveg. A kötetben új életet kaptak. Az egységbe, tömbökbe rendezett szövegek egymást is olvastatják. Visszaköszönnek motívumok, mint például a „tér” az első, Szállj, gondolat! egységben. Különben is jó az, ha például gyermekirodalom mellett nincs egy súlyos filozófiai szöveg. Én azt vallom, hogy nem szükséges olvasni a kritikák vizsgálta eredeti műveket ahhoz, hogy magát a kritikát élvezettel olvashassuk. Nem csak azt érdekelheti a kritika, aki olvasta a szóban forgó könyvet.

— Én nagyon örültem a könyv olvasásakor Az utószó helyett címmel ellátott interjúnak, mert az életutad bemutatása, a centrum és a periféria kérdése mellett még sok mindent elárul. Miért van ez az interjú a kötet végén, és miért nem az elején?

— A könyvre való ráhangolódás meg van oldva egy előszóval. Ez valóban a kötet szövegeiről szól. Az utószó helyett-ben szerettem volna megmutatni, hogy milyen kontextusba helyezhetők a kritikák. Ki áll mögöttük. Azt is szerettem volna érzékeltetni, hogy több más műfaj veszi őket körül, a kritikát, nem a kritikaírás, hanem az írás kedvéért művelem. A centrum-periféria kapcsán pedig megmutatni, hogy ne féljünk attól, ha időlegesen távol kerülünk szellemi centrumoktól, mert az éppen olvasott könyvek egy széles, befelé táguló világot nyitnak meg. Egy jó könyv már önmagában álló centrum.