„…az erkélyen egy éjszaka kettesben ücsörögtünk a Toronnyal”
Privilege címmel nyílt meg Kiszner Édua fotókiállítása a szatmárnémeti Szakszervezetek Művelődési Házának előcsarnokában. A tárlat szervezője a Nomanid Kulturális Egyesület, partnerségben a G. M. Zamfirescu Kulturális Központtal, a Szatmárnémeti Polgármesteri Hivatallal, a Szatmár Megyei Tanáccsal és a Szatmárnémeti Északi Színház Mihai Raicu Társulatával. A tárlat szeptember 9-ig, hétköznaponként 15 és 20 óra között tekinthető meg.
— Milyen szálak kötnek Szatmárhoz?
— Szatmárnémetiben születtem és itt végeztem a középiskolát a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban, ezzel párhuzamosan pedig elvégeztem egy fotós képzést a Művészeti Iskolában. Ezt követően költöztem el, érettségi után.
— Mit kaptál a várostól, amiért hálás vagy?
— Egy különleges helyen nőhettem fel, egy olyan multikulturális környezetben, ami megtanít könnyen alkalmazkodni az idegenhez és nyitottnak maradni. Remek tanáraim voltak itt, Szatmáron, amiért ugyancsak hálás vagyok, hiszen a világhoz, kultúrához való alapviszonyulásom ezek a karakterek formálták és határozták meg. Ebben az időben alakult ki a rajongásom az irodalomért és művészetekért is, hiszen inspiratív emberek vettek körbe, amiért hálás vagyok.
— Miért fontos, hogy te is adj valamit a városnak?
— Azt gondolom, hogy céllal vagyunk itt, és ennek egyike az, hogy folyamatosan inspiráljuk egymást abból az egyedi szemszögből, amelyből mi a világot látjuk. Bennem rengeteg folyamat dolgozott, ami formálta a világról alkotott látásmódom az elmúlt évek során, és visszatérve Szatmárnémetibe egy teljesen új szemszögből tekintek az itteni jelenségekre. Azt tapasztalom, hogy ez másokat is érdekel, elgondolkodtat és ezért fontosnak tartom megosztani ezt a látásmódot. Ugyanakkor sokat kaptam a várostól és úgy érzem itt az ideje, hogy elkezdjek visszaadni az itteni közösségnek.
— Ennyi év után hazatérve mi változott itthon?
— Sok minden változott, úgy érzem, és mindenképp pozitív irányba. Ami kézzelfoghatóbb természetesen, az a város infrastruktúrája és kinézete, a fejlesztések, amelyek sokkal barátságosabbá teszik a várost. De ami talán kevésbé kézzelfogható, az a kollektív psziché, ami sokkal nyitottabbnak, befogadóbbnak érződik. Ez egy nagyszerű tendencia, hiszen egy ilyen fejlődő közegben történhetnek csodás dolgok, együttműködések, események és előrelépések.
— A hármas mesebeli szám. Középiskolában hárman voltatok nagyon jó barátnők (Cseh Zsuzsa, Kürti Emese és te). Most is azok vagytok. Mindhárman új fényt és szépet hoztok a város életébe. Ezt hogy éled meg?
— Valóban! Hálás vagyok ezért a hármas barátságért, ami megmaradt köztünk, a három „hátsó pados lány” között. Azt gondolom mind a hárman eléggé mások vagyunk és más területeken is működünk, alkotunk, különböző irányból inspiráljuk egymást, illetve adunk értéket a városhoz. Míg Emese a pszichológia területén tesz sokat a közösségért, addig Zsuzsa marokkói esztétikával teszi színesebbé a várost, én pedig vizuálművészeti téren igyekszem tükröt tartani. Bízom benne, hogy valamikor ezek a területek összeérnek és akár egy közös, integrált projektben együtt is tudunk majd közösen alkotni.
— Mi volt az első téma, ami annyira megfogott, hogy képsorozat született belőle? Hogy indultál el a fényképezés berkeiben?
— Az első alkalom, amikor megfogalmazódott bennem, hogy ki szeretném próbálni a fotográfiát, az volt, amikor a húgom balettórára kísértem. A Művészeti Iskolába járt, ahol a folyosón vártam rá és közben felfigyeltem a falra kiaggatott fotókra, amit az akkori fotó szakos tanítványok készítettek. Nagyon magukkal ragadtak ezek a fotók és azonnal úgy éreztem, én is szeretnék ilyen klassz képeket készíteni. Persze előtte is fotóztam már, amit mindig nagyon élveztem, de a kinyomtatott és kiállított fotók valahogy egy mélyebb hatást gyakoroltak rám. Azt sugallták, hogy üzenetük van és talán itt sejtettem meg azt a lehetőséget a fotográfiában, hogy rajta keresztül egy mélyebb szinten, szavak nélkül lehet kommunikálni. Még aznap besétáltam és beiratkoztam a fotós kurzusra.
