Bemutatták Czinzel László színházi fotóalbumát

| november 10, 2022 |

Az IFESZT részeként az Északi Színház büféjében mutatták be november 9-én, szerdán Czinzel László sajtó és színházi fotós 130 FÉNY / SZÍNPAD / KÉP című fotóalbumát. A kiadvány a Szatmár Megyei Tanács támogatásával jelent meg.

Bessenyei Gedő István, a Harag György Társulat művészeti igazgatója a színház krónikásának nevezte Czinzel Lászlót, aki mindig alázattal végzi a munkáját. „A színházi fotós az örökkévalóságba szögezi a színészeket és a színházi alkotókat, akik egy olyan művészet gyakorlói, ami végképp elszáll a pillanattal, a fotók által viszont mégis megmarad valami. Ezért rendkívül fontos a színházi fotós munkája” — hangsúlyozta a művészeti igazgató, rámutatva arra is, hogy aki végiglapozza a fotóalbumot, nyomon követheti a Harag György Társulat esztétikai fejlődését, de a fotós látásmódját és technikai fejlődését is.

Czinzel Lászlóval és Bessenyei Gedő Istvánnal Frumen Gergő beszélgetett.

Czinzel László Szatmárnémetiben született 1980. július 8-án. A Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban érettségizett, majd ezt követően az oktatási központ turisztikai és idegenvezetői posztliceális képzésén szerzett diplomát. Ezzel párhuzamosan diplomázott a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumban levelező szakon és dolgozott tudósítóként az országos terjesztésű Krónika napilapnál. Ezt követően a Szatmári Friss Újság riportere lett több mint húsz évvel ezelőtt, és ekkor kezdte fotózni a Harag György Társulat előadásait. A Szatmári Magyar Hírlap indulásakor már fotóriporterként dolgozott az új napilapnál és közben pedig diplomát szerzett a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Szatmárnémetibe kihelyezett tagozatán, közigazgatás szakon. Négy év fotóriporteri munka után átigazolt a Szatmár.ro-hoz, ahol közel tíz éven át az ország hosszú időn át legolvasottabb magyar online sajtótermékének a főszerkesztője volt. Ez idő alatt is folytatta a színházi előadások fotózását, bőséges archívumot létrehozva a Harag György Társulat előadásaiból.

2017 októberétől lett a Harag György Társulat munkatársa. A színházi fotózással töltött több mint két évtized alatt több mint 300 színházi előadásról készített fényképfelvételeket, nem csak a Harag György Társulat előadásairól, hanem a szatmári színházi fesztiválok igazán gazdag programjában szereplő előadásokról is.

Az alábbiakban az album előszavát közöljük.

