„Ennyit kaptam az élettől. Ennyit kell megköszönni” – mondta legutóbbi találkozásunkkor, amikor a betegség miatt már eluralkodott rajta a gyengeség, és elfogadta, hogy számára nincs gyógyulás.

Veres Istvánt 1990-ben ismertem meg újságírói és kulturális berkekben. Később az ő biztatására kerültem a Szatmári Friss Újsághoz. Az évek során nem csak főnök-beosztotti viszony és munkakapcsolat volt közöttünk, hanem jó barátság is. Értékelte a munkásságom, az utóbbi évtizedekben mindig biztatott, hogy akkor se hagyjam abban, ha nem kapok széles körű elismerést, támogatást, hiszen a kultúra ma már nem áll a népszerűségi listák élén. Kezdettől Gyuricának szólított és kereste a lehetőséget a mélységekbe és magasságokba nyúló beszélgetésekre. Jó tanítómester volt: ismerte a történelmet és az irodalmat, igyekezett megismerni az emberi lelkeket. Karácsonykor messengeren írt, az ünnepi jókívánságok mellett érdeklődött afelől, hogy vagyunk, mit csinálunk, megjelent-e a Szamos és a Sugárút? Végül annyit írt: „Mi Pesten vagyunk, meglehet, utoljára.”

Nagyon sok mindent el lehetne mondani róla, én most mégis úgy gondolom, beszéljen ő magáról. Az alábbiakban azt a szöveget lehet olvasni, amit kérésemre magáról írt, hetvenedik születésnapja alkalmából a Szamos Plusz 2020 című kötetbe.

„Megvallom, sokat rágódtam azon, hogy eleget tegyek-e Elek György kenyeres társam, volt újságíró kollégám kérésének, hogy írjak valamit magamról annak apropóján, hogy a sors kegyelméből nemsokára elérem a 70 éves életkort. Ugyanis a kor önmagában nem érdem, nincs mit dicsekednie vele sem fiatalnak, sem öregnek, mint ahogy azzal sem, hogy valaki férfi vagy nő, székely, magyar, sváb, zsidó vagy egyéb, hiszen ezek a körülmények nem az illető érdemei s nem az ő bűnei. Másfelől eszembe jut a több mint 90 évet megélt nagybátyám megjegyzése: Pistu öcsém, úgy elfutott ez az élet, mintha egy nap lett volna. Aztán eszembe jut Szász Jánosnak, ennek a már szinte teljesen elfeledett romániai magyar írónak a könyve is, amelyben a kommunizmusból kivételes kegyként Amerikába kiengedett ember élményeit írja le (mégiscsak jók lennének a könyvek valamire, ha figyelnénk rájuk). Szász János azzal dicsekedett Amerikában az első taxisofőrnek, hogy ő európai, sőt, kelet-európai, egy szocialista országból jön útlevéllel, író stb. A taxisofőr türelmesen végighallgatta a hosszú fuvar során, s adott neki egy jótanácsot: uram, itt semmiről sem érdemes beszélni, semminek sincs semmi jelentősége, kivéve egyvalamit, azt, hogy mennyi pénz van a bankszámláján. De jobb, ha titokban tartja azt is.

Tehát: nem nagyon van az én életemmel kapcsolatban sem semmi, ami embertársaim figyelmére érdemes volna, talán megtettem egy-két dolgot, de sokkal, de sokkal többet nem, és bizony figyelmen kívül hagytam azt a figyelmeztetést, amiben Szász Jánost részesítette a taxisofőr: a bankszámla számít. Ha gazdag volnék, magam is tekintélyes ember lehetnék, akire fel lehet nézni, volnék egyáltalán valaki, s munkámnak lenne látható, értékelhető eredménye. Mondjuk egy nagy ház, birtok, nyaraló s egyebek. Így az a jogos látszat áll fenn, hogy vagy nem dolgoztam semmit az életben, vagy keveset dolgoztam, vagy hobbiból, kéretlen elhivatottságból tettem, amit tettem, hevertem az árnyékban stb. Mint a tücsök a mesében, ellentétben a szorgalmas hangyával. Mindben van igazság.

Na, de mivel meg kell tölteni ezt a lapszámot is valamivel, és mivel jól tudom, mit jelent ez a kényszer a szerkesztő számára, vágjunk bele mégis. Ismét – ezúttal baráti – kötelességnek teszek eleget, és ismét ingyen.