— Utazásaid során mire figyeltél fel leginkább fényképész szemmel? Másképp nézed a világot, amikor fényképezel?
— Abszolút. Amikor egy fényképezőgép van a kezemben, mintha kicsit kivonulnék a világból, szemlélődővé válok és talán objektívebbé is. Szeretem ezt az állapotot, olyan mintha jelen lennék, mégse vonódom be; mintha csak egy filmet néznék. Végső soron az egész élet olyan, mint egy mozi és ha így tudsz tekinteni rá, akkor érzelmileg is talán könnyebb megélni a pillanatokat. Bárhol is jártam a világban, a fotó mindig velem maradt és örülök, hogy végig dokumentáltam ezeket az utazásokat. Néha csak elmerülök a régi fotóimban és rengeteg olyan részlet felidéződik, ami addig még meg nem fejtett összefüggésekre vezet rá. Így valahogy retrospektív módon is tudok tanulni a múltbeli eseményekből.
— Milyen érzések jártak át, ahogy nézted az emberek arcát a kiállítás megnyitóján?
— Elképesztő klassz érzés volt. Az volt a legizgalmasabb, hogy az emberek kíváncsisággal figyeltek. Ezért nagyon hálás vagyok, mert sokáig úgy éreztem, hogy az embereket nem érdekel semmi a beszűkült világukon túl. Ez a kiállítás hozzátett ennek a régi, korlátolt hitnek az átírásához itthon, Szatmáron. Egy olyan témát dolgoztam fel, ami sokakból sokféle, egymásnak könnyen ellentmondó érzéseket vált ki, ezért nem tudtam elképzelni az utolsó pillanatig, hogyan fogja a közönség fogadni például a filmet, ami a kiállításra készült. Így látni a kíváncsiságot és figyelmet, nyitottságot a résztvevők arcán elképesztő jó érzéssel töltött el.
— Mennyi készülés előzte meg a megnyitót? Nagyon szép, esztétikus kiállítás várta a látogatókat (nem csak a fényképek, de az elhelyezés, a virágok, a megvilágítás szempontjából is).
— Azt hiszem elmondhatom, hogy nagyon sok munka volt benne. Főként azért, mert viszonylag nagyon rövid idő alatt valósítottunk meg mindent. Az ötlettől a kiállításig csupán három hét telt el és ez idő alatt készültek el a fotók, a film is a szervezés mellett. Amiért megvalósulhatott viszont, az a csapat maga, akik maximális készenléttel, kreativitással álltak hozzá. Így történhetett meg, hogy egy nap felmerült, hogy jó lenne egy kis életet behozni ebbe az üres, rideg térbe és másnap már le volt szervezve, hogy érkeznek a fák és zöldek. Ugyanilyen tempóban valósult meg minden további részlet, amiért végtelenül hálás vagyok a csapatnak, aki a projekt mögött dolgozott rendkívül szorgosan, köztük elsősorban Czanónak (Szilágyi Ottó), aki a projekt főszervezője és aki felkarolta az ötletem, majd egy abszolút következő szintre emelte, Roxana Fânațănak és Andrei Gîjuletének, akik a projekt színészei és a performance előadói, Bertók Tamásnak (Innerstorm), aki a koncepcióhoz tökéletesen társuló zenei atmoszférát teremtett, Călin Mocannak, aki a színház világosítója és roppant izgalmas fényjátékkal erősítette az eseményt, Buju Andrásnak és a Garden Design-nak, akik nélkül élettelen maradt volna a kiállítás, hiszen a növényzettel ők támogatják az eseményt, Kőrösi Zsoltnak, aki a projekt manager volt a csapatban és sokat segített a szervezéssel, az Iris Medical Centernek, aki a projekt főtámogatója, továbbá az önkénteseknek és mindenkinek, aki hozzátett ahhoz, hogy ez az esemény megvalósulhasson.
— Privilege – miért pont ez lett a cím? (érdekes, benne van románul két szó: a privi és a lege – ez véletlen?)
— Úgy véletlen, hogy közben nem az. Azon az éjszakán, amikor megszületett a téma és kiállítás ötlete egy kreatív roham fogott el és elkezdtem írni, tulajdonképpen a koncepció jött így ki belőlem. Ez a szó, hogy „privilige” egyszer csak intuitív bevillant, de olyan szilárdsággal, hogy utána már nem szerettem volna rajta változtatni, mert számomra ez a kifejezés nagyon sok mindent magába foglal. Természetesen utal a kommunista idők szegregált, privilégiumot élvező párttagjaira és a pártra magára. Arra a jelenségre, hogy a Toronyhoz akik anno hozzáfértek, egyfajta kiváltságot élveztek szemben az átlagemberrel, akinek nem volt bejárása az épületbe. És utal ugyanakkor arra is, hogy ez a szakadék a hatalomgyakorlók, azaz a politikai vezetés és a közember között továbbra is fennáll. Az csak hab a tortán, hogy a szót magát két kifejezésre lehet bontani a románban, ami tovább erősíti ezt a jelentést (privát/törvény).
