Mandula Tibor (1938–2023)

Nagy formátumú személyiséget veszített el májusban a szatmári magyar közösség: elhunyt Mandula Tibor, aki évtizedeken át a legnagyobb alázattal és tisztességgel szolgálta ezt a közösséget. Történelemtanári oklevelet szerzett a kolozsvári egyetemen, majd falusi iskolákban tanított, mígnem 1972-től újságírónak szegődött a Szatmári Hírlaphoz. A napilap kötelező penzumai mellett egy percig sem adta fel történészi hivatását, különböző szaklapokban közölt értékes cikkeket vidékünk történelmével kapcsolatban. Különösen felkeltette érdeklődését a kuruckor, az akkori szereplők élete és munkássága, sokat kutatta a Károlyi család levéltárát, s e munka eredményeként számos tudományos előadást tartott különböző történész-konferenciákon határon innen és túl. Eredményeit rangos szaklapok és gyűjteményes kötetek közölték. A kilencvenes évek elején távozott a napilaptól, s visszatért a katedrára, ahol még sok éven át oktatta a Kölcsey diákjait. A Wikipédia ezt írja róla: „A Babeș–Bolyai Tudományegyetemen történelemtanári diplomát szerzett 1963-ban, Nagymajtény, majd Vámfalu általános iskolájában tanított, 1972-től a Szatmári Hírlap, illetve a Szatmári Friss Újság belső munkatársa. Pedagógiai cikkét Játékos történelemtanítás cím alatt a Tanügyi Újság 1976-ban, írásait az avasi népművészetről az Előre 1978-ban, a Nagybányai-medence bányatörténetét a Magazinul Istoric 1980-ban, a vámfalusi kerámia történetét a Szatmári Hírlap 1982-ben közölte.
Különleges érdeklődési tárgyköre a Szatmár megyei sváb települések története. Az 1711 után bekövetkezett sváb kolonizációról szól egy tanulmánya a Magazinul Istoric 1985/6-os számában. Mint az 1990-ben újjászülető Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) tagja folytatja ez irányú kutatásait a telepítés kezdeteiről. 2000 májusában megválasztották az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészeti, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya frissen megalakult szatmárnémeti fiókszervezete elnökének.”

Idősebb korában nagy feladatra vállalkozott, elhatározta, hogy közérthető formában megírja a magyarság történetét, amelyet folytatásokban közölt a Szamos. Ebből két vaskos kötet is készült („A magyarság története az óhazától Mohácsig, 1526-ig”, amely 2008-ban jelent meg, illetve „A magyarság története 1526–1711 között”, amely 2010-ben hagyta el a nyomdát. A folytatáson is intenzíven dolgozott.

A fenti Wikipédia-szócikk nem szól, nem szólhat Mandula Tibor emberi minőségéről. Arról, hogy maga volt a tisztesség, a civilizált emberi magatartás, az elegancia, hogy soha senkivel nem veszekedett, mindenkit megértett. Maradandó értékű írásai mellett, ez a legfőbb emlék, amelyet megőriznek róla mindazok, akik ismerték. Nyugodjék békében.

Veres István

Halk szavú ember, halk szavú tanár, halk szavú újságíró

Mandula Tibor halk szavú ember, halk szavú tanár és halk szavú újságíró volt. Ez volt az oka annak, hogy sem a Ceauşescu-rendszerben, sem az utána következő — nem merném megmondani milyen — időszakban nem igazán figyeltek fel rá. Pedig egész életében a „legnemesbekért” küzdött, mindig jót akart, igyekezett jót tenni, abban a reményben, hogy az ő tevékenysége is elősegítse a társadalmat, a világot, de főként az ő szűk környezetét az előrehaladásban. Többször elmondta: ha mindenki megteszi a magáét, jobb lesz a világ. Középiskolás koromban egy ideig tanárom volt. A későbbi beszélgetéseink során elmondta, nem mindig értett egyet azzal, amit tanítania kellett. Ő nem csak annyit ismert a történelemből, amennyit a könyvekből megtanult, kutatásokkal is foglalkozott, hogy feltárja azokat a történéseket, melyek nem egészen világosak a Rákóczi-féle szabadságharc szatmári vonatkozásairól, majd a Károlyi Sándor gróf sváb betelepítéséről. Kutatásainak egy részét sikerült csak feldolgoznia, mert betegsége lassította a munkát. A feldolgozatlan anyag sorsa bizonytalan, hiszen a legjobb szándékkal sem tudna mit kezdeni vele az, aki nem látja át a feljegyzéseket. A Szent István Kör tagjaként tartott előadásokat, ezeken sok újat hallhattunk tőle, hiszen mindig kerülte azt, hogy a történelemkönyvek anyagát mondja el újra.

Halk szavú ember volt, keveset beszélt, de aki odafigyelt rá, sokat tanulhatott tőle. Mint ahogy sokat tanulhattak diákjai, akik nem a szigora miatt figyeltek az órákon — messze állt hozzá a szigor —, hanem a múltunk iránti megismerés kíváncsiságával. Újságíróként is halk szavú volt. Sohasem akart nagyot mondani, sohasem akart senkit kioktatni, tényeket közölt és rábízta az olvasóra, hogy döntse el, miként ítéli meg az eseményeket, a történteket.

Az ilyen típusú újságírás ideje már rég lejárt. Mandula Tibor érthetetlenül figyelte, milyen irányba tart a hírszerzés és a hírközlés. Hosszabb ideje tartó betegség után távozott az élők sorából, halála veszteség a magyar közösségnek, amelyet egy életen át szolgált. Nyugodjon békében!

Elek György

Fotó: Magánarchívum