Gyermekkor

Nagyon messziről jövök, a maihoz képest egy egészen más történelmi korszakból. 1950-ben születtem a háromszéki Uzon községben. A faluból kicsit korábban, vagy éppen akkoriban tűntek el népi-paraszti élet keretei, két város, Brassó és Sepsiszentgyörgy közelsége nyilván segítette ezt a folyamatot. De azért sok minden még megvolt, például a szövőszék a lakókonyhában, amin szőttek is az asszonyok, magam is sokáig viseltem olyan nadrágot, amelynek anyaga, a posztó, így készült, aludtam otthon szőtt lepedőkön, törülköztem ilyen törülközőkkel, ilyen zsákokat használtunk. Az elhasznált ruhafélék felhasználásával szőtt hosszú és színes futószőnyegekkel volt tele a ház. Szüleim parasztok voltak. Apám, mielőtt 40 évesen megnősült volna, egy üres telken teljesen új és a kor igényeinek megfelelő gazdaportát hozott létre ma is kényelmesnek mondható házzal, istállóval, csűrrel, pincével, amelyben egy vagon „pityóka” is elfért a tavaszi értékesítésig. Nem sokkal később kuláknak nyilvánították, ezért az állam javára lemondott földjei egy részéről, így a kollektivizálás előtt olyan 5–6 hektáron gazdálkodott. Négyen voltunk testvérek – én a legidősebb –, ami már akkor sem volt átlagos abban a polgárosodó faluban, általában minden családban legfeljebb két gyermek volt. Már gyermekként dolgoznunk kellett a földeken vagy az állatok körül, én már 10 éves korom előtt rendszeresen jártam kapálni, még kézzel, azaz kaszával aratni, kévébe kötni a gabonát vagy szénát csinálni stb. A kis parasztgazdaság megtermelte szűkösen az ennivalót a családnak, nem éheztünk, hiszen mindig volt a portán disznó, tehén, juh és temérdek baromfi, többféle gyümölcsfa meg zöldségeskert, egy-egy borjú, malac vagy bárány emléke egy életre megmaradt bennem, ma is emlékszem a többnyire általam adott neveikre. A kenyér is otthon készült a kemencében. Cukrot bőségesen kaptunk a cukorrépa után. Viszont a család csak igen ritkán látott pénzt. Ezért például a cipővásárlás már komoly gondot okozott, bolti élelmiszert, pl. szalámit vagy akár egy kiflit, nagyon ritkán láttunk. Aztán 1962-ben bekövetkezett a kollektivizálás – előtte két évig már közösben, ún. „társas gazdaságban” műveltük a földet –, de nekünk, parasztgyerekeknek továbbra sem következett be a boldog gyermekkor – amint azt például az általam a megjelenése pillanatától, azaz 1957-től rendszeresen olvasott Napsugár című gyermeklap propagálta –, mert ez után is jártunk dolgozni a mezőre, és korántsem az ajnározott pionírtáborokba –, de most már normáért. Az osztályharc utójátékaként engem nem vettek fel pionírnak se, hiába voltam jobb tanuló azoknál, akiknek a szülei a helyi szeszgyárban dolgoztak, s akiket minden nyáron táborba vittek. Ők képviselték a munkásosztályt. Szomorú voltam emiatt. A kollektív gazdaságban a teljesített „munkanorma” szerint fizettek, éspedig nagyobb részt terménnyel. Ha a gyerekek is „normáztak”, több volt a fizetség. (Mindenesetre arra emlékszem, hogy a kollektivizálás, azaz a földjeitől való megfosztása után apám jó másfél évig szinte meg se szólalt. Nagyon nagy trauma volt az neki.)