— Milyen szerepet játszik életedben a fény és az árnyék?
— Ezt több síkon meg lehetne válaszolni. Természetesen a fény árnyék játszmája az, ami a fotográfia alapját képezi, hiszen e kettő nélkül ez a művészeti ág nem létezhetne, de ugyanakkor semmi se létezhetne nélkülük. A fotóban számomra ez egy nagyon izgalmas terep, főleg a természetes fény maximális kiaknázása. De ugyanakkor ez az ellentétpólus az, ami a létezésünket legalapjaibban alkotja. A világ maga fényre és sötétségre bomlik és ebből a duális lüktetésből születik meg az ember. Ha pedig felfedezzük, hogy ez a két elem elsősorban bennünk létezik, akkor izgalmas további kapuk nyílhatnak meg útkeresésünk során. Talán ennek a keresésnek köszönhetően sodródtam a védikus asztrológiáig, ami – ahogy Muhi tanár úr is megjegyezte a megnyitón – nem más, mint a fény legősibb tudománya. Eszköz arra, hogy feltérképezzünk önnön magunk belső fény-árnyék játszmáját.
— Mesélnél a kiállítás megszületéséről (ötlettől a megvalósításig)? Miért pont a Torony? Hogy láttad meg benne a potenciált?
— Én az új központban, a betonvilágban nőttem fel és a lakásunk mai napig itt található. Része ennek a brutalista világnak és dizájnnak. Ez a látványvilág tehát szinte sejti szinten kódolódik bennem és a hozzáállásom az épületekhez rengeteget változott és formálódott az évek során. Én is, mint oly sokan, sokáig megvetettem ezt az építészetet, majd amikor külföldre és főleg Madridba költöztem, ahol meglepően izgalmas brutalista épületeket lehet felfedezni, elkezdtem nyitni az irányzat iránt. Mindig is szerettem az építészetet mint témát a fotóban. Ebben az időben elkezdtem kutatni és lefotózni a hasonló épületeket odakint, és ezzel párhuzamosan az itthoni Torony képe is folyton visszaköszönt a pszichémben. Nem találtam sok olyan épületet viszont, ami megközelítette volna a miénket és egyre inkább megfogalmazódott bennem, hogy egyszer szeretnék róla egy izgalmasabb fotósorozatot készíteni. Most pedig, hogy itthon voltam egy viszonylag hosszabb ideig, újra visszatért hozzám ez a téma, ahogy az erkélyen egy éjszaka kettesben ücsörögtünk a Toronnyal. Viszont ez alkalommal sokkal mélyebben beleéreztem abba, hogy miképp is van jelen ez az építészet itt a kollektív tudatban. Hirtelen rájöttem, hogy attól is olyan misztikus és titokzatos, hogy ennyire el van zárva az emberektől, hiszen továbbra is az elkülönülő politikai vezetésnek ad otthont. Megnéztem neten és szinte alig találtam fotókat a belteréről, amit nagyon furcsának találtam. Az eredeti ötletem tehát az volt, hogy belülről szeretném lefotózni az épületet és megmutatni az embereknek, hiszen ha én nem ismerem odabentről ezt a konstrukciót, akkor más se annyira. Ezt követően még rengeteget gazdagodott az ötlet, de ez a gondolat szolgált alapul a projekthez.
— Privilege – több mint kiállítás. Miért? Mi volt a célod a megvalósítással?
— A cél nem titkoltan az volt, hogy megütköztessem a szatmáriakat azzal a jelenséggel, ahogy máig, a forradalom után 35 évvel is viszonyulnak a Toronyhoz. Egy mélyen beivódott, rögzült, transzgenerációsan átöröklött mintáról beszélünk. A legtöbbünk zsigerből, automatikusan megveti és elutasítja ezt az épületet. Ami természetesen, tekintve a történelmi kontextust érthető. A brutalista építészet célja az volt, hogy félelmet generáljon és hirdesse az abszolút, minden elnyomó politikai hatalmat. Ez a félelem azonban, mintha tovább élne, bár egy sokkal kevésbé megragadható formában, de akinek van egy kis érzékenysége, főleg ennyi év után visszatérve ide külföldről, kiérezheti ezt még ma is a kollektív szinten. A PRIVILEGE projekt tehát nem azt szeretné elérni, hogy megszeressük az épületet feltétlenül, bár ez is megtörténhet. Sokkal inkább tükröt mutat a társadalmunknak és arra buzdít, hogy felismerjük ezt a mintát és meghaladjuk azt. Hiszen, ha nem oldjuk fel a múltból ránk maradt nehéz érzéseket és ez esetben a Torony iránt érzett utálatról beszélünk, akkor paradoxális módon megrekedünk a feledni kívánt múltban. Erre hívja fel a figyelmet ez a kiállítás és a hozzá készült rövidfilm.
