Budaházi 70 – a szatmári származású festő- és grafikusművész kiállítása a Pesti Vigadóban

| július 7, 2024 | , |

A szatmári származású, Zalaegerszegen élő, Munkácsy Mihály-díjas festő- és grafikusművész, Budaházi Tibor idén ünnepli 70. születésnapját. Ebből az alkalommal nyílik kiállítása a Pesti Vigadóban, a Magyar Művészeti Akadémia székházának VI. emeletén, július 11-én, csütörtökön 17 órakor. A mintegy 50 évet felölelő visszatekintő kiállítás az alkotó főműveire helyezi a hangsúlyt. A tárlatnyitón köszöntőt mond Stefanovits Péter képzőművész, érdemes művész, az MMA képzőművészeti tagozatának vezetője, a kiállítást megnyitja Novotny Tihamér, MMA életút-díjas író, szerkesztő, a tárlat kurátora, közreműködik Drech Mihály, Kossuth-díjas zenész, előadóművész. A kiállítás július 12-től szeptember 15-ig látogatható.

Budaházi Tiborral 2021-ben, a rangos elismerés, a Munkácsy Mihály-díj átvétele kapcsán készítettem interjút, akkor így vallott magáról:
„1954. február 1-jén születtem Kőszegremetén, ahol apám falusi tanítóként kezdte pályáját. Később Nagypeleskére költöztünk, akkor már megszületett István öcsém. Apám itt lett igazgató-tanító. Minden ide kötötte a családot, itt laktak nagyszüleink, de mi a tanítói lakásban laktunk. Mindig irigykedtem iskolatársaimra, hogy ők csapatba verődve mentek az iskolába, én meg csak átsétáltam az osztályba. Apám igen művelt és tehetséges ember volt. Mint falusi tanító sok mindenhez kellett értenie. Soha nem aludt el anélkül, hogy olvasott volna. Az első tanácsokat tőle kaptam. Ismerte Rácz Péter és Mikola András festőművészeket, akik peleskeiek voltak. Mikola András édesapja apám előtt volt tanítója a falunak. Apám mindig mesélt e két festő munkásságáról, és mikor Szatmáron jártunk, a képeiket is láthattam. Csodálatos hely volt ez a kis falu a határszélen, a peleskei nótárius faluja. Ötödik osztályban felvettek a Szatmári Állami Rajziskolába. A pirostéglásba jártam ötödik osztálytól, míg le nem érettségiztem. Csapó tanár úrtól sokat tanultam, s mivel a zárda internátusában laktam, sokat tartózkodhattam a műtermében, ahol óriási becsvággyal dolgoztam. Boldogan éltem, mert azt csinálhattam, amit szeretek. Sajnos az érettségi után már nem volt ilyen rózsás a helyzet, de ezt nem szeretném részletezni. Szinte remeteként éltem, csak a rajzolással, festéssel foglalkoztam, könyvtárba jártam, sokat foglalkoztam elméleti kérdésekkel is. Mai napig Barcsay és Picasso az a két művész, akik végül is a legjobban hatottak rám. Az egyik a fegyelmezett, puritán létével, a másik végtelen szabadságával. Azért bekapcsolódtam a szatmári képzőművészeti életbe. Nem felejtem el soha, amikor 1976-ban a szatmári sugárúti Galériában beválogattak a megyei tárlatra. 1985-ben megházasodtam. Feleségem zalaegerszegi lány lett, és én Zalaegerszegre költöztem. Született két szép gyermekünk. Főiskolai és egyetemi tanulmányaimat Szegeden végeztem. 1986-ban felvételt nyertem a Fiatal Művészek Stúdiójába, így bekerülhettem a magyarországi képzőművészeti élet vérkeringésébe. Sok száz kiállításon vettem részt itthon és külföldön is, és lassan alakult a pályám. A Mindszenty József Gimnázium művésztanáraként mentem nyugdíjba.
A Munkácsy Mihály-díj számomra nagyon fontos, mert egy pozitív visszaigazolása annak, amit életem folyamán tettem, gondolom, nem hiába.”