Én mindenesetre télen, vagy amikor csak lehetett, olvastam. Apám tájékozott ember volt, három újságot is járatott, azokból tanultam meg olvasni még mielőtt iskolába kerültem volna. Az első könyv, ami a kezembe került, a János vitéz volt. Hét éves voltam ekkor. Később talán az egész községi könyvtárat kiolvastam. Az olvasásban nagyon támogatott a Veress Erzsébet nevű magyartanárnőm, aki csendesen irányítgatott, könyveket ajánlgatott, adott is kölcsön, s az osztályban alaposan megtanította a helyesírást. Amikor nem kellett a mezőn dolgozni, mienk volt az egész határ, a Feketeügy nevű folyó partja a szomszédunkban, a Felszegnek nevezett falurészen levő temető, ahol az összes elhunyt falubeli sírját ismertem. Nagy élmény volt számomra mindig, amikor a temetési menet elvonult a portánk előtt, általában a helyi dalárda énekével és az önkéntes tűzoltók fúvószenekarának kíséretével. Reformátusokként templomba is rendszeresen jártunk, konfirmáltam, azóta is kívülről tudom a Bűnbánó imát, amit nagy örömömre nem olyan régen az itteni református istentiszteleteken is bevezettek. Miután elvégeztem a negyedik osztályt, anyai nagyszüleim azt mondták, aludjak náluk ezentúl. Nyilván anyámat szerették volna ezzel segíteni, akinek még így is maradt három gyerek a nyakán. Ez nagy szabadságot jelentett nekem, azt csináltam a nagyszülőknél, amit akartam, rengeteget faragtam bicskával, egyszer még egy tyúk begyét is felvágtuk a bicskával nagyapámmal, mert nem tudott emészteni egy lenyelt szőrgubanc miatt. Kiszedtük a szőrcsomót, a sebet bevarrtuk tűvel és cérnával, bekentük zsírral, s a tyúkocska felépült. A nagyapáméknál való alvással az a lehetőség is bekövetkezett számomra, hogy ott ettem, ahol jobb volt az étel, hol nagyanyámnál, hol otthon.

Az elemi iskola éveiben szinte egyáltalán nem tanultam otthon, a többi gyerek se, csak az írásbeli feladatot írtam le, ami később a középiskolában vissza is ütött, ott ugyanis bizony magolni kellett. Elvégeztem a nyolc osztályt – mi voltunk az első nemzedék, amelyik nyolc elemit végzett –, s felvetődött a kérdés, merre tovább? (Emlékszem, hogy a nyolcadik osztály utáni búcsúztatóra apám is hazajött a mezőről, s egy szép köszönőbeszédet mondott spontánul a tanároknak a szülők nevében. Nagyon jólesett, hogy egyáltalán megjelent, s félbeszakította délben, jó időben a sürgős árpakaszálást.) Akkor már – 1965-ben – a brassói nagyüzemek mellett hatalmas inasiskolák nyíltak magyar osztályokkal is, az osztálytársaim többsége ilyenekbe ment. Hogy én az elméleti középiskolát választottam, annak az volt az oka, hogy mozdonyvezető akartam volna lenni. Ugyanis a falu mellett haladt el a Brassó–Sepsiszentgyörgy közötti vasút és én gyermekként nagyon meg tudtam bámulni azokat az embereket, akik a hatalmas, füstös, dohogó mozdonyokat vezették. De kiderült, hogy mozdonyvezető iskolába csak érettségi után lehet menni. Így aztán a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba felvételiztem, bejutottam, pedig volt konkurencia is, és bentlakó diák lettem.