— Nagyon meghatott a film, érzelmileg felkavaró volt. Feloldozást is nyújtott az azt követő performansszal. Mesélnél róla kicsit?
— Ennek rendkívül örülök. A film tudatosan lett indirekt és szándékosan használtam kevés narrációt hozzá, mert szerettem volna teret engedni az improvizatív, intuitív kifejezőerőnek. Ugyanakkor egy konkrét cselekményszál fut végig a történetben. Egy lányt látunk, aki nem más, mint a társadalmunk jelenlegi tudatállapotát szimbolizáló karakter. Talál egy fotót a forradalomról, ami nem hagyja nyugodni addig a pontig, hogy végül úgy dönt, meglátogatja a Tornyot. Ez egy bátor pillanat, mert a döntés megszületésekor indul el igazán a film, ami a belső átalakulásról szól. Ünnepi pillanat is, ezért virágot visz magával a Toronyhoz, amihez a fehér színt választottam, ami a békét jelképezi. A látogatás nem más, mint visszatérés a Múltba. Eleinte kételkedve és félelmekkel szabdalva fedezi fel a disztópikus tereket, de egyre inkább felbátorodik és visszatér önmagához, ezzel párhuzamosan a mozdulatai is sűrűsödnek és mire rátalál a sokak által alig ismert amfiteátrumra (ami nem a művelődési házban lévő előadói termek egyike, hanem a szemközti épületben lévő hatalmas tér), elkezd magabiztosan táncolni. Ez a tánc a fő motívum, ami alatt teljesen átalakul belsőleg és kívül is. Vissza-visszasodródik a múltba, ezért a film tulajdonképpen két síkon történik, az elvont, kétes, múlttal való rendezetlen viszony által jellemzett mentális síkon, amikor szürkét visel és a jelenben, amikor pedig zöldet, ami a megújulást jelzi. Végül kiderül az ég, a lány visszatér a jelenbe, immár nyugodtan és gyógyultan a múlt traumáinak terhe nélkül. Ezt a zárójelenetben a napfénnyel és feloldott hangulattal szerettem volna visszaadni. Roxana elképesztő tehetséges és hatalmas öröm volt vele dolgozni, mert az első momentumtól érezte a filmet. Talán az is hozzáad a kifejezőerejéhez, hogy ő nem szatmári, hanem aradi, így egy elfogulatlan, friss látószögből viszonyul a Toronyhoz.
— Fontos állomásnak éled meg ezt a momentumot? Más városban is vannak brutalista stílusban épült épületek, mégis itthon vetted célba a sokak által kevésbé kedvelt Tornyot.
— Itthon, mivel ehhez a helyszínhez mély, személyes szálak fűznek és ugyanakkor egyfajta felelősséget is érzek az iránt, hogy ezt a nézőpontot mások előtt is feltárjam. Azt gondolom, ennek a projektnek itt kellett megszületnie, ugyanakkor nem titkolt célunk, hogy szeretnénk elvinni a kiállítást, filmet és performance-t más városokba is, ahol a kommunizmus építészeti öröksége ugyanúgy dolgozik a felszín alatt. Nem szabad elfelejtenünk mekkora hatása van az építészetnek ugyanis az emberekre, ez ugyanis formálja nem csak a fizikai, de mentális tereink és struktúráink.
— Következő célok? Hova tovább? Határ a csillagos ég.
— Most épp Indiába tartok, ahol doktorizni és kutatni fogok egy Yoga PhD program keretén belül. Az elmúlt két évben rengeteg időt töltöttem Indiában, ami nagyon sok mindent átmozgatott bennem, sejti szinten. Jelenleg az motivál, hogy a keleti, ősi spirituális bölcsességet közelítsem a tudományos módszertanhoz, ezért a pszichológia, jóga és védikus asztrológia rendszereit fogom egy interdiszciplináris megközelítéssel közelebb hozni. Bízom benne, hogy egy adott pontban majd minden terület összeér az életemben és ezt a tudást tudom majd ötvözni a művészetekkel, de leginkább a filmmel, hiszen ez az alkotási terep az ami leginkább inspirál a fotó mellett.
Fotók: Bajnai Botond