Akkorra én már, mint a kő vagyok

Előszó — túlélő képeinkhez

Mennyit ér egy „színházi fotó”? S e szókapcsolatban mennyi a „fotó” és mennyi a „színház”? Mit ragad meg egy kép a megragadhatatlan színházi pillanatból?
Ki látja képeinket és miért néz minket? Melyik képünk az igazi? — megannyi nehezen megválaszolható kérdés, amelyet mégis nehéz megkerülni is, amikor színházi fotóalbumhoz ír előszót az ember.
Mit is „ábrázolnak” ezek a fotók? A lényeget? A látszatot?
Van-e hősiesebb és reménytelenebb kísérlet, értelmesebb és értelmetlenebb próbálkozás mint „elkapni” és az öröklétbe szögezni egy színházi pillanatot? Miért olyan rabul ejtő egy-egy színházi fénykép?
A színháztudós, aki végzett már elméleti rekonstrukciós munkát egy örökre elsüllyedt előadásról, amelyről csupán néhány fénykép és a legenda maradt, esetleg megsárgult sorok, egy valaha színházfalakat rengető sikerről (vagy — miért is ne? — bukásról), tudja a választ.
Tudja, de egészen más választ tud a néző, aki egy kedves albumban őrizgeti egy valaha volt művész aláírt fotóját, amely örökre magába zárt valami régi, az idő múlásában kesernyésbe forduló, mégis édeskés emlékfoszlányt (lám, micsoda ízei vannak egy képnek)…
Milyen elemi jóllakottság- és éhségérzet lakik ezekben a fotókban. Milyen nyugtalan, soha meg nem békélő vágya az időutazásnak, milyen ösztönös kísértése az újraélésnek — és szavaknak is: „még egyszer”, „újra”, „bárcsak”…
A színházi fotó a közhellyé idézett „itt és most” élményét kínálja fel és vonja el tőlünk egyidejűleg, elhúzva orrunk előtt a könyörtelen idő visszafordíthatóságának mézesmadzagát. Kecsegtet, csábít, rabul ejt — és elzárja mégis lényegét, mintha csak szándékosan incselkedne velünk triviális, mégis feszítő és örökrekínzó paradoxonával. Megmutat valami örökre eltűnt „csodát” egy pillanatra, felmutatva mégis a hiányt — mintha csak így szólna hozzánk:
„Látod? — Tévedsz!”
Ha egy színházi fotó beszélni tudna, valószínűleg ilyesmit súgna a fülünkbe, miközben nézzük őt: „Nagyon figyelj! Pontosan azt mutatom meg, amit nem láthatsz soha többé!”
Nem könnyű feladat színházi fotókról írni — mert valahol mélyen, lényegüket tekintve, a felsorolt kérdések mindenike teológiai kérdés.
Jól ismert Pilinszky-sorok kísértenek a mélyükön:
„Látja Isten, hogy állok a napon. / Látja árnyam
kövön és kerítésen. / Lélekzet nélkül látja állani /
árnyékomat a levegőtlen présben.”
Ki ne borzongott volna már meg egy pillanatra, amikor olyan képre nézett, amelynek „tárgya” (lám tárgy az ember is) rég nincs az élők sorában? A színházi fotó épp ezt az érzést sokszorosítja meg — hiszen az a színész, akit megmutat, abban a pillanatnyi állapotában, ahogyan látjuk, akkor is megszűnt létezni már, ha történetesen él még valahol, messze-messze, a fényképen kívüli világban.
„Akkorra én már mint a kő vagyok; / halott redő, ezer rovátka rajza, /egy jó tenyérnyi törmelék / akkorra már a teremtmények arca…”
Olyan időket élünk, 2022 őszén, egy új hidegháború hűvös tavaszán, amikor nehéz szabadulni a nyugtalanító hasonlatoktól. Napok óta a fénykép fogalmán gondolkozva, újra és újra felvillant a háború rémhíreitől gyötört képzeletemben ama legszörnyűbb „vaku”, a hiroshimai atombomba képe —amely egyszerre fényképezte bele örökre a tájba és tüntette el belőle ugyanazon pillanatban az embert. A hiroshimai árnyékok a mi legszörnyűbb fényképeink — amelyek egyszersmind felhívják a figyelmet mégis a kép médiumának borzalmas és mégis csodálatos esztétikai paradoxonára. Arra, hogy felszámolja és megörökíti tárgyát — a végesség végtelenségét tárva elénk.
A színházi fotós „vakuja”, persze, ehhez képest jóságos, amennyiben átmenetileg futni hagyja „áldozatát” és nemcsak „eltüntet”, feloldva saját médiumában — de minduntalan fel is támaszt bennünket (de csak akkor, ha van, aki ránéz). Kár volna tagadni: a fényképezőgép kattanásának pillanatában valamiképp igenis elköltözünk. A fénykép lesz új és örök lakhelyünk. Kövünk és kerítésünk.
A színház a pillanat művészete, mondják. De lám, egy pillanat is élhet örökké — hála a fényképészet különös teológiájának.
Czinzel Lászlót sokszor hallottam munka közben. Gépének halk sorozatlövései ott neszeznek a főpróbák csöndjében, immár évtizedek óta, mint valami csöndes, mágikus szögbelövő szaggatott hangfoszlányai. Most értem csak meg e halk sorozatlövések lényegét, s döbbenek rá: milyen megszámlálhatatlan színházi pillanatunkat szögezte bele általuk az örökkévalóságba. Nézd ezeket a színészeket, nyájas „olvasó”, kedves
néző — és merülj el a rég elmúlt, mégis feltámadott szenvedély örök pillanatában!
Te lásd meg árnyékukat, kövön és kerítésen!

Bessenyei Gedő István