A középiskolában

A középiskola eleje elég nagy sokk volt nekem, aki azelőtt a falu határában, a folyóparton stb. nagyjából szabadon kószáltam napestig, ha nem kellett a mezőn dolgozni, körülöttem volt a nagy család. Ugyanis az iskola épületében levő bentlakásban szigorú, még a régi időkből származó szabályok uralkodtak. Természetesen csak fiúk laktunk ott. Az elején sokszor felmentem a felső emeletre, ahonnan látszott a szülőfalum tornya, és csendesen sírdogáltam. Elmondom a napi programot, hadd lássák a mai fiatalok – ha ugyan érdekli őket, vagy elhiszik ezeket –, hogy a kemény tanulás mellett milyen áldozatokkal járt akkoriban az ismeretszerzés egy városra került falusi gyereknek. Tehát: reggel hatkor ébresztő egy jó hangos csengővel, fél hétig mosakodás derékig hideg vízzel, fél hétkor reggeli, héttől háromnegyed nyolcig reggeli szilencium (tanulás, ismétlés), nyolctól kettőig tanórák az osztályokban, negyed háromkor ebéd, utána szabad foglalkozás – egyeseknek foci, nekem inkább olvasás –, háromnegyed öttől este hétig szilencium (közös, azaz egy helyen történő tanulás), hétkor vacsora, fél nyolctól fél kilencig ismét szilencium, utána esti mosakodás, fogmosás, cipőpucolás stb., este tízkor villanyoltás. Meleg víz egy héten egyszer volt, akkor lehetett zuhanyozni tíz percet. Az ebédlőbe – így hívták a diákétkezdét – mindenki egyszerre ment be, miután az ajtó előtt sorba álltunk. Az iskolában kötelező volt a sötétkék egyenruha világoskék inggel és nyakkendővel, a lányok számára legalább térdig érő sötétkék ruhával és blúzzal, mindenkinek volt egy személyre szóló, számozott karszáma is. Mindenki tudhatta tehát, hogy melyik iskola diákja az illető. A városba kimenni a bentlakó diáknak külön engedély nélkül csak kétszer lehetett hetente, csütörtökön és szombaton ebédtől délután öt óráig, egyébként mindig a kapun belül voltunk. A portás egyszerűen nem engedett ki. Néha elmehettünk szervezetten, kísérettel vasárnap délelőtt moziba vagy színházba. Egyetlen felnőtt volt velünk, akit „nevelő elvtársnak” kellett szólítani, s aki egy igazi diákönkormányzat segítségével intézte a napi ügyeket. Minden korosztálynak volt „szilenciumfelelőse” a felsőbb osztályba járó diákok közül, minden hálóteremnek – ahol negyvenen aludtunk – volt egy „hálófőnöke”, az egész bentlakó társaság diákfőnöke pedig a régi időkből megmaradt tisztséget és nevet viselő „aparitor” volt, aki naponta ellenőrizte a létszámot a szilenciumon, a hálókban, s aki büntetést is kiszabhatott a „rendetlenekre” – így nevezték a fegyelem ellen vétőket –, például minden további nélkül megvonhatta a heti két kimenőt, vagy egy-két hétig naponta fát hordatott fel az emeleti hálókban levő kályhákhoz, amelyekre egyébként télen egy-egy tűzfelelős vigyázott, aki aznap nem ment iskolába. A „nevelő elvtárs” rendszerint jóváhagyta az aparitor intézkedéseit. Szombat délutántól vasárnap estig hazamenni a faluba írott kérés alapján és külön engedéllyel lehetett, amelyet aláírt az osztályfőnök, a nevelő elvtárs, s végül maga az iskola nagy tekintélyű igazgatója. De ha rossz jegyei voltak az illetőnek, ezt az engedélyt nem kapta meg, azt ajánlották neki, hogy inkább tanuljon. Idővel megszoktam ezt a rendszert, megtanultam a többiektől tanulni, magolni is, így egy idő után elég jó tanulónak számítottam, ami azt jelentette, hogy érdemösztöndíjban is részesültem, s így a szüleimnek a két utolsó évben nem kellett fizetniük a kolhozparaszti zsebnek bizony nagyon soknak számító havi 450 lejt a bentlakásért (ami akkor egy állami alkalmazott fél havi bére volt).

Reál osztályba jártam, heti hat matematika óránk is volt – nem volt szabad a szombat –, a feladatmegoldás mechanikus részére hamar rájöttem, százával oldottam meg a példákat, az egyenleteket, a függvényábrázolást is megtanultam, a nagyon jó osztály jobbjai közé tartoztam matematikából is, de kémiából főleg.

De feltűnt nekem, hogy már az első németórákon városi osztálytársaim németül beszéltek nagyszerű tanárunkkal, Rácz Lajossal. Én ezen nagyon elcsodálkoztam, mivel én erre három évnyi uzoni „némettanulás” után egyáltalán nem voltam képes. A kilencedik osztály első évharmadában le is zárt engem Rácz tanár úr egy gyenge ötössel. Gondoltam magamban: én soha nem voltam ötös tanuló semmiből, tehát nincs jól ez így. Abban az időben órák előtt, reggel héttől, a tanárok ún. „megsegítő” órákat tartottak a gyengébbeknek minden tantárgyból, ha volt rá igény. Jelentkeztem én is Rácz tanár „elvtársnál”, mondván, hogy én jobb jegyet szeretnék németből egy ötösnél. És ezeken a megsegítő órákon behoztam a városiakat, sőt, jobb lettem németből mint legtöbbjük, s ez így is maradt érettségiig.

