Búcsú Czintos Józseftől
Czintos József színművész halálával szegényebb lett a Harag György Társulat, egy kiváló tehetséggel gyarapodott az égi társulat.
Czintos Józsefet még középiskolás koromban a színpadról ismertem. Bármilyen szerepben állt is színpadra, megjelenésével, összetéveszthetetlen hangszínével olyan meghatározó volt a jelenléte, hogy lehetetlen volt nem rá figyelni.
Egy másik jelentős találkozás 1989 decemberében volt, amikor az úgynevezett forradalom idején verset mondott, részt vett a rendszerváltás mozzanataiban. Hitt a változás lehetőségében, bízott abban, hogy végre eljött a „megbűnhődte már e nép” ideje. 1990 márciusában még lelkesen szavalta a Föltámadott a tenger című Petőfi-verset, aztán a nagy remények helyét kételyek váltották fel.
Később gyakran találkoztam vele újságíróként. Amikor egy-egy nagy szerepet játszott, próbáltam faggatni, hogyan tud belebújni egy-egy drámai figura szerepébe, hogyan tud megformálni olykor egy időben több jellemet. Nem szívesen beszélt a szerepeiről. Mindig azt mondta, a színpadon minden kérdésre megvan a válasz. Valóban megvolt. Aki odafigyelt alakításaira, megértette a színház szerepét az életünkben, identitásunk alakulásában, jellemünk formálásában…
Majd jöttek az igazgatói évek. Akkor már nemcsak a saját szerepeiről, hanem a társulat életének alakulásáról is faggattam (volna). Nem voltak egyszerűek ezek a beszélgetések. A hangja sokkal erélyesebb volt az irodában mint a színpadon. Elmondta, hogy neki mennyi dolga van és én ilyen lényegtelen ügyek miatt tartom fenn, kiadott mindent, ami épp akkor feszítette, majd halkan megszólalt: „Gyere ülj le!” Aztán elég volt egy kérdés, és ő már mondta is szünet nélkül. „Na ezt akartad?” — kérdezte meg végül, de nem várta meg a választ, indult az ajtó felé és a titkárságon ülő Borinak ismét jó nagy hangon kiszólt: „Bárki keres, nem vagyok itt!”
Bori mosolygott, mert tudta, hogy mivel az igazgató hangja messzire elhallatszik, jelenlétét letagadni nem lehet.
Egy alkalommal Szamoskóródon — ő itt vett házat, én évek óta itt élek — köszönt rám, munkaruhába öltözve, egy lovas szekéren ülve. Szép őszi nap volt, én otthon, a ház előtt álltam, amikor észrevett, odakiáltott: „Jó neked, lopod a napot, én meg dolgozom. Egyébként te mit keresel itt?”
Mindig terveztük, hogy egyszer leülünk egy hosszabb beszélgetésre a szamoskóródi udvarán, de ez már örökre elmarad. Az emlékezetes szerepei, a sok-sok történet kitörölhetetlen emlék marad.
Szamoskóródhoz való erős kötődését mutatja, hogy végső nyughelyéül is ezt a települést választotta.
Isten veled, nyugodj békében!
Fotó: Harag György Társulat