A vakációkban odahaza természetesen rendszeresen dolgoztam a kolhozban, aztán a tizedik osztály utáni nyáron elmentem egy brassói építőtelepre segédmunkásnak „norma” helyett pénzt keresni. Elég szép pénzt kerestem minden nyáron, de ez azzal járt, hogy reggel ötkor az akkor még gőzmozdonyos vonatra kellett ülni s naponta bemenni a városba, s este fél hatkor haza. Akkor már hatalmas tömegek ingáztak be Brassóba, reggel két zsúfolt vonat indult, este ugyanígy vissza. Ez a vakációs munka aztán hat nyáron át tartott számomra, egészen az egyetemi diplomaszerzésig. Nem volt kellemes látni és tudni, hogy más, hasonló korúak közben egész nap fürödnek a Feketeügyben.

Mint említettem, a matematikát ugyan elég jól „vágtam”, csak azt nem értettem meg, hogy az a rengeteg feladatmegoldás mire is való. Ezt senki nem magyarázta el, végül valami haszontalan agytornát láttam az egészben, s miután a német kezdett elég jól menni, úgy döntöttem, hogy semmiféle matematikás jövő nem érdekel, s osztálytársaim többségével ellentétben, akik mind mérnöknek készültek, én elhatároztam, hogy német–magyar szakra megyek. Persze ehhez hozzájárult az is, hogy szerettem volna rendesen megtanulni a szomszéd faluban akkor még létező szászok nyelvét, no meg az is, hogy magyarból is elég jó voltam, sőt, a sok olvasás mellett versírással is próbálkoztam – mikor szerelmes voltam, akkor pláne –, s ennek nyomán egyik „szerkesztője” lettem a frissen indult iskolai lapnak, amelyet a titkárnő hat példányban legépelt, s úgy járt kézről-kézre. Nyomtatásról akkor még szó sem lehetett. Ez volt tehát az első „sajtótermék”, amellyel kapcsolatba kerültem. Végleg rájöttem tehát, hogy valójában humán érdeklődésű vagyok.

Egyetem

A nagy konkurencia ellenére sikerült a felvételim a német–magyar szakra, s következtek a feledhetetlen kolozsvári évek. Egy idő után írogatni kezdtem cikkeket az ottani napilapba, fordításokkal is próbálkoztam, amelyek az Echinox nevű nagy hírű diáklapban meg is jelentek. Az Utunkban is közöltem ezt-azt. Eljártam színházba, moziba, koncertekre, az irodalmi körre, kirándulni stb. Sok időt töltöttem az egyetemi könyvtárban, fülig szerelmes voltam olykor, jó barátokra tettem szert stb. A vizsgáimat mindig időben és jó eredménnyel letettem, hiszen ettől függött az ösztöndíjam s egyáltalán a további kolozsvári tartózkodásom. De elrepült a négy év, s egyszerre csak azon vettem észre magam, hogy mindjárt tanár leszek valahol, ahova a kihelyezés szeszélye juttat.

Ám előtte történt még valami nagyon fontos. Az utolsó nyáron háromhetes, ún. szakmai gyakorlatra kellett mennie mindenkinek, erről az egyetem gondoskodott, de ha bárki talált magának egy olyan helyet, ahol ezt a gyakorlatot igazoltan elvégezheti, elmehetett oda. Kiss Ferenc kolléga nem sokkal korábban került a Brassói Lapokhoz, gondoltam, jó lenne ezt a gyakorlatot a szülőfalumhoz közelebb letudni, Ferenc kolléga megkérdezte a dolog felől a brassói főszerkesztőt, aki fogadott is a gyakorlatra. Mi több, a megírt cikkeket kifizette, s ott marasztott az egész vakáció idejére. Úgyhogy az utolsó nyári vakációm idején már nem kellett betont lapátolnom az építőtelepen. És még ami ennél is több, a főszerkesztő felajánlotta, hogy miután végzek, felvesz a laphoz dolgozni, tehát újságíró lehetek.

Az utolsó egyetemi évben arra gondoltam, jó lenne talán tartós társat is keresni, hiszen ilyen gazdag választék nem lesz többet az életben, lévén hogy a kollégák többsége lány volt. Így vettem komolyabbra ezt a figurát, s a diplomával egyidejűleg feleségem is lett. Csakhogy központi utasításra egy éven keresztül senkit nem vettek fel közigazgatásba – akkor is voltak ilyen átmeneti intézkedések, létszámstopok az állami szférában –, az újság pedig a megyei pártbizottság és a néptanács lapja volt, így a brassói főszerkesztő azt tanácsolta, foglaljak el egy tanári állást bárhol, s egy év múlva felvesz. Így kerültünk aztán minisztériumi kihelyezéssel feleségemmel együtt Halmiba, az ő szülőfalujába. Egy év múlva tényleg eljött értem az itteni tanfelügyelőségre egy ember Brassóból az újságtól, hogy kikérjen a tanügyből, de akkor a feleségem várandós volt az első lányunkkal, lakást csak később kaptunk volna Brassóban, így nem vállaltam be a dolgot.

Halmi

Halmiban nagyon sanyarú éveket töltöttem tanárként. Az igazság az, hogy minket az egyetemen nem képeztek ki tanárnak. Fogalmunk sem volt a pedagógiáról, a gyerekekkel való bánásmódról stb. Esztétika, filozófia, irodalomelmélet, minden volt, csak gyakorlati képzés nem. Halmiban egy szellemileg igénytelen nagy falut találtam, semmi közművelődés, egy csomó fásult ember, ami pláne Kolozsvár után nagyon nyomasztó volt. Mit tehettem? Olvastam, s az új könyvekről recenziókat küldözgettem postán a Szatmári Hírlapnak, s akkor kezdtem el dolgozni az első fordításkötetemen is a Kriterion megbízásából. Kínomban még színjátszó csoportot is szerveztem fiatal tanároknak, mert voltunk ilyenek elegen. (Mindezek ellenére ma már félig-meddig halminak tartom magam, sok ismerősöm él ott, s a végső nyughelyünket is megvettük az ottani temetőben. Megvan, szemmel látható a végállomás.)

Újságírás

A halmi tanárságom idején történt, hogy Máriás József lett a Szatmári Hírlap főszerkesztője, aki, irodalomszerető ember lévén, beküldött cikkeim nyomán megkérdezte, nem jönnék-e a laphoz újságírónak. Örömest jöttem, de még mindig azzal a hátsó gondolattal, hogy majd innen könnyebben eljuthatok a brassói újsághoz és így közelebb a szülőföldemhez. Aztán ebből végül semmi nem lett, s én az itteni lapnál dolgoztam újságíróként 1977 és 1988 között, amikor is Sike Lajos ajánlására a kivándorolt Bencze Cs. Attila helyére felvettek az Előre című bukaresti lap itteni tudósítójának. A legsötétebb diktatúra és ideológiai terror ideje volt ez, nem is vagyok büszke arra, amit akkor csinálni kellett. Viszont újabb könyvek fordításán dolgoztam ezekben az években is, s tulajdonképpen hat fordításkötetemnek az anyaga 89 előtt készült, igaz, kettő csak később jelent meg, egyet pedig később, a kilencvenes években készítettem. Fontos volt számomra, hogy a velünk élő romániai német szerzők könyveit fordítsam magyarra, az összes fordításkötetem ilyen. Most ezek révén vagyok a Romániai Írók Szövetségének tagja.

A főszerkesztőség

Ugye aztán jött 89, s a Kiss Ferenc javaslatára a kollégák egyöntetűen felkértek, hogy legyek én az új idők új főszerkesztője. Elvállaltam. Némi hezitálás, illetve keresgélés után Friss Újságra kereszteltük át a lapot 1990 január első lapszámától kezdve, aztán mivel némelyek hiányolták a címből a „szatmári” jelzőt, a Szatmári Friss Újság címnél állapodtunk meg, miközben nem volt tudomása senkinek arról, hogy az 1900-as évek elején már létezett egy ilyen nevű lap. De még az előző év végén részt vettem az RMDSZ megalapításban. Itt megemlítem, hogy komolyabb politikai szerepet is vállalhattam volna az RMDSZ színeiben, de én úgy gondoltam, megválasztott főszerkesztőként az a dolgom, hogy a szabaddá lett lapban kezdjünk el valóban újságot írni, az elvárások is nagyok voltak, az emberek nagyon olvasták, volt olyan is, hogy huszonkétezer példány fogyott el egy nap, azt hiszem, ez megdönthetetlen csúcs a szatmári magyar sajtó történetében. (Később aztán, ugyancsak felkérésre, mégis megyei tanácsos lettem az RMDSZ színeiben, elég sok éven át.) Közben az idősebb kollégák elmehettek idő előtti nyugdíjba, el is mentek sokan, új embereket kellett felvenni, úgyhogy a szerkesztőség lényegesen megfiatalodott. Hosszas és sok kínnal terhes fejlődés következett mennyiségileg is. Lassan 8 oldalas lett a lap az addigi 4 oldal helyett, végül 12. Át kellett állni a számítógépes szerkesztésre, az sem volt könnyű, hiszen számítógépet azelőtt még csak nem is láttunk. Meg kellett tanulnia mindenkinek ezt az új rendszert, nem beszélve arról, hogy a nyomdát is ehhez kellett igazítani. Mindezekkel párhuzamosan évkönyveket is kiadtunk néhány éven át, amíg az üzleti szempontok felül nem írtak mindent, s a cégvezetés azt nem mondta, hogy ráfizetéses az ügy, így az évkönyvek sorozata megszakadt.

Aztán egyszer megjelent egy új tulajdonos, egy osztrák cég, s annak nagyképű debreceni fullajtárja kezdett el itt dirigálni, osztani az észt, ami nagyon nem tetszett nekem. Úgyhogy kapóra jött az a tény, hogy Szilágyi Ferenc vállalkozó egy új napilap indítását tervezi, illetve el is indította Szatmári Magyar Hírlap néven és néhány kolléga már átment ehhez a laphoz, így aztán én is igent mondtam, amikor főszerkesztőnek hívtak az új laphoz és a régi kollégák egy részéhez. Itt négy évig voltam főszerkesztő, utána olvasószerkesztő. Sikerült szakmailag rendbe tenni ezt a lapot is, a felejthetetlen Debreczeni Évával megindítottuk a Szamos című kiadványt, amibe most e sorokat róvom, és egy könyvsorozatot is, amelynek keretében 21, szatmári szerzők által írt könyvet adtunk ki.

Könyvtárosság

Szilágyi Ferenc vállalkozásai azonban egy idő után kezdtek nem annyira jól menni mint korábban, így a lapot átadta az Informația Zilei tulajdonosának, engem pedig győzködött, hogy menjek könyvtárosnak. Nyilvánvaló, hogy közelgő nyugdíjazásom előtt nem akarta volna, hogy esetleg állás nélkül maradjak. Az RMDSZ berkeiben is győzködtek, mert tudták, hogy a könyvtárban nagyon háttérbe van szorítva, figyelmen kívül van hagyva minden, ami magyar. (A szatmári könyvtárosok apró töredéke tudott egyáltalán magyarul, s ez most is így van.) Így versenyvizsgáztam 62 évesen egy könyvtárosi állásra, s hat éven keresztül a megyei könyvtár felnőtt kölcsönző részlegét vezettem. Hozzátehetem, hogy fizetésileg viszonylag jól jártam, mert főszerkesztőként sokkal kevesebbet kerestem. (Igaz és sajnos, hogy nem is ezért csináltam 19 éven át.) És arra is rájöttem, hogy arravaló embernek a könyvtárosi foglalkozás is nagyon hasznos és nagyon szép. A könyvtárban nagyon kevés, a könyvek iránt elhivatott ember dolgozott, legtöbbjük jobb híján, a puszta megélhetés miatt volt és van ott. Többségük „valakinek a valakije”. Kapják a fizetést, és azt várják naponta, hogy elteljen valahogy a munkaidő. Általános jelenség ez a közszféra minden területén. Én megpróbáltam legalább annyit, hogy magyar nyelvű könyveket is vásároljunk, amivel azelőtt nem foglalkozott senki. Nekem se lett volna muszáj. Háromszor kértem hosszabbítást a nyugdíjkorhatár eljötte után, mert nem tudtam elképzelni a semmittevést. De ennek is vége lett két évvel ezelőtt.

Így volt, nagyjából ennyi volt.

Jellemző, hogy csak végezetül említem a legfontosabbat, azt, hogy két leánygyermeket neveltünk, akik családjaikkal Budapesten élnek, s immár az unokáink is nagyocskák, a legnagyobb elvégezte a tizedik osztályt, a legkisebb az elsőt. Na de ezek már más életek.”

Fotó: Harag